Erdély (Transylvania) 2007-ben
Megjegyzések:

1. Ennek az oldalnak az alján két linket adok: az egyik az  Erdéllyel foglalkozó ezer linket tartalmazó erdely.lap.hu, a másik a wikipedia Transylvania lapja. Minden lényeges megtalálható bennük. A fénykép-tablók alján igyekeztem az adott település hivatalosnak tekinthető Web-lapjára vezetni az olvasót. Ha ilyet nem sikerült találnom, a megítélésem szerinti legjobb nem magyar lap(ok)at mutatom be.

2. A városneveknél a magyaron kívül megadom a román nevet, ahol szászra is rátaláltam, azt is. Ebben a valóság vezetett, nem a szívem. 

Erdély különleges helyet foglal el a magyar - és persze a román, no meg a szász - történelemben. Különleges volt szépségénél fogva is, azért is, mert jórészt a többi magyarlakta területek lakosságától sok ismérvet tekintve eltérő, kitűnő etnikum, a székelyek lakták, lakják, meg mert az anyaországnál is zaklatottabb, bonyolult történelmet élt mióta csak külön néven emlegetik. 

A sors úgy hozta, hogy kisgyermekként három évet töltöttem nyugati szélén, Nagyváradon. Három rendkívül fontos, az egész életemet, gondolkodásomat, világlátásomat meghatározó évet: ott kezdtem ugyanis az iskoláimat és ott ért először a családomat tönkreverő, engem is végtelenül megrendítő csapás: a II. világháború és annak egyik legszörnyűbb magyarországi szőnyegbombázása. Majdnem mindenki meglepődik azon a véleményemen, hogy ilyen pöttöm gyerekként is megéreztem valamit abból, amit finoman is csak 'helytelen elnyomói attitűdnek' tudok keresztelni: mi, magyarok se viselkedtünk bölcs, a kisebbségbe került vagy csupáncsak más etnikumot megbecsülő, annak emberi, közösségi jogait tisztelni tudó hatalomként. Nem emlékszem, hogy bárki - lehet, hogy túlzok - becsületes nevén románként emlegette volna a románokat! Oláhok voltak azok, tán nem 'büdös oláhok', mint sokak becézik őket ma. Nem tudok román nyelven folyó oktatásról, a közügyek többnyelvűségéről. A nemzedékeken keresztül folyó pofozkodás pofonokat adó oldala voltunk és nem közös sors kovácsai!

A legfontosabb, kitörölhetetlen nyomot, emléket mégis egyetlen ember, a Nagyváradi Tanítóképző Gyakorló Iskolája valószínűleg II. osztályának vezető pedagógusa hagyta nekem örökül. Az az ember, aki - ne feledjük! - az akkori fajüldöző terror tobzódása csúcsán, amikor a zsidókat sárga csillag viselésére kötelezték, kockáztatva, hogy velük sorsközösségre sodródhat, leparancsolt bennünket, nebulókat az ablakból, ahol a sárga csillagosokra gúnyszavakat ordítoztunk és hosszú percekig magyarázta nekünk, hogy ők is éppolyan emberek, mint mi, 'magyarok' vagyunk, csak most éppen őket sújtja az átok. Óriás volt emberként, csak felnőttként kezdtem értékelni, mekkora, amikor megismertem a zsidóirtás magyar történelmét, megtudtam, hogy az egyik tökéletes 'pucolást' éppen Nagyváradon hajtottuk végre, megtudtam, hogy a zsidóság bármilyen védelme azt hozhatta, hogy a 'bűnöst' közibük lökték. És óriás volt pedagógusként, mert belém (remélem, belénk) tudta vésni a fajgyűlölet gyűlöletét. Hiába tapasztaltam egy-egy ország, birodalom aljasságát, sohasem tudtak megfertőzni azzal, hogy egyenlőségjelet tegyek terror és nép, országméretű  kapzsiság, harácsolás és az ott élő emberek közé. Aki a neve megtalálásában segédkezet tud nyújtani, megköszönöm.

