Ezen a lapon megkísérlem összefoglalni az engem ért, sokszor a meghökkentésig elképesztő élményeket, tapogatózva az okok körül: mi teszi képessé a három kis balti államot arra a fejlődésre, amire mi képtelennek bizonyultunk-bizonyulunk. Valamivel részletesebb leírást országonként, illetve Szentpétervárról külön adok lentebb. Rá kell csupán kattintani a helyszínek nevére.
A címfotókra kattintva - kis késéssel - fotótablók jelennek meg, amelyek egyszerűen lapozhatók vagy valamelyik képet megnyitva, a fölötte látható jelsorból a jobbra mutató nyílra kattintva automatikus görgetés indítható meg.
Ezúttal nehéz szívvel nyúlok a tollhoz. Magam se tudom a magyarázatát, hiszen annyi szépséget csodálhattam meg az út során, hogy csak a lelkesedésnek volna helye. A túra címét is főként az öröm diktálta: törtem a fejem az okokon, keresgéltem adatokat az Interneten és eszembe jutott, hogy amikor mi, bősz magyarok 14 harci repülőgépet, a NATO-nak se kellő, nekünk pedig borzasztó teher Grippeneket 'lízingeltünk' a svédektől, a három balti ország együtt összesen 4 gépet vett bérbe az elől nyílt tenger és hátul az ellenségesnek mondható és nagyhatalmi státuszát újraépítgető Oroszország ellenére. Azt hittem, ez a tény önmagában arra utal, hogy nem költenek annyit fegyverekre, mint mi, (Hemingwaytől kölcsönözve) 'búcsúznak a fegyverektől', de rá kellett jönnöm, hogy ők is teljesítik a NATO-elvárásokat, bizony, nem búcsúzkodnak. Az is facsargatja a szívemet, hogy én viszont tényleg búcsúzom a kis vízipisztoly értékű fegyveremtől, a látott világot elemző-kutató írásoktól, a bajok és a remény felmutatásától: többé nem vállalkozom ilyen nagyságrendű utakra. Fizikailag még minden bizonnyal bírnám, de lelkileg már megcsömörlöttem a tömegtől, a csodák futólépésben látogatásától, a svédasztal-rohamoktól. Nem, elég volt! Egy picinyke fegyver nyugalomba vonul. Bizonyára az is nyomaszt, hogy akárhányszor az eszembe jut, hogy a mienknél sokkal mélyebb elnyomásból és gazdasági szintről ez a három kistigris elért bennünket, sőt Észtország lehagyott minket és mindhárom szépséges Hanza-várossá varázsolta (vissza) a fővárosát, mindezt pedig alig több mint egy évtized alatt, elfog a saját országunk iránt érzett őszinte sajnálat. Mesetükörbe néztem, amelyik két képet vetített rám: a baltiak gyönyörűségét és a mi politikai vakságunkat, belharcunkat, vergődésünket.
Finnországot nem tudom értékelni, pár óra alatt futottunk át a turista-látványosságok töredékén és stabil, magas szinten működő demokráciára és gazdaságra utalt minden hír. Szentpétervár pedig (cári, majd hősiesen ellenálló és újjáépülő) csoda volt, csoda ma is és gyors fejlődés volt érzékelhető, de mindezzel együtt csupán egy falat, igaz, a legszebb falat Oroszországból. Ezen az oldalon kiemelten a három balti államra fogok tehát komolyabb figyelmet fordítani.
Megpróbálom megfogalmazni, mivel nem kívánok foglalkozni ezúttal? Nem akarok történelemkönyvet írni, bár tudom, számtalan utalás elkerülhetetlen lesz. Nem törekszem alapos, megtámadhatatlan gazdasági elemzésre se, csupán érzékemre, korábbi ismereteimre és néhány adatra támaszkodva teszek kísérletet a gyors fejlődés okainak kutatására. A most látottakból-hallottakból igyekszem szemüveget csiszolni.
