Ukraine - Ukrajna
Kyiv - Kiev

Lvov - Lvov/Lemberg

Mukachevo-Munkács Uzhgorod - Ungvár Huszt Vinnica - Vinnyica
Szokás szerint a fenti sorban felsoroltam azokat a nagyobb városokat, amikben megfordultam. Végiggondolva a sort, nem igen dobbant jólesőt a szívem: a legrosszabb emlékeket Ukrajna hozta számomra a nem kevés ország közül, amelyekről be tudok számolni.

Kievben többször jártam, először a sokat emlegetett "bevásárló delegációval". Megnéztünk több üzemet, résztvettünk egy-két ebéden és röpsétát tettünk a város központjában. Azon kívül, hogy méreteivel hatott az emberre, mély nyomokat nem hagyott bennem. Hosszasabban egy magyar híradástechnikai szakkiállítás igazgatójaként tartózkodtam a fővárosban, talán három hónap is lehetett az építéstől a zárásig. A kiállítás szinte éjjel-nappali elfoglaltságot jelentett, annyi időt - főként a felszámolás időtartama alatt -  mégis tudtam szakítani, hogy a legfontosabb nevezetességekkel megismerkedjek. Maga a kiállítás-szervezés is hozott meglepetéseket, például az, hogy két támogató szerv, Ukrajna Kereskedelmi és Ipari Kamarája és a magyar Konzulátus is a vártnál sokkalta jobb, agilisabb, hatékonyan működő szervezetnek bizonyult. A Kamrában a kiállítás támogatásáért felelős személy, ezúttal asszony, Goculják akár tűzrőlpattant menyecskének is elment volna, gyorsan és határozottan intézkedett, az esze is a helyén volt és nőnek se lehetett utolsó, megvillantak a férfiszemek, ha dolguk volt vele. A Kamarában folytatott megbeszélések alkalmával alakult ki bennem az az érzés - az ilyen megnyilatkozások ugyan ukránul hangzottak el ukránok között, de ki lehetett hámozni, miről is van szó -, hogy nagy nemzeti büszkeség dagasztja a kebleket. A függetlenség kérdése is elhangzott, ami akkor álomnak is mesevilág volt (a hetvenes évek eleje), úgy beszéltek egy alkalommal róla, mint ami megváltást jelentene. Nem lett az, hála az ukrán kommunisták ostobaságának. A Kamarában ért az a meglepetés is, hogy Goculják valami ügyünk miatt fogta a telefonját és közvetlenül feltárcsázta Moszkvát. Igaz, vagy 15 digitet kellett használnia, de azonnal megkapta a hívottat, majdnem kiestem a székemből. Akkoriban általában a SZU-ban is és itthon is meg kellett rendelni az interurbán beszélgetéseket és hosszú órákba telhetett, mire az embert kapcsolták. Két emlékezetes esemény kötődött a kiállításhoz. Az egyik, hogy visz a bérelt kocsi a város központjában, az egyik útkereszteződésben nem akar vége lenni a pirosnak. Kérdem a sofőrt, valami baj van? Á, csak Ukrajna pápája megy a hivatalába. Ki? - kérdem. Hát a Párt főtitkára. Így imádták az egyszerű emberek a süskákat (fejeseket - mondták volna nálunk). A másik az általunk a kiállítás alkalmával mindenféle nagy embernek, meg üzleti partnernek adott ebéd. Mikor megrendeltem, mondták, bízzam csak rájuk, amikor félórával előbb megnéztem, majd hanyattestem: ilyen gazdag asztalt még nem láttam az életemben. A svédasztal fekete és vörös ikrától kezdve pezsgőig és konyakig roskadozott a finomságoktól és előkelő gasztronómiai csodáktól. A hadügy itt is kitett magáért, a megjelent miniszterhelyettes - halkan - azzal búcsúzott, hogy ezt a szakállt azért levágathatnád (a tegezés ezúttal, mint annyiszor a szláv népeknél, nem volt sértő).