A román, a miénknél sokkal rosszabb, Ceausescu-féle kommunizmus, terror, majd annak nyúlványai (súlyos atrocitások magyarok ellen) megakadályoztak abban, hogy ellátogassak Erdélybe. Nem féltem, csupán utálkoztam. 

Végül a kor győzött. A saját korom. El kellett döntenem, kihagyom-e Erdélyt az életemből vagy nekivágok most, amikor még van erőm levezetni - ismeretlen, rossznak tudott utakon - több mint 2000 km-t, nekifeszülni az etnikai ellentéteknek, kitenni magam és útitársaimat esetleges kellemetlenségeknek. És győzött a másod-honvágy, a pótlási kíváncsiság. Szüleim és két bátyám ugyanis nagyváradi tartózkodásunk során tettek egy kirándulást Erdélyben és azóta is furdalt a kíváncsiság, főként az Oltárkő képe lebegett a lelki szemeim előtt. Pótolnom kellett az akkori korom miatt elmaradtakat.

Ennyit bevezetőként, remélem kielégítően tömör.

***

A tervezés napokat vett igénybe és nem bizonyult elhibázottnak. Talán az utolsó nap programját kellett volna rövidebbre vennem, ha tudom, hogy igencsak rossz módszerrel javítják az utat Fogarastól kezdve mintegy 50 km-en át. Azon a szakaszon bandukoltunk vagy másfél órát, lehet, hogy többet.

A szabatosan négyfelé szabdalt program (a hazatérést Aradról csak ráadásnak szántam) első napi adagja Budapesttől a Kolozsvár előtti Gyaluig szólt. Az M3-ason indultunk, mert a német térkép-site is, meg magam is azt hittem gyorsabbnak. A hibucira hamar fény derült: igaz, hogy a sztráda már elsuhan a Fidesz-bástya Debrecen mellett (amit a szoclibek ostoba módon nem trombitálnak naponta), de ott T-torkollik valamibe, amin, se előtte, se a kereszteződésben nincs tábla, hogy merre kéne venni az utat Romániának. Keresgéltünk egy darabig, mire kiderült, hogy vissza kell menni a T baloldali ágán Debrecenbe, majd át rajta... Nem folytatom: még itthon voltunk, nem vitás.

Az első pozitív meglepetés a határon ért bennünket. Tiszta benzinkút, magyarul (nem nagyon kedvesen, de) pötyögő hölgy, akinek megköszöntem ezt a készséget. Sztráda-bilétát is pillanatok alatt kaptunk (6 NOR), ezt a sárga kört nagyon ajánlotta a figyelmünkbe a kedves székely hölgy, aki bejár hozzánk (szigorúan büntetnek - mondta), de aminek később nem láttuk értelmét, mert konkrétan sztrádával nem találkoztunk sehol a hosszú úton. Gyorsított kiképzésű út vezetett ugyan Nagyváradig, meg pár kilométerre Brassó előtt és után, de messze nem felelnek meg a nemzetközi normáknak. Amire számítottunk, azt kaptuk. 

Nagyváraddal egyetlen célunk volt: kielégíteni a nosztalgiámat. Ennek megfelelően a pályaudvar, felette a domboldalon a Juhász Gyula utca, a katolikus székesegyház, a Sas-palota, a Tanítóképző Gyakorló Iskolája és a Félix-fürdő volt a város gombostűjére tűzve. Mivel dél jócskán elmúlt, mire a város szagát megéreztük, Félix-fürdőt eleve ejtettem. Mindjárt sorolom, mi miért volt (lett volna) fontos és mit találtunk? A város háromnyelvű utcatérképét kemény 1200,- forintért még Pesten, a Térképkirálynál (online is működik) beszereztem, hamar örömteli fény derült arra, hogy három keresnivaló párszáz méterre van egymástól: a pályaudvar, a Juhász Gyula utca (ezt pöttöm-koromból tudtam) és a püspöki templom-palota-kanonoksor együttes. Boldogsággal töltött el, hogy a Juhász Gyula utca ma is erre a névre hallgat (mi lenne nálunk fordított esetben, hiszen saját József Attilánkat is poros polcra raktuk a gengszterváltás után, jó darabig). Ott akartuk kezdeni a körbejárást, de mintha itthon lennénk, rögtön (csatornázás miatt) teljesen lezárva találtuk azt az utcát, amin a sínek alatt akartunk áthajtani. Így a pályaudvarhoz mentünk, aholis magyar taxisofőr szó-térképet rajzolt a másik két keresett objektumhoz vezető utakról. Tanácsát követve nem is kísérleteztünk tovább autózással, lefizettük a parkolóőrnek az 1 NOR-t (új lej, 10000-el vágták meg a régit) és elsőnek lementünk a székesegyházhoz. Miről is híres az előtte álló Szent László szobron kívül? Hát arról, hogy életemben először ott hallottam - püspök celebrálta misén - szimfonikus zenekart és nagy kórust. Számomra a zane bölcsője! Hoppá, elfelejtettem közben, hogy Várad bevezető főútvonalát két szempontból is meglepőnek találtuk: egyrészt a szocreál háztömbök, teljesen beüvegezett erkélyeikkel, szürkeségükkel és egyáltalán, jellegükkel Bombay házait juttatták eszünkbe (igaz, egyébként széles, zöld sugárútnak lehetett volna értékelni), másrészt először tálalta számunkra a rejtjelzés romániai csodáját, azt, hogy utcanevet nem láthat földi halandó. Ha isteni adottságokkal rendelkezik, zsigereivel megérzi, hol kell egy körforgalomból kilépni, egyébként keringhet az idők végezetéig. Hiába, latin nyelvcsoport: hasonló csodával Franciaország dédelgeti turistáit. Sietsz, jó tempóban odaérkezel egy útelágazáshoz, kiugrik a szemed, de nem találod a helyes útirányt. Találomra befordulsz jobbra és lent, a fűből épphogy kiemelkedve látod a nem keresett városnevet mutogató 50 cm hosszú táblát. Nade most az éppen Romániához tartozó Nagyváradon vagyunk és elhagyjuk a püspök-negyedet (felső képsor a tablón, az utolsó kép a Kanonoksor, lefotóztam az épület homlokzatát is, de sűrű lombozatú fasort láttam viszont). A püspöki palota pedig ma múzeum, nem volt rá időnk. A templom sekrestyéjébe kopogtatva egy hölgytől megkérdeztem, tényleg létezik-e még a Gyakorló Iskola. Rövid fejtörés után a Szent László templom környékét ajánlotta, reménytelen volta miatt ejtettem ezt is.