Mit lehetett érzékelni, megtudni a Szovjetunió által bekebelezett balti országokról, népekről az Átkos idők alatt? Az első hírek már diákkoromban, az ötvenes években megleptek. Rendkívülinek tűnt, hogy moszkvai ismerős panaszkodott társaságban: valamelyik rokonát a Baltikumba vezényelték. Katonatiszt volt az illető és féltették: akkor is előfordult még, hogy mesterlövészek háztetőn rejtőzködve 'szedtek le' szovjet tiszteket. Másik ismerős nem tudta elintézni a fekete-tengeri üdülést, csak Lettországba kapott beutalót. Nem szívesen ment, félt. A hatvanas évek második felében aztán közvetlenül is megismerkedtem (felszínesen) a három fővárossal. Az élményeimet megírtam 'Önéletrajz helyett...' írásomban, csupán utalok arra, hogy egyértelmű volt a barbár-színtű elnyomás: az intézmények első embere mindig orosz volt, csak a második (főmérnök) - általában azonnal érzékelhetően szakértőbb - helyi. Tele lehetett ez a világ katonai létesítményekkel, tilos volt a három főváros között röpködni, Leningrád volt a 'légi kapcsolat' közöttük. Ha jól emlékszem, egy ilyen Leningrád közvetítésével tett repülőút mellett autózni kellett a harmadik fővárosba. Többnyire a meglátogatott üzemek is gyártottak katonai rendeltetésű eszközöket, de azokról nem lehetett képet kapni, csak az árulkodott, hogy egyes üzemrészekbe nem lehetett belépni. Később, Gorbacsov baltikumi agitációs körútja ("maradjunk együtt, gyerekek") kapcsán hangzott el, hogy a partok tele vannak tengeralattjáró-kikötőkkel (és talán gyártó-javító bázisokkal?). Felejthetetlen volt a nyelvi tüntetés, különösen az észteknél. Ha oroszul kért útbaigazítást az ember, átnéztek a feje felett, a Tallinn szálló szuterén-éttermében az istennek sem értett a pincér oroszul, váratott minket vagy félórát. Amikor áttértem az akkor még botladozó angolomra és felvilágosítottam, hogy magyarok vagyunk, percek alatt kiszolgáltak (finom vacsorát kaptunk és ott fogyasztottam életem legjobb fagylaltját).
A második kör izgalmasabb volt. A nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenesek elején - mint kisszövetkezet elnöke, majd kft ügyvezetője - jártam az ottani világot, kapcsolatokat keresve. Megalapozottnak tűnő hírek szóltak ugyanis arról, hogy be fog köszönteni a függetlenségük és 'el fognak füstölni' Oroszországtól. Sok fátyol fellebbent. A helyiek még nagyon félve, de elmondtak adalékokat az elnyomásról, a szörnyű kitelepítésekről, az igazi sztálini terrorról. Meglepő módon ott élő oroszok is - elítélőleg - tettek ilyen megjegyzéseket. Állami tisztviselők, banki vezetők napnál világosabban meg voltak győződve a teljes függetlenség éveken belüli beköszönéséről és készültek rá. A másik oldal, az orosz lakosság két csoportra volt osztható. A dolgozók, alkalmazottak féltek a teljes talajvesztéstől, a kitoloncolástól. Teljesen reménytelennek látták a jövőjüket, sőt egyesek a bosszú lehetőségét emlegették, pogromoktól féltek. Sok orosz - helyiek, a mézesmadzagra távolról is odalibbenők - gondosan építették a fészküket. Ismertem rettenetesen aljas maffiózó társaságot, akik az akkor még Szverdlovszkból települtek át Vilniusba és élénken kereskedtek (főként) lengyelekkel, nyugatra ajánlva az Ural gazdag érc- és egyéb nyersanyag-kincseit. Komszomol bársonyszékeket cseréltek fel agresszív kereskedelmi menedzser-karszékekre. Orosz-szovjet őrnagy orosz felesége kvázi-magánvállalkozást alapított és azonnal a finnekkel kezdett tárgyalni. A lázas beépülés mellett nagyban üzemelt a lánykereskedelem. Az akkor legelőkelőbb tallinni szálloda folyosóin, bárjában orosz kurvák mutogatták bájaikat és várták, hogy befejeződjenek az értékesítésükről folyó tárgyalások és megkapják a papírjaikat. Komphajóval távoztak, Finnországon keresztül, ki tudja hová? Ilf és Petrov újjászületett volna, ha mindezt látja.
El kellett telnie pár évnek, hogy Bombayban, majd Kalkuttában megismerkedjek két baltikumi emberrel, akiktől teljes képet kaphattam. A bombayi George lett vagy litván volt, akinek a szülei a terror elől Ausztráliáig menekültek, ahonnan ő - fogorvosi diplomával - áttelepült Bombayba és nagy népszerűségben fürödve gyógyította az egyébként általában nagyon egészséges indiai fogakat. A másik - Ludwig - akkor még fiatalemberként cseh színekben dolgozott a minőségileg nagyon szórt árut termelő kalkuttai - üzemeknek alig nevezhető - telepeken mint bőrátvevő. George egy pillanatig se habozva mesélt a szörnyűségekről, Ludwig óvatosabban kezdte és jóbarátokká kellett válnunk, mire el-elmesélt valamit a szüleitől hallottakból. Nem részletezem: ha a fele igaz, akkor is százezreket száműztek és dolgoztattak haláltáborokban az oroszok (talán helyesebb: szovjetek!). A közvetlenül megöltek száma is tízezrekre volt tehető szerintük. Iszonyat, csak a krími tatárokat és a csecseneket pusztították kegyetlenebbül.