A város - mint a szálloda is - nagy hodály volt, a híresnek mondott Krescsatyin tényleg kiemelkedik a szovjet építészet gyenge átlagából, és pár nevezetesebb épület, mint az Operaház, a Konzervatórium, a nagyobb - Moszkvát idéző - áruházak és pár emlékmű látványos dolog. A metró is Moszkva "szülötte", ugyanolyan hatalmas, lenyűgöző és tömegfogyasztó. Meglepőek néha a terepviszonyok, a kormányhivatalok például dombra épültek és szájtátva bámultam a Dnyepr-hidat, amelyik a város felől hatalmas löszös domboldalról rohan le és púposan emelkedik a Dunánál talán háromszor is szélesebb folyó fölé. Meglepetést jelentett még számomra, Moszkvát jól ismerő számára is a háború hőseinek monumentális emlékműve és ahogy a házasulók első útja - Komszomol-teremtette hagyomány-e vagy se, nekem mindegy - oda vezet, többet láttam magam is és koszorút helyeznek azok lábaihoz, akiknek az életüket köszönhetik.

Az igazi látnivalók azonban Kievben a Lavra, a barlang-kolostor (Pecserszkaja Lavra), a világhírű, tényleg párját ritkító együttes. Most olvasom, hogy Dolgorúkij-t (Hosszúkezű), Moszkva megalapítóját már 1157-ben ide temették (ha elfelejteném: előre nyújtott, tényleg nagyon hosszú kézzel ábrázolt szobra ott áll Moszkvában a volt Dom Szovjetov, azaz Tanácsháza épülettel szemben, a nemtudommár téren, ahol a Gorkij utca felőli sarkon található a főváros egyik legjobb étterme, a grúz szuterén palota), a bejárat előtt emelkedő ősi templomba, a Beresztovói Megváltóba. Az együttes magában foglalja a Kijevi Orosz fejedelemség uralkodóinak rezidenciáit, több egyházi célokat szolgáló épületet és egy sor - korábban nyilván szintén a pravoszláv egyház kezében volt (és valószínűleg ma ismét az egyház birtokában lévő) - múzeum. Az útikönyvben, amit kézbevettem, hiába keresem a legfontosabbat: a Lavra az ott élő szerzetesek temetkezési helyéül is szolgált. A Dnyepr löszfalába vájt katakombákban kis fülkékbe temették a halottaikat, akik egyszerű fakoporsókban (egyik-másikon az arc felett ma üvegablak enged betekintést a koporsóba), minden balzsamozás nélkül, az éghajlati és környezeti hatások alatt - nyáron száraz meleg, télen száraz hideg, a lösz hatásai - mumifikálódtak. Éppen, mert balzsamozás nélkül zajlott le a folyamat, az arcok, amelyek feketék, a bőrük a koponya csontjaira aszott, szinte felismerhető vonásokkal rendelkeznek. Csoda, valódi csoda. Ezt minden Kievbe vándorlónak látnia kell! Amiért tulajdonképpen az útikönyvet kézbevettem, az néhány múzeumi darab: patkolt tojás, mákszemre írt igen hosszú szövegek, amelyek alkotói megszállott kézművesek voltak. Zavar ugyanis, hogy nem vagyok biztos benne, hol is láttam, itt a Lavrában (ez a valószínűbb) vagy a Moszkva melletti Zagorszkban? Nem kevésbé feledhetetlen számomra a Szófia székesegyház. Építészetileg is szép, de különleges szerencse is ért, amiért soha nem fogom elfeledni. A kiállítás építésére érkező munkások elé mentem akkor már magam vezette bérelt kocsiban, amikor - mivel korán érkeztem volna a pályaudvarra - megálltam a székesegyház mellett, hogy vessek rá pár pillantást. Amint az épület közelébe értem, meghallottam, hogy énekelnek a templomban. A szláv miseénekek mint mágnes vontak bűvkörükbe: csendesen, megigézve léptem be a templomba, ahol, mint lassan kiderült, a kievi metropolita celebrált éppen misét. A metropolita és a százra tehető papi segédlet és egy remek vegyeskar énekét zenekar kísérte, az énekesek előadásába visszhangszerűen be-beléptek a hívők. Egy oszlop mellé húzódva hosszú percekig élveztem ezt a rendkívüli varázslatot, majdnem lekéstem a vonatot. rendkívüli élményben volt részem a Konzervatóriumban is, ahová a Csajkovszij 1812-jét hirdető plakát vonzott be. Pokoli szerencsém volt, a Kijevi Filharmonikusokat katonazenekar fúvósaival bővítették és a viszonylag kis teremben az egyébként is pazarul interpretált mű fortissimói hihetetlen, hátborzongató erővel érvényesültek. Az ember tényleg harcmezőn érezte magát.