A taxis útmutatását követve átmentünk egy felüljárón, hogy megkeressük a házat, ahol '41 nyarától a '44 júniusi (júliusi?) szőnyegbombázásig laktunk. Megbámultam a pályaudvar épületsorát és az öt-hat vágánysort. Az épületek középső tagja rendesen renovált valami, jobbra-balra félig romos épületek bástyázzák. Nem emlékeztem, hogy nézett ki a szőnyegbombázás előtt, a rutin-kép nem vésődik az ember látó-ideghártyájára. A bombázás utáni, sokáig füstölgő romhalmaz megjelent a lelki szemeim előtt, de se az útitársakat, se Önöket nem bombázom a leírásával. Elég, ha annyit említek meg, hogy a visszautat azon a felüljárón tettük meg, amit minden nap kétszer másztam meg, suliba menet-jövet és a sínek között akadt olyan, amelyiket az emelet-magas felüljáróról el lehetett volna érni, odáig kunkorodott fel. Hosszú, poros, rosszul aszfaltozott úton poroszkálva értünk el végre a Juhász Gyula utcához, ami kiszáradt vízmosáshoz hasonlított, pedig anno jó állapotban lehetett, nem emlékszem, hogy akadályverseny színteréül szolgált volna számunkra. Jut eszembe, nem találomra, csak úgy keresgéltük a házat, pár nappal indulás előtt villant az agyam: Juhász Gyula utca 16. Vagy a spot-memóriám lépett működésbe (könyv becsukása előtt ránézek az oldalszámra és hetek múlva is emlékszem rá, névmemóriám viszont egyszerűen nincs) vagy 'Nikola' szülőföldre lépéskor felbukó szavaihoz hasonló hatás ért (l. Nikola c. írásom). Két ház hasonlított a bennem élő emlékképre, először a 12. sz., ahol a kertben kapálgatott egy nénike. Magyar szóra válaszolt, hogy először hallja a mesém, nem tud semmiről. De szemközt, vagy négy házzal arrébb lakik egy idős asszony - mondta -, aki végtelen óta itt lakik, kopogjak be az ablakon, örömmel fog kalauzolni. Odamenet látom ám a 16. házszámot és már tudom: ezt keresem. Böbe néni kijön és a Halmos név hallatára azonnal rámutat a házunkra: igen, ott laktak! Volt magának egy szőke húgocskája.... Szőke nem volt... Akkor világosbarna, göndör (ez stimmelhet, gondoltam, Ili lehetett világos), fodrászt játszottam vele és lenyírtam a fürtjeit... Kedves!... De a nénike végülis annyira aranyos volt, el nem akart engedni bennünket, hogy aztán készült egy fénykép vele: második sor közepe. Tudta, hogy a ház tulajdonosát Popovicsnak hívták és lakott ott egy epilepsziás nagylány is. Ahogy mondta, felderengett. Megmutatta Juhász Gyula házát is, akkoriban közvetlen szomszéd volt, de ma új ház áll a kettő között. Böbe nénitől balra két kép a 'mi házunk', jobbra a költő lakhelye (1917-ig, ahogy az életrajzában olvasom; mindenesetre itt imádta szőke Annáját), a két szélső kép a pályaudvar. Készült két-három kép a szomorú állapotú utcáról, utcasarokról, de nem hergelem vele az olvasót. A viszontlátás és a név megőrzése fölötti öröm egyébként is elnyomta a látvány szomorúságát.

A taxis úr még ott lézengett a pályaudvarnál és korrekt útvonalat magyarázott el a Sas-palotáig. Hamar rá is találtunk és kívül-belül megcsodáltuk. Rendes rekonstrukción eshetett át valamikor és elég jól ápolják ma is. Az ördög bújhatott belém, amikor azért lefotóztam a főbejárat feletti üveg-mozaikot, ami a belső sasos mozaikhoz képest elég töredezett állapotban leledzik. Számtalanszor elmeséltem, többször leírtam, hogy akkor dobáltak fel bennünket, hat gyereket a teherautóra, amikor az épület melletti, a térre nyíló utcák torkolatában már szovjet tankokra tüzeltek magyar páncéltörő ágyúk. Sorsforduló. Ha maradunk, végig kellett volna szenvednünk a Ceausescu-rezsim borzalmait. Biztos másként szólnék ma Erdélyről. 

Sokkal többre nem is futotta. Körülnéztünk és sétáltunk egyet a palota előtti téren és indultunk tovább.

Mielőtt elhagynánk Nagyváradot, csendben megjegyzem: mára (2002 évi adat) a magyar lakosság számaránya ott 27,5%-ra csökkent. Erről a kérdéskörről azonban később, összefoglalólag szólok.