A függetlenség elismerését követő hetekben egyike lehettem az első magyar utazóknak. Nem emlékszem pontosan, milyenek is voltak a diplomáciai kapcsolatok Magyarország és az újszülöttek között. Autóval mentem, odafelé Ukrajnán keresztül, széles, de pocsék utakon és rettegve a sűrűn előforduló rablótámadásoktól. Úgy dereng, hogy csak Litvániába kellett vízum, de tévedhetek. A lényeg, hogy a határon egyszerű sorompó, talán kétszemélyes kis bódé és három szürke egyenruhás fiatalember (inkább kölyköknek tűntek) fogadott. Határtalan örömet tükrözött minden szavuk, minden mozdulatuk. Élvezték, hogy ők az urak és ők ellenőrizhetik az érkező vendéget. Angolul köszöntek, viszonoztam. Annyit, nem sokkal többet tudtak angolul, de nem szívesen váltottak oroszra. Kinyittatták a csomagtartót, bebélyegezték a belépést az útlevelembe és közben tán kétszer is körbejárták a BMW-t. Lehet, először láttak ilyet. Gyerekek voltak, boldog gyerekek. Kedvesen kívántak jó utat. Jártam mindhárom fővárosban, elfogadható beton 'hadiút' kötötte össze őket. Észtországban Parnuba (umlauttal) is átrándultam, ott tárgyaltam az orosz katonatiszt-feleséggel és ismerkedtem meg annak az orosz-észt kislánynak a szüleivel, akinek a súlyos, veleszületett szívbaját ott nem tudták meggyógyítani. Vállaltam (mint kisszövetkezet) a magyarországi műtét költségeit, sajnos a SOTE klinikáján se tudtak rajta segíteni. Vajon él-e még? 8-10 éves korára jelezték a halálát.
Talán korábban, még az Átkosban kezdődtek a város-rekonstrukciók, legalábbis úgy dereng. Ezúttal azonban már szinte lehetetlen volt közlekedni a fővárosokban: a vízellátás és csatornázás modernizálásával kezdték, de a régi, központi városrészek épületeiből is sokat takart már az állványzat. A tallinni várat valami rendkívül szűk és meredeken emelkedő sikátoron keresztül tudtam elérni, esett, vékony patakocska folyt a kövek között. A rendes utak, utcák le voltak zárva. Így is ámulattal csodáltam a várrendszert és a várfalakról a várost.
Egyértelmű volt, hogy az észak-európai tőke teljes erővel dolgozik a kapcsolatok építésén....
Visszafelé pihentem-falatoztam valahol Litvániában egy már maszek étteremben, európai szintű volt minden. Honnan teremtődött hozzá a tőke? - csodálkoztam.
Ennyi tömören a múlt. Megszakadt a kapcsolatom ezzel a világgal és évekig se időm, se energiám nem volt, hogy foglalkozzam velük. (Elfoglalom magam, nem unatkozom.) Felkaptam a fejem, amikor egy magyar TV-műsorban, tán Frey Tamáséban elhangzott, hogy a Baltikumban valami varázslat zajlik. Döbbenetesen szép felvételeket vonultatott fel a műsor. Nosza kaptam magam és átlapoztam minden lényeges site-ot, ami a három fővárost hívó szavamra a keresőkben megjelent. Életemben talán nem tátogtam annyit, mint az azokban megjelenő képek láttán. Nem ismertem rá az általam jól ismertnek hitt világra. Gyökeresen más nézett rám ezekből a tükrökből, mint ami az emlékeimben elraktározódott.
OK, menjünk, nézzük meg, mi történik azon a vidéken - mondtam a feleségemnek, amikor előállt a gondolattal: a balti államok, Finnország és Szentpétervár.
A túra szervezése nem bizonyult tökéletesnek. Varsóig repültettek bennünket, ahol csatlakoztunk az egy nappal előbb, busszal indult útitársakhoz: reményeink szerint a varsói - a még az Átkosban helyreállított - 'Stare mjasto' (Öreg hely) megtekintése tette volna értelmessé ezt a megoldást. Erre azonban 'közlekedési nehézségek' miatt nem került sor, a nap második felét 600 km fárasztó buszozással töltöttük.
Így a tényleges túra, a komoly látnivalók sora Vilniusban kezdődött, majd három szakaszra bomlott (legalábbis az én értékelésem szerint). A tallinni kikötőig tartott az első szakasz. Bár helyenként nagy tömegben kellett tolonganunk és futólépésben közlekednünk, jó áttekintést kaptunk a három balti államról. A tallinni kikötőtől a szentpétervári szállodáig két és fél napig tartott az út, amiből közlekedésen és határátlépéseken kívül három óra jutott Helsinkire, félóra - zuhogó esőben - egy kisvárosra és egy nap a tóvidék egyik központi településére, valamint egy zenei fesztiválok színhelyéül is szolgáló vár-múzeumra. Erről a szakaszról itt nem, csak a lentebb megnyitható Finnország-ban írok. Más okokból, a baltikumiaktól eltérő múltja, más jellegű fejlődése és gazdaságilag a többitől nagyon eltérő helyzete miatt Szentpétervárt ugyancsak kiemelem az általános értékelésből. Engem - és gondolom magyar olvasóim többségét is - ebben az összefoglalóban az érdekel, hogy a három kis - hozzánk képest kis késéssel függetlenné vált - ország minek köszönheti a nálunk jóval gyorsabb fejlődést. Ebbe a csokorba Finnország és Szentpétervár nem illik bele.
Néhány megállapításom nyilván vitatható lesz, találkozhatnak köztük teljesen meglepőkkel is. Mégis leírom őket, én - a túra óta gyűjtögetve az információkat és turkálva az agyamban - így értékelem a számunkra oly lesújtó helyzetet.
A történelemből csak azt emelem ki, ami összekovácsoló erőként működhetett. Bár Litvánia 'kilóg a sorból', mivel birodalmi méretű államként is volt szerencséje működni, az elnyomók és az elnyomások időtartama közel azonos, a XX. században pedig teljesen azonos volt. Ennél lényegesebb kapocsként hatott minden valószínűség szerint a három országra a szovjetorosz elnyomás, terror mélysége. Segített megérteni a közös ellenállás fontosságát, ami jelképes akcióban is testet öltött: a három ország függetlenséget követelő állampolgárai 1989 augusztus 23.-án, a litván függetlenségi mozgalom vezető erejének, a Sajudis-nak a kezdeményezésére kéz a kézben láncot alkottak a három főváros között, így emlékezve a Ribbentrop-Molotov paktum 50. évfordulójára, amikor a náci Németország és a terrorgőzös Szovjetunió pár tollvonással felosztotta egymás között Közép-Európát. Kétmillió ember, az összlakosság közel harmada 600 km távolságot hidalt át, szabadságot követelve. Nem mindennapi megmozdulás, a világ azóta is 'balti lánc'-ként ismeri. A függetlenség óta eltelt évek során voltak viták köztük, de a történészek megegyezni látszanak abban, hogy a lényeges kérdésekben gyorsan megteremtődik közöttük az összhang. Óriási segítség a gyors fejlődés eléréséhez.
Mint fentebb már ceruzarajzként vázoltam, mindhárom ország készült a függetlenségre. Számtalan apró - általam is érzékelhető - jel utalt erre: a birodalom többi részénél jóval gyorsabb reagálás a magánvállalkozások létrehozásában, a tárgyalási, kapcsolatépítési irányok gyors kialakulása a földrajzi közelség (skandináv országok, Dánia, Németország) és rokoni szálak (Finnország) felé. Biztosra veszem, hogy a külföldi tőke jelentős hányada erről a vidékről érkezett a Baltikumba, jó előkészítést követően.