A bérelt autóval egyszer meszelt le rendőr. Pihenésképpen késő este a folyóparton sétáltam a kocsival, valamit vétettem. A fiatal rendőr udvariasan szalutált, kikérdezett, elmondta, mit bakiztam és megkérdezte, miért követtem el. Mondtam, hogy nyilván mert üres (az volt) allén sétifikáltam a kocsival és gyönyörködtem a környezetben (szép fasor, csillogva tükröződő víz, sok zöld, padok). Megkérdezte, honnan a jó orosz tudásom, majd szó nélkül adta vissza a papírjaimat és elengedett.

Ez az utam szerencsétlen epizóddal zárult. Az útlevelem a szálló recepciója flakkjában felejtettem és a nem vicces feledékenységemre csak akkor ébredtem rá, amikor a határőr nyitotta a fülke ajtaját. Megírtam már (Önéletrajz helyett...): Csapon kellett töltenem 24 órát a pocsék szállodában, abban, az akkori időkben rendkívülinek számító  kegyben részesülve, hogy az útlevelem a Konzulátussal kéressem el a szállodától, adassam át a másnapi vonat parancsnokának (!) és azzal a vonattal utazzak tovább. A konzulátus - mint a kiállítás alatt mindig - ezúttal is készséggel és sikerrel teljesítette a nem könnyű feladatot. Ha már Csapnál járunk, megemlítem, hogy több utam alkalmával kellett észlelnem, hogy a város/falu lakossága alapvetően magyar, a vasutasok legalábbis többnyire magyarul kommunikáltak egymással. Most - háziőrizetben vagy mifene - szartam az egészre és tettem egy sétát a városkában. Csupa feketésre érett cseresznye. Megállok az egyik kapu előtt, ahol idős nénikét látok és megkérdezem - én balga - oroszul: nem ad-e el cseresznyét. Csönd. Észbekapva kérdem újra, magyarul. "Jaj, édes fiam, itt van, egyél!" És szedi, gyorsan előszedett zacskóba a finom cseresznyét. Istenem, mi darabol fel népeket, micsoda barbarizmus ez az egész?

A kilencvenes évek elején - jóval a csernobili katasztrófa után - láttam viszont Kievet. Egyik munkatársammal rohantunk oda autóval valami rövid üzleti ügyben, a várossal annyit tudtunk foglalkozni, hogy tettünk egy kört a központban. Lényegében semmi se változott, a nagy szovjet szlogenek eltűntek, megjelent pár nyugati cég reklámja, talán ennyi.  Ezúttal egészen más rendőrökkel találkoztunk, mint anno, a kiállítás idején, teljesen korrumpálódott az ő világuk is. Úton útfélen megállítottak, piti ajándékokat kiprovokálva elengedtek. Egyszer aztán, a visszaúton, amikor sikerült a megengedett sebességet túllépnem, bekísértek a kapitányságra, ahol kértem a főnököt, hogy fogadjon és elmondtam neki, mikkel találkozik az ember az útjaikon, Jól tudhatta, összehívta az embereit és felhívta a figyelmet, milyen hatással van a viselkedésük egy külföldire, aztán elengedett. Nagyