| Armenia - Örményország |
| Örményországról néhány sort írok csupán.
Ismeretségem ezzel az országgal közvetett és néhány emberre korlátozódik.
Talán azért foglalkozok vele itt is, mert minden örmény ismerősöm
rendes volt, egy pedig meghatározó élményt jelentett számomra.
A meghatározó élményt Maja Aj-Artjan jelentette, akiről az "Önéletrajz helyett..." című oldal közepe táján írtam pár sort. Rendkívüli szépségénél fontosabbnak bizonyult számomra hihetetlen barátsága és áldozatkészsége. Ezért vált feledhetetlenné. Sokat beszélgettünk, sokat tanultam tőle. Nagyon tudta, mi a szülőföld, a hazaszeretet, nagy tisztelettel beszélt a szüleiről, sohasem dicsekedett "nemesi" származásával, magasszintű kapcsolataival. Egyetlen szavára sem emlékszem, amivel elnyomóit szidta volna. Gyűlölet nem volt benne, csupáncsak szomorúság. Nagyon szomorúvá vált a szeme is, a hangja is, amikor a török pogromokról, az orosz elnyomásról vagy az azeriek által megszállva tartott majdnem tiszta örmény Karabahról beszélt. Számtalan ismerőse élt külföldön, elsősorban az USA-ban, ő maga azonban nem akart távozni, szerinte felnőtt ember már nem tud a szülőföldjétől lelki sérülés nélkül elszakadni. Műfordítóként nagyon ismerte és szerette az orosz irodalmat, művészetet és nem a taszításban látta a két nép közötti gondok megoldását, hanem a két kultúra cseréjében. Azt hiszem, sokat tett ezért. Asszony létére nagy ember volt. Örült, amikor megtudta, hogy egyik kedvenc könyvem Saroyannak, a második generációs nagy amerikai írónak a "My Name is Aram" című műve, amit angol-tanuláshoz használtam segédeszközül. Nem jártam Örményországban. Tudta, látta az ember, hogy okos emberek, az egyetemeken sok örmény oktató dolgozott, a tudományos életben, irodalomban is sok örmény névvel lehetett találkozni. A sakk-világbajnok Petroszjan is örmény földről származott. Arról is hallani lehetett, hogy Örményország az egész Szovjetunió egyik fontos tudományos kutató-bázisa. Az ízlésük, szorgalmuk, kézügyességük se lehetett utolsó. Akivel csak találkoztam, mind elegánsan - a hírhedten rosszul öltözködő Szovjetunióban européerként - öltözött. Aki adott valamit magára a nem-örmények között, az is Jerevánból hozatta a cipőit. A jereváni légijáratok mindig tele voltak egyszerű parasztnénikékkel, akik zöldséget, gyümölcsöt hordtak a moszkvai piacokra. A konyhájuk is rendkívül jó, aki emlékezetes gasztronómiai élményben akarta részesíteni az ismerősét, az örmény, grúz vagy távolkeleti nép éttermébe vitte akkoriban. Később, amikor a "Jubileumi Magyar Kiállítást" szerveztem Moszkvában, ismét örmény ember lett a legfőbb kapcsolat, a legfontosabb segítőtárs: az Összövetségi Kereskedelmi Kamara főosztályvezetője, Oganeszjan, aki szovjet oldalról irányított mindent, amire szükségünk volt. Amerikában is helytállt volna, okos, gyors, határozott emberként kimagaslott a környezetéből. Az ember azt hitte, amikor az ország függetlenné válásakor a jövőjét méregette, hogy igen gyors tempóban fog fejlődni, hiszen minden adottsága megvan hozzá: ész, szorgalom, ügyesség, üzleti és menedzseri készség. Igen elszomorított, amikor ehhez az oldalhoz válogatva a site-okat értesültem arról, hogy a fordítottja a valóság. Napjainkig az ország gyors tempóban süllyedt: az oroszok nem veszik igénybe (nyilván biztonsági okokból) az örmény kutatói kapacitásokat, súlyos földrengés és a karabahi háborúskodás az erőforrásokat "megfejte". Újabb egymillió ember vándorolt ki az alig pár millióból. Tragédia, de nagyon sajnálom ezt a tehetséges népet! |
| Links |