Ugyancsak a korábbi látogatásaim tapasztalata mondatja velem (lehet, szakítok időt a kontrollra), hogy a privatizációs folyamat sokkal józanabbul zajlott, mint nálunk. Nem igen hallottam olyan előkészületekről, amelyek 100%-os külföldi befektetéseket irányoztak volna elő, elsősorban közös vállalkozásokról szóltak az elképzelések. Két fontos területen a futó látogató is érzékelheti a különbséget: nem igen látni külföldi bevásárló-központokat, hazai láncok látszanak uralni ezt a területet (ami Magyarországon a külföldi tőke remek profit-szivattyúja!) és a benzinkutak között is csak elvétve találni nálunk uralkodó multinacionálisokat, csupa hazai cégér látható. Nem lehetett kiemelkedő szerepet játszót találni köztük, nem hiszem, hogy a MOL-hoz hasonló monopol-cég uralná a piacot. Ez a filozófia minden valószínűség szerint általános lehet a gazdaság egyéb területein is. A reprivatizációval, kárpótlással kapcsolatban is rendkívül érdekes hírre figyeltem fel: az államosított ingatlanok magánosítása során nem várják a volt tulajdonosok jelentkezését, hanem igyekeznek felkutatni őket és felajánlani a visszaszolgáltatást. (Nem játszva el a magyarországi ördögi machinációt a kárpótlási jegyek évekig tartó lebegtetésével, leértékelődésével, majd strómanokkal felvásároltatva névérték felett felhasználva privatizációra.) Ha jól értettem, előírják és támogatják az épületek rekonstrukcióját, valamint azt, hogy azok ne heverjenek parlagon. Ha a tulajdonos nem költözik vissza, közcélú felhasználásra kell adnia a visszakapott ingatlant. Józan, az egész közösség érdekeire is figyelő gondolkodás, cselekvés!
A túra előtt szentül meg voltam győződve arról, hogy a rendkívül nehéz etnikai kérdést is sikerült megoldaniuk. Nehéz, mert a kegyetlen szovjet elnyomás részeseiként települtek a Baltikumba az oroszok (elenyésző mértékben más 'szovjet' etnikumok) és a függetlenné válás villámgyors folyamata nem tette lehetővé az átrendeződést, a betelepültek távozását. Az elnyomást elsősorban reprezentáló fegyveres erők 1993-94-ben elhagyták a balti térséget, logikus feltételezni, hogy addigra a volt állam- és gazdasági hivatalnokok már távoztak. Maradtak a dolgozók és a fészekrakó (többnyire Párt- és Komszomol-tisztségviselőkből avanzsált maffiózó) vállalkozók. Az oroszok ma a három ország átlagában a lakosság közel 30%-át képviselik. Úgy tűnt, hogy a befogadás folyamata különösebb ellenállás és atrocitások nélkül zajlik. Az állampolgárság elnyerését ugyan nyelvvizsgához kötötték, de nem kötelezték távozásra azokat, akik nem akarták vagy nem tudták megtanulni a befogadó ország nyelvét. A fejlődés komoly tényezőjének tekintettem a belbékét. Az orosz maffia jelenlétét se kezeltem teljesen negatív dolognak. Az orosz nyersanyagkincsbe eresztett gyökereik jelentős közvetítő-kereskedelmi profitot és ezzel adót biztosíthattak az új államoknak. Egy barátom, aki éveket töltött a Baltikumban, lelkes beszámolómat követően megjegyezte, hogy az új orosz dollár-milliomosok közül is sokan telepedtek át oda és ezzel hozzájárultak a fejlődés fellendüléséhez. Nagyon elszomorított, amikor az észt jobboldal tett egy lépést a béke megzavarásának irányába, kitelepítve a Szovjetuniónak a náci Németország feletti győzelme emlékére emelt szobrot a fővárosból. Az ezzel kiváltott zavargások biztos nem tettek jót az országnak. Felesleges visszanyúlás a múltba. Felesleges a gyűlölet fenntartása, izzítása. Tanulhatnának Indiától.
Ha már az adózást megemlítettem: bár szinte lehetetlen az általános adózási fegyelemre külső jelekből következtetni, megteszem. Szerintem több jel mutat arra, hogy egyrészt a követelmények nem túlzottak (a piacokon senki se foglalkozott számlával), másrészt a fegyelem jobb, mint nálunk. Ha különösebb keresgélés nélkül találok erre vonatkozó adatokat, visszatérek. Lám, máris itt az első adat: "A régió más országaihoz (Észtország, Lettország) hasonlóan Litvániában is egységes adókulcsot alkalmaznak (flat tax rate), progresszív adórendszer helyett (...) A jövedelemadót 2006-ban 27%-ra csökkentették és további, 24%-ra csökkentés várható 2007 októberében" (Wikipedia).
Ugyancsak rendkívül érdekes és fontos tényezőnek tartom, hogy hihető források szerint egyik balti állam se költi az adófizetők pénzét kis- és középvállalkozók vagy akárkik 'támogatására', különösen nem vissza nem térítendő juttatások formájában, ahogy nálunk dívik. Úgy tartják, hogy egyrészt nagyon nehéz megítélni, kire érdemes költeni, másrészt a versenyegyenlőséget rombolja, elkényeztet. Nem beszélve arról, hogy ez a korrupció egyik legmelegebb ágya. Ha piacgazdaság, akkor mindenki harcolja végig a versenyt és úgy bizonyítson. A férgese pedig jobb, ha hullik! Véleményem szerint ez a filozófia nagymértékben gyorsítja a fejlődést.