Nagyváradról könnyen kikeveredtünk, nem úgy, mint egy-két városból később. Írott útitervem szerint a következő állomás Bánffyhunyad lett volna, nejem azonban Csucsán megállást parancsolt. A Boncza-kastély kapujánál épp jött kifelé egy nyíltarcú fiatalember, aki a román mellett beszélt valamit angolul. Láthatólag meglepődött, hogy van, akit érdekel a múzeum, majd rábólintott, hogy a kocsival felmehetünk a kacskaringós kőúton. Bár - jegyezte meg - és mintha meredeket mondott volna. Valószínűbb, hogy a kátyúkra akarta felhívni a figyelmet. Vállrándításomra, hogy nem gond, kedvesen elmosolyodott és vidáman intve elkerekezett. Az út egy igencsak elkeserítő állapotban lévő épület háta mögé vezetett, a kis platótól lentebb 'balkáni' állapotot tükröző melléképületre lehetett látni. Ez volna az Ady emlékhely? - csodálkoztunk. Az épület mellett ellépkedve azonban varázslatos fenyőliget közepén feltűnt a híres kastély és távolabb egy karcsú fatorony. Rövidesen megjelent a terület felügyelőjének mutatkozó, rosszul öltözött férfi, aki elmagyarázta kézzel-lábbal, hogy nem lehet csak úgy ténferegni, jegyet kell ahhoz is váltani, majd bemutatta az épületeket: ez az Ady szobája - és rámutatott a nagyon elhanyagolt épületre, ami mögött a kocsink állt (1. és 4. kép); ez itt Octavian Goga kastélya - és rámutatott a Boncza-kastélyra (Octavian Goga román költő valamikor a két világháború között vásárolta (!) meg (3.kép); az ott a költő mauzóleuma - és rámutatott a domboldalra vezető lépcsősor végén látható emlékműre (2.kép); a torony pedig ortodox templom (utolsó két kép). Namármost: Adyról, Csinszkáról, a Boncza családról a továbbiakban egy büdös szó se hangzott el. A kastély - elég elhanyagolt állapotban ugyan - szép bútorzatot, szőnyegeket, festményeket és szobrokat vonultat fel és terjedelmes könyvtár is látható, de oda nem léphet be a látogató. Ha nem lennének silányak a történelmi ismereteim, be nem tettem volna a lábam erre a Goga-emlékhelyre. Most megtanultam a Wikipedia enciklopédia-site-ból, hogy Goga nem is annyira költő volt, mint politikus (*lásd a vonal alatt, angolul), pár hónapig Románia miniszterelnökeként rontotta a világ levegőjét. Ez a pár hónap elég volt neki arra, hogy ádáz zsidóüldözésbe kezdjen, megfosztva a zsidókat román állampolgárságuktól. Így már érthető a "vásárolta", visszavonhatom a felkiáltójelet. Még szerencse, hogy nem mentünk fel a 'mauzóleumához' (a sírja egyébként Bucharestben van, Hitler által is díszítve, emlékműről van tehát szó). Azt ajánlanám mindenkinek, kerülje ezt az emlékhelyet, mint leprafészket, ha nem lenne ott a román ortodox templom is. Majdnem lelegyintettük, én erőltettem, hogy nézzük meg. Lassan, de előkerült a parókiáról az apáca (talán annak nevezhető), akit aztán - megkérdezve, szabad-e? - lefotóztam. Aranyosan megmutatott mindent, még az ikonosztáz mögé is betekinthettünk. Búcsúzóul egy képeslapot és ezt a békés-boldog mosolyt kaptuk tőle, ami - sajnos - csak a mélyen hívők sajátja.

_______

* He became Prime Minister of Romania and served December 28, 1937 to February 10, 1938. He had been appointed by king Carol, in a move to try to enforce his own personal dictatorship. During his short period in government he was mostly known for the first anti-Semitic laws which were passed. On January 12, 1938 his government stripped Romanian Jews of their citizenship. Besides being an anti-Semite himself, Goga attempted to outflank the Iron Guard's popular support.

The regime instituted by Goga and Cuza gave itself a paramilitary wing of Fascist character, the Lăncieri ("Lance-bearers"). They borrowed heavily from the Iron Guard, and started competing with it for public attention. Mainly, they were involved in violence against the Jews.

After his resignation, Goga withdrew to his estate in Transylvania, where he suffered a stroke on May 5, 1938. He died two days later. His body lay in state in Bucharest's Palace Atheneum, with a floral tribute from Nazi Germany leader Adolf Hitler adorning the glass-topped casket.

Folytatás>>>

Nagyvárad

Csucsa

Linkek

Erdély.lap.hu

Wikipedia / Transylvania

Útikönyvünk:

Cartographia útikönyvek, Erdély, Cartographia Budapest, 2006