Selected photos |
Bulgáriával második házasságom
csődje hozott össze. A válás részben öröm volt, megszabadulás a
teljesen eltérő gondolkodástól, életviteltől. Elkeseredésem azonban
határtalan volt: az újabb anyagi csőd mellett az önbizalmam sérült
rettenetesen. Hetekig rágott a gondolat: hogy a csudába mentem bele ebbe
a házasságba egyáltalán? Összepakoltam egy kis bőröndöt, meg egy
sporttáskát, megrendeltem egy szakaszolható hálókocsi-jegyet Szófiába
(és vissza?), repjegyet Szófiából Burgaszba
és nem tudom mit Várnából Szófiába (vagy egyenest haza?). Az egész
annyira régen volt, mikor is, 1970-71 körül, hogy a részletek ködbe
vesznek, meg nincs is jelentőségük. A vonatozás fáradalmai ismeretlen
fogalom volt, kellemesen telt az idő, a romániai hegyvidék csodás tájaiban
az ablakra könyökölve gyönyörködtem. Brassóhoz érve valami miatt
hosszasabban állt a vonat, kiszálltam egy sétára és megrendülve
tapasztaltam, hogy szinte kizárólag magyar szót lehetett hallani. Az
utasokon kívül a pályaudvar dolgozói is magyarok voltak ott, Románia
kellős közepén. Az út első szakaszolását Bukarestnél
hajtottam végre, de csak annyi dereng, hogy szegényes városkép, rossz
szállás fogadott, bizonyosan zavarta az élményt, hogy utáltam a
rendszert, meg hogy gyalogosan kellett vergődnöm. Bulgáriában is
megszakítottam az utat Tirnovoban
(Veliko Turnovo). Nagy meglepetésemre az Internet szinte semmit sem ad
vissza abból a gyönyörűségből, amire én hol nagyonis élesen, hol
pedig ködösen emlékszem. Bennem olyan fecskefészek él, amelynek ősi,
varázslatos régiségű utcái szinte egymásra épültek valamikor, az
egyikről a másikra sokszor a legegyszerűbb lépcsőkön közlekedni, törökös
(!) képet mutató kávézók és mini-boltok egyvelege tarkítja az utcákat.
Csak jártam, kapaszkodtam, ereszkedtem, beültem enni valamit, pihegni,
aztán tovább, tovább, érdekes, szokatlan, szép, vonzó, itt kellene
élni tovább... Mese? Lehet, hogy valamivel keverem, lehet, hogy ilyen
nincs is ezen az ostoba világon? Ha mégis, ne feledje, olvasó, pakoljon
és töltsön ott néhány tündérmese-napot! Szófiába valahogy este érkeztem, elfoglaltam tűrhető szállásomat
és aludtam, aludtam. Másnap elindultam ismerkedni a várossal (ha jól
emlékszem, másfél napom volt rá) és - mit tesz isten - minden
utcasarkon coca-cola-t árultak. Azt a kólát, amit pár nappal előbb a Népszabadság
a kapitalizmus jelképeként, fertőző italaként írt le, óvva tőle a
magyarságot. Na nézzük - bíztattam magam - mi a nyavalya ez, ami itt,
a nálunkénál ortodoxabbnak tudott szocializmusban ily vidáman virágzik.
Tetszett, a mai napig kedvelem, bár ma a fél világ tudja, hirdeti, hogy
káros kotyvalék. Aki ebben kiismeri magát, szóljon, megsüvegelem. A másfél
nap alatt mást is láttam, persze, de hogy mit akkor, azt nehéz lenne
kihámozni abból az élménytömegből, amit az Intranszmas magyar részlegének
kereskedelmi igazgatójaként - a sokszori ottartózkodás alatt átéltem.
Biztos láttam a központot, az Alexander Nyevszkij székesegyházat, a
mellette lévő kisebb, de ősi templomot, a Szent Szófia bazilikát.
Biztos, hogy később éltem át, de most írom le azt a nagyszerű élményt,
ami az Alexander Nyevszkij-be "beugorva" ért, amikor - valószínűleg
próbaként, az üres templomban - ortodox miseénekeket adott elő egy
felejthetetlen kórus. Nyilván nem mondok újat, hogy a szláv basszisták
különlegesen szép hanganyagot vonultatnak fel, ez a rendkívül mély
és mégis lágy tónus uralta a kórust is. Pazar volt! A Szent Szófia
pedig a város névadója és a IV.-VI. század szülötte, akkor festett
mozaik-részletek ma is láthatók benne. Lehet, hogy akkoriban még nem
épült a Nemzeti Kultúra Palotája, amely Európa közepének, délkeletének
legnagyobb ilyen épülete és pompázatos valami (kis ország nagy hülyékkel
és ambíciókkal), állítólag a fasizmus elleni küzdelem egyik szimbolikus
figurája, Dimitrov (tudják: a Reichstag felgyújtásával gyanúsított
kommunista hős) lányának készült, később körbecsodáltam és
elegem lett belőle. Nem messze tőle ugyanis nyomorszinten tengődtek százezrek.
Most nem, a későbbiek során szinte mindig a Hotel Vitosha - New Otani
japán szállóban laktam, amely messze kimagaslott a városból (dombra
is épült és számtalan emelete húzta a felhőkbe). Minden a japán tökélyt
sugározta, beleértve a tavacskákkal, patakocskákkal, kis zuhogókkal
és (számomra legalábbis akkor) ismeretlen virágokkal, bokrokkal,
bonsai jellegű fácskákkal, fahidakkal megvarázsolt belső parkot is.
Casino is működött a szálló legfelső, csupaüveg emeletén, az egyik
hóhányó kollegámmal felmentünk és "feldobtunk" 10-10 kemény
dolcsit a rulett oltárára, két kör alatt el is veszítettük.
Ottmaradtunk és figyeltük a játékot. Az egyik, nálam is sötétebb bőrű
vendég figyelemreméltó eredményességgel bűvölte az asztalt. Nagy tételekben
játszott, egy-egy körre feltett 4-500 $-t és nagy átlagban nyert. Talán
másfél óra alatt zsebrevágott vagy 4000 dolcsit. Szóbaelegyedtem vele
és kiderült, hogy az egyik nagy magyar külkereskedelmi vállalat görögországi
vezérképviselője.
Folytatás
>>>
|
Selected photos |