Visszaugrok a belbékére. Érdekesség inkább, mint a béke igazolása, hogy Lettországban létezik párt (és a CIA nem utolsónak sorolja), amelyik a nevében és vezetőiben egyaránt az egység fontosságára utal: a neve 'Harmónia Központ' és a két megemlített vezető Janis Urbanovics és Nils Uszakovsz (figyeljünk a lettül hangzó keresztnevekre és a szlávos vezetéknevekre!).
Sokat árul el egy régió helyzetéről a szegénység, munkanélküliség, jövedelemelosztás, infláció és eladósodottság, nem beszélve a fejlődési ütemről. A CIA országértékelő site-jából vett (néha nem teljesen naprakész) adatok alapján a következő kép bontakozik ki: alacsony a szegénység szintje, 'nincs adattól' 4,5%-ig terjed; a legalacsonyabb 10% jövedelmet viszonylag vékony réteg szenvedi el (ezredforduló körüli adatsor, nem romolhatott azóta), a lakosság 2,8%-ától 5%-ig, a legmagasabb 10%-ot viszont meglepően széles, 25% körüli vagy azt meghaladó réteg élvezi; a munkanélküliségről kicsit szórtak a hírek, 3,7%-tól 6,5%-ig találtam adatokat és ezek elég frissek (nagyon meglepő ezzel szemben, hogy a nagyon képzett és jól felkészült útikalauzunk - ha jól értettem - 0,2%-ot említett tán Lettországgal kapcsolatban); nem rágtam bele magam a családi jövedelem elosztását jellemző Gini-indexbe, de azért felsorolom: Litvánia: 32,5, Lettország 35, Észtország 33 (azt hiszem, jó helyzetet tükröznek); az inflációs ráta 3,8%-tól 6,8%-ig terjed, de az utóbbi egy-két évben növekszik; az eladósodottság Litvánia és Lettország esetében magas, Észtországnál alacsony. Végül kiemelem a fejlődés ütemét, ami szinte hihetetlen, Lettország és Észtország GDP-je közel évi 12%-al fejlődik, de Litvánia is 7% feletti ütemmel büszkélkedhet. Fenomenális!
Megállok itt két hír ismertetésével. Egy nyugati forrás úgy vélekedik, hogy ez a gyors fejlődés szappanbuborék: ki fog pukkanni. Az indoklás pedig úgy szól, hogy nem támasztja alá fejlett, exportképes ipar. Nehéz vele vitatkozni, mert tényleg nem találtam bombasztikusan jól hangzó iparágakat a gazdasági adatok között. Szembeállítható viszont az a statisztikai adat, hogy mindhárom országban a szolgáltatások szektor adja a GDP kétharmadát vagy többet (61.2%-tól 68%-ig terjed). Svájc iparáról is mind kevesebbet hallani, nem beszélve mondjuk Luxemburgról vagy Monacóról, mégis virágzanak. A Baltikumban is sok tényező adja össze a fejlődést és minden bizonnyal nem az ipar játssza a vezető szerepet. Biztos, hogy mind nagyobb lehet a turizmus részesedése. Már az Átkos időkben kialakult például a vodka-turizmus, elsősorban Tallinn és Helsinki között. Komphajók közlekedtek dugig megtömve otthon szigorú restrikcióktól szomjazó finnekkel, akik már a hajón elkezdték a megveszekedett ivászatot és a vissza-hajón fejezték be. Ezt mára felváltotta az egész világ általános érdeklődése, tömegek látogatják őket. Ki fog tartani egy darabig, mindjárt kitérek rá, miért. Más azt mondta, hogy könnyű nekik, van olajuk. Súlyos tévedés: számottevő olajkinccsel egyik ország se rendelkezik, mindhárom szinte teljes olaj- és gázszükségletét importból (Oroszország) szerzi be, elég kemény függő helyzet a volt elnyomótól. És nem motor, hanem fék!
