Abban a tudatban éltem, hogy fotográfusnak se vagyok utolsó, sok képem, sőt egyes sorozataim váltottak ki korábban dicsérő megjegyzéseket.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy álomvilágban élek. Sorozatban értek a sorscsapások, kiábrándulások, önmegsemmisülések. Kezdődött a kuplerájjal, ami a történelmi emlékképeimet övezte. Klasszikusnak mondható rendetlenségben ölelkezett össze fénykép, dia, filmtekercs és amit akartok. Nem lehetett okosabbat tenni, mint elkezdeni azzal, ami az ember kezébe került, átalakítani ehető minőségű képletté és felrakni a lapra, a hátrahagyott moslékra pedig ráírni, hogy valószínűleg mi és hogy szkennelve. Igen ám, de jöttek a nagy pillanatok, amikor a (főként) jobb képek soráról az embernek halovány sejtelme se volt, hogy mi. Nosza, elő a családtagok ragyogó memóriáját, ami a legválságosabb pillanatokban is működni szokott. Most nem. Az is csődöt mondott. (Ebből legalább annyi hasznom volt, hogy memória-kisebbrendűségi érzésem csillapodott, mostanságtól kezdve újra embernek érezhetem magam.) Aztán következett a minőség vaskos bosszúja, hogy másként ne emlegessem! Szénné feketedett f/f (magyarul: fekete-fehér) képek, a vörös elképesztő mennyiségű színárnyalatát felvonultató diák, sárgává fakult színes fotók. Nem is említem a selejteket, amiket 4-5 perc munka után dob ki az ember, mert akkor jön rá, hogy nem tudatos az életlenség, amit művészi bélyegnek hitt. Nehogy azt tessék hinni, hogy megtörtem, rájöttem, nem is voltam jó fényképalkotó mester? Á, isten ments! Káromkodva szidtam a rossz gépeket (eleinte orosz-német Zorkij, Németországból átplántált Leica), majd japán selejt-minőségű gépek, rossz filmek, papírok és a végtelen idő, amelynek nem is vasfoga van, hanem valami romboló fényárasztó-képessége. Igaz, mesterségbeli tudásom nagymértékben növelték ezek az elvetemült minőségű képek. Bár a fotó-szoftvereknek csupán a felszínét tudtam megvakarni (mint az angolok másfél évszázad alatt az indiai csodavilágét, vagy a Bush-félék az idegen népekét), elértem azt az elképesztő képességet (brrr, ha katonai ölni-tudásra mondják), hogy  vörös káoszból elővarázsoljam az arany csodálatos szépségét. Na, amikor aztán az ember eljutott oda, hogy többezer ilyen valamicsodán átrágta magát, jöttek a számítástechnika trükkjei (vagy az istennek mondott valaki, aki ilyenkor az istennek se segítene, csak taszítja tovább az embert a klotyóba), hol többszáz leszkennelt, egyen-méretre resize-olt, köröm-képpel megtoldott képletet törölt véletlenül az a társaság, akik korábban négyszer kékhalált halt gépet mentettek meg, hol a hordozható vincsim lehelte ki a lelkét egy hét munkájával a hullájában, azaz eljátszott mindent a XXI. század ördöge, amit csak akartok.

Eredeti terveim szerint - mivelhogy annyi helyen jártam, hogy sok és olyan nagy bűvész vagyok, amilyen - csak a saját élményanyagomat akartam a világ elé tárni. Nagy meglepetésemre az első pár al-oldal (sub-page vagy mifene), magyarul ország, város, vagy aljasul megtaposott nép felrakása után az oldal népszerűvé vált: először Ancsa lányom, majd kollegája, majd fiatal barátom ajánlotta fel a képeit, tudását. Így a Világom Világunkká vált. Meg kell mondjam, őszintén és megtörten, hogy a fiatalok digitális képei döbbenetes hatással döntötték (végképp) romba  fotó-mesterségbeli tudásomba vetett hitemet. Aki igazán szép Horvátországot akar látni, merüljön el az itt láthatóba!

Amikor ezeket a sorokat írom (2004.02.06), kincseim jórésze rendezetten látható a lapon. Közel vagyok a kész állapothoz, mint a világ a világbékéhez, reméli, hogy egyszer eljut oda, de soha nem fogja tudni élvezni, mert mindig születni fognak új őrültek. Őrületes mennyiségű munka van még hátra: be kell tömnöm a memóriám által látott lyukakat, megírni sok kísérő-szöveget, rendet teremteni ott, ahol csak én látom a rendetlenséget, több, mint ezer képet el kell keresztelni. Lesz munkám a földi lét végéig.

Ámen!