Észak-Korea

(az USA állami terrorizmusának célpontja - Halmos Antal megjegyzése)

Utánanéztem - naplót vezettem, amely ma is megvan ..-, 1985-ben jártam Észak-Koreában, 26 évesen .. Nagy Kaland volt ..

Mivel is kezdjem? Érdekes, hogy amint szóba került a gondolat, írjak pár sort az akkori tapasztalataimról, rengeteg kép ugrott be .. Fantasztikus dolog az emlékezet ..

Először is: iszonyú hosszú az út, Moszkvától még 8,30 óra, turista osztályon, Aeroflot, azért az nem semmi .., de fiatalon sokmindent ki lehet bírni és 26 évesen nagy ajándék egy ilyen út, még ha 20 ember is volt a "kezem alatt".

Az út előtt felkészítettek, hogy még Ferihegyen tájékoztassam az utasokat arról, hogy Észak-Koreában két kísérőnk lesz, valószínűleg az egyik tud magyarul. Ez azonban nem derül ki, mert ez a megfigyelés, lehallgatás egyik módja!

 (Orosz volt a közvetítő nyelv köztem és a helyi idegenvezető között).

Miután végig a Nagy Vezérről (Kim Ir Szen) és zseniális fiáról lesz szó, nehogy szóvátegyék, hogy esetleg unják a jelzőket, stb..

Mit mondjak, nagyon rendes csoportom volt, jól bírták. Csak az út vége felé láttam a szemekben, hogy már nem sokáig tudják magukban tartani a véleményüket ..

Phenjani szürkeség, 1985

Menetelő sorok

Phenjani szökőkút

A Nagy Vezért éltető emlékhely

Phenjan, sportcsarnok

Keszoni királyi sírok

Komolyságunknak meglett az eredménye, az utolsó nap a helyi idegenvezetőnktől - Nem Ir Se (mennyit hülyéskedtünk magunk között: Nem Ir Se Olvas ) könnyezve búcsúztam .. Elárulta, nagyon megszeretett és sokmindent azért tett meg nekünk, mert érezte, hogy szöveghűen tolmácsolok .. (Pedig ha tudta volna, hogy párszor a kötelező propagandaszövege tolmácsolása előtt halálosan komoly képpel mondtam az utasoknak, hogy most el ne nevessék magukat!! )

A természeti, építészeti szépségekről nem beszélnék, csodás helyeken jártunk .. Persze nem Kim Ir Szen szülőfalujára gondolok, hanem például a keszoni királysírokra, amelyek az 1370-80-as években készültek, ember méretű "tudós, kos, őrző, tigris" szobrokkal.

A konyha is igen jó és változatos volt. Én itt találkoztam életemben először  vizes törölköző "osztással" étkezés előtt és után, amit kéztörlés céljára adtak.

Rizspálinka - már csak az illatától is kirázott a hideg - , saláták, előételek.

Turisztikailag fantasztikus élmények sora : gyönyörű hegyek, vízesések, pagodák, masszázs ..

Feljegyeztem Pablo Neruda sorait:

"Ezek az ázsiai hegyek klasszikusabbak, rendezettebbnek tűnnek nekem. Havas kupoláik kolostorokat, pagodákat vésnek ki a roppant végtelenségből. A magány tágasabb."

Keszon 1

Keszon 2

Keszon 3

Keszon, 1380!

Ami engem ilyen fiatalon teljesen megrázott, az a személyi kultusz iszonytató, butító ereje.

Történelem szakot végeztem, tanultam a Sztálini, Rákosi éráról, olvastam az emberek köszönő leveleit "Rákosi Apánkhoz" és szomorúan jót nevettem rajtuk. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez komoly lehet. És egyszercsak belecsöppentem a véresen komoly valóságba.

Nem véletlenül kezdtem a természettel, akkor éreztük jól magunkat, amikor a hegyekben jártunk, úton voltunk. A városokban drámai volt az iszonyú méretű "Útmutató" Nagy Vezér szobrainak száma.

Akkoriban készültek vezetőjük 70. születésnapjára. A szobrok előtt megálltak, mosolyogva köszöntötték, meghajoltak, mint egy Istenség előtt.

A mintegy hat Nemzeti Opera vége a "Felkelő Nap" előtt álló útmutató vezér győzelme. Mikor pozitív hősünk belerúgott a "burzsuj"-ba , a jutalomként ott tartózkodó szürke egyenruhás helyiek egy emberként felpattanva üdvözölték e nemes cselekedetet.