Hogy miért fog kitartani a turizmus? A gyors fejlődés és szépülés önmagában vonzóerő: nevezzük ezt 'összehasonlító turizmusnak' (szovjet idők kontra ma). Emellett több fontos tényezőt sorolok fel. Gyors ütemben épülnek-létesülnek a vendéglátó intézmények. Tallinnban a sörlevesem (!) olyan óriás-kocsma (hogy szebben hangozzék: söröző, pub) utcai frontján fogyasztottam el, amelyikben általam eddig nem látott rusztikus és mégis modern, jól megvilágított, egymásba nyíló termek voltak, amiket nem engedtek fotózni. Mintegy hangsúlyozva, hogy ez az ő know-how-juk. Mérget mernék egyébként nyelni, hogy (tán csak nagyrészt, de) orosz tőke varázslata ez a nagyvonalúság. Kis 'beugrók' tömege is várja az éhes-szomjas népet. Fontos tényező az is, hogy barátságos, vendégszerető és nagyon kultúrált népekről van szó, ebbe a környezetbe beágyazva az oroszok is jobb képet mutatnak, mint amilyen emlékeket őriztem róluk. Alaptörvénynek kell lennie: minél jobb a környezet, annál kultúráltabb a nép. Fordítva talán még igazabb. Megkérdeztem a vilniusi útikalauzunkat, az ott élő Istvánt, jól érzi-e magát ott a bőrében? A válasza egyértelmű és ránk nézve lesújtó volt. Remekül! - mondta, majd miért kérdésemre sorolta: rendkívül barátságosak, kultúráltak, több helyi barátja van, nem pesszimisták, mint mi vagyunk, hanem akarnak bizonyítani és tesznek a jövőjükért, jók a lakásviszonyok, a másod-harmadrangú éttermekben jobb az ellátás és kiszolgálás, mint az összehasonlítható magyar éttermekben, a jövedelmük még mintegy 20%-al alacsonyabb mint nálunk, de az árak is visszafogottak... Tartós lesz a turizmus boomja!
Csupáncsak egy pillanatra, de vitatkoznék Frey Tamással. Valamelyik műsorában ismét napirendre került a Baltikum és ezúttal alaposabban próbálta értékelni a tőlünk eltérő gyors fejlődés okait, nyilvánvaló belpolitikai okokból. Felvonultatott egy nálunk tanuló észt diákot, aki kifejtette legfőbb okként, hogy "felmostuk a padlót a kommunistákkal". Számomra primitívnek tűnő megállapítás, az élet mélységeit nem ismerő kisdiák paprikajancsi megállapítása, Freytől bölcsebb gondolatokat vártam volna. Nekem is voltak halvány emlékeim arról, hogy már az Átkos végefelé 'rugalmas elszakadási politikát' folytatott például a litván kommunista vezetés és ezt alátámasztani látszik az alap-útikönyvünk (Balti országok, Nelles Verlag, München) 51. oldalának utolsó bekezdése: "2001 júliusa óta Algirdas Brazauskas (az ügyesen taktikázó valamikori litván kommunista főtitkár) a szociálliberális koalíció miniszterelnöke..." (a kiemelés tőlem!). Voltak esetek, amikor a nemzeti kommunisták is hozzájárultak ahhoz, hogy országuk már az Átkosban jobb helyzetet vívjon ki (lassan, nem kiugróan, mégis) magának. Magyar párhuzam: erdélyi fejedelmeink biztosan bölcsebbek voltak a központi országrész fejeinél a török elnyomás idején.
Zavaró és mélyen elgondolkodtató, hogy a három fővárosból kettőben, Rigában és Tallinnban a lakosok többsége (!) orosz, de Vilniusban is 40%-nál többet képviselnek. Valahonnan az is kiderült, hogy ez nem a függetlenség óta zajló 'beszivárgás' eredménye, így volt nagyjából a függetlenné válás pillanatában is. Rendkívül zavaró tényező, sokat morfondírozok rajta. Első lépésként azt próbáltam ellenőrizni, hogy a helyi 'őslakosok' biztosítják-e az elemi jogokat a volt elnyomóknak. Úgy tűnik, igen. A TV-csatornák között addig lapoztam, amíg nem találtam helyi orosz adást. Mindenütt volt, előfordult egynél több is. Valamelyik fővárosban előkelő helyen működik orosz színház, mindenütt található orosz nyelvű sajtó. Aztán igyekeztem élni orosz nyelvtudásommal és zavartalanul tehettem, senki se hárította a közeledést, mint az Átkosban. Persze az ismert többségi adat ellenére is meglepett, hogy az üzletekben, éttermekben dolgozók elnyomó többsége született orosznak bizonyult! Érdeklődtem néhányuknál a helyzetükről, nem hangzott el panaszszó, rákérdeztem az etnikumi arányokra, Rigában két orosz hölgy is büszkén állította, hogy többségben vannak, illetve minimum 60% orosz él a városban. Divat-kérdésekben ugyan nem éles a látásom, de úgy tűnt, hogy az igazi divat-babák (nem feltétlenül rossz értelemben) orosz hölgyek és nem csak az újgazdag rétegből. Van olyan érzésem, hogy sikk lett nagyon divatosan öltözni. Miért zavaró mégis ez a tény? Lassan kialakulhat az őslakosokban olyan érzés, hogy jó-jó, függetlenek lettünk, kezünkben a kormánybot, de a volt elnyomók lassan a fejünkre nőnek. A migrációs adatok se megnyugtatók, ha jól érzékelem. Miről is van szó? A régió rettenetes vérveszteséget szenvedett el a két szovjet időszak alatt. Számomra meglepő módon százezrek hagyták el a hazájukat a függetlenség elnyerését követő években (megnyíltak a határok), tán még meglepőbb, hogy újabb hullám, kisebb, de tarajos vállalt munkát Nyugat-Európában az EU-ba lépést követően. Talán nem tévedek, ha úgy vélekedek, hogy mindkét hullámban döntő többséget képviselt az őslakosság. Végül a legmeglepőbb, hogy ma is csökken a lakosság, éspedig alapvetően negatív értékű migráció miatt. Tényleg kizárólag megérzés, de fogadni mernék rá, hogy a mai kivándorlók se oroszok, hanem helyiek. Mi lesz ebből, ha így folytatódik?