Hozzáteszem, maga az Operaház életem egyik legérdekesebb élménye volt, pedig addigra már jártam egy-két helyen, de ilyen modern belsőt, jól működő forgószínpadot még nem láttam.

Keszon 

Hegyi pagoda 1

Hegyi pagoda 2

Hegyi Pagoda 3

Buddha

Künganszami tó

A fővárosban minden monumentális. Ősi módon, primitív eszközökkel építkeznek, mindent  a Nagy Vezérük tiszteletére emelnek ( könyvtár, sportcsarnok, stb.), hihetetlen mennyiségű márványt, féldrágaköveket használva.

Vezérük szülőfalujában minden talpalatnyi hely a kis vezér gyerekkoráról szól. A fa előtt, amelynél először játszott, egyforma méretűre polírozott kövek vannak, amelyeket minden áldott nap törölgetnek .. Egy idő után fárasztó.

Óvodai látogatáson a gyerekek kifestve, a kis vezér életéről szóló képek előtt a kis Kim Ir Szen életéről szavalnak.

Megható, mert nem értjük a szöveget, de ha elképzeljük, mit mondhatnak, szörnyű!

Egyedül itt tehettünk fel kérdéseket a helyieknek. Miután a csoportunkban volt egy fiatal tanítónő, érdekelte, hogy túlóráznak-e. Az óvónők nem értették a kérdést. Minek, hiszen az állam gondoskodik róluk. Évszakonként kapnak egy rend ruhát, biciklit, naponta x adag rizst és ha e felett lenne valami pluszuk , azt leadják az államnak ..

Itt jegyezném meg, hogy az üzletekben nincs semmi, a nagy fehér ember látványára a sorok - melyek, mint a volt Szovjetunióban, nem lehet tudni, mire várnak - szétnyílnak. A "metrón" rémült arccal felugorva átadják a helyet. Rothschild-nak éreztem magam és számomra ez nem a legkellemesebb érzés.

Nem bírom a nyomor látványát, a szellemiét se. (Ma is összeszorul a gyomrom minden kéregető láttán és fohászkodok: Istenem ne add, hogy valaha is erre a sorsra jussak!)

Idegenvezetőink a múlt írásain állva

Mangjonde, a Nagy Vezér szülőfaluja

Mangjonde, a szülőfalu házai

Kínai munka: egyforma kövecskék

Egyszer útközben megkérdezte az idegenvetőnktől valaki, hogy állnak a hittel. A válasz erre az volt, hogy annyit imádkoztak a bajban és nem mindig jött segítség, hogy rájöttek, nincs szükségük hitre. Sőt, ha körbenézünk, láthatjuk, hogy ők ügyesebbek, szorgalmasabbak a délieknél ..és az emberek annyira elégedettek a sorsukkal, hogy ellenzék sincs ..

Jut eszembe Panmindzson, a határsáv. Döbbenetes. Több barakk közepén van egy semleges sáv, annak egyik oldalán a kis, szürke észak- koreaiak, a másikon az USA drabális méretű katonái. Egymást fényképezzük.

Washingtonban éreztem még hasonlót, amikor véletlenül belecseppentem egy katonai musical show elemeket is tartalmazó bemutató kellős közepébe és elmentem pár kétméteres izomagyú mellett.. Melléjük képzeltem a kis vietnamiakat.

Vezérük születésnapjára visszatérve: iskolások, fiatalok tömegesen vonultak az útmutató szobrok felé, valamilyen szöveget skandálva, órákon át, fegyelmezetten, rezzenéstelenül próbálva.

Fegyelem, rend, gyerekkorban elkezdett módszeres butítás. (És a nyomor következtében, még ha akartak volna, sem hagyhatták el az országot, tehát az volt az érzésem, hogy az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy másmilyen élet is létezik.)

Teljes hírzárlat!

Egyszóval szép is volt és elborzasztóan megrázó is.

Hálát adtam a sorsnak, hogy Európába, felvilágosult családba születtem.

Nem vágyok vissza azóta sem. Vietnamba annál inkább.

Mindemellett zárszóként meg kell jegyeznem, hogy a mai napig összeszoruló szívvel gondolok a koreai emberekre, hiszen ők is emberek, még elnyomottan, elbutítva is. Azt hiszem, ha a két Koreára bízná a  világ, ők hamar megtalálnák a közös hangot.

Szöveg és fotók: Halmos Anna

Vezérük ünneplése

Úttörők

Népek barátsága - kínai delegáció

Ingatag híd, mint lejjebb

A világ egyik szégyene

      - Mouthpiece