Szépek a lett nők. A litvánok és észtek se csúnyák, de igazolva látom azt a nyugati turistáktól származó hírt, hogy a világ legszebb női a lettek. Nyúlánkak, magas termetűek, hosszú a combjuk és ez nem elég, minden egyéb tekintetben is formásak: karcsúak és keblekért se szaladnak a szomszédba. Figyeltem: tényleg sok az ennek a leírásnak megfelelő ifjú hölgy. Láthatólag tudják is magukról, hogy vonzzák a férfi-tekintetet, büszke tartással, emelt fejjel és mindig nyújtott, nem pipiskedő léptekkel róják a rigai aszfaltot. Kalapot le!
Még néhány pozitívum:
Óriási a különbség a régvolt és a mai utak között. Érdekes, hogy igazi sztrádára nem is igen emlékszem, arra viszont igen, hogy amiken jártunk, azok modern, sima felületű, jól kitáblázott utak voltak.
A kellemes meglepetések sorában is kiugró, hogy - mint az idegenvezetőnk mondta - Észtországban állampolgári jogon ingyenes az Internet. Megérkezünk a közepes szintet képviselő (!) szállodába és az asztalon ott a számítógép-klaviatúra. Nosza, neki is láttam az internetezésnek, tájékozódtam az otthon történtekről és az út hátralévő részén várható időjárásról. Csuda, az ember nem hisz a szemének. Hallottam, hogy Szingapúrban és néhány német városban is ingyenes, hogy Franciaországban tervezik az ingyenessé tételt, de nem hittem volna, hogy alig egy évtized alatt Észtország erre a csodára is képessé válik. Fényes jövő vár rájuk.
Már a Baltikumban feltűnt és Finnországban, Szentpéterváron is tapasztaltuk, hogy teljesen hiányzik a parkoló-banditizmus, annak ellenére, hogy sok a személygépkocsi. És ha már megemlítem az autókat: a Baltikumban érzékelhetően jobb a személygépkocsik szintje, szebb és jobb az átlag a mienkhez hasonlítva és jobban is ápolják a kocsijaikat. Figyelmesek, előzékenyek a rengeteg turistával szemben.
Végül: nem látni rendőrt! Lassan kocogó járőrkocsikat igen, de ritkán. Nagy lehet a közbiztonság.
*
Pár sort szentelek csupán a német megszállás éveinek. A szovjet megszállók, sztálini terror - érthető módon - a németek karjaiba lökte a Baltikumot. Szabadságot, függetlenséget vártak, nagyon kellett csalódniuk. Ennek ellenére két tekintetben is elfogadhatatlan mértékben vettek részt a fasizmus támogatásában. Egyrészt 'hatékonyan' vettek részt az Észak Jeruzsálemének tartott (mert többséget képviseltek a városban a zsidók) vilniusi zsidóság szinte teljes kiirtásában. Százezreket lőttek tömegsírokba Vilnius határában. Iszonyú bűn! Másrészt - talán főként Észtországban - sokan beléptek a német SS-alakulatokba, illetve alakítottak saját SS-kommandókat, akiknek a rémtetteit a II. világháború történetét valamennyire is ismerőknek nem kell ecsetelni.
Mennyivel tisztább, ragyogóbb lenne a Baltikum modern történelme, ha ilyen szélsőségekre nem kerül sor!
(2007.08.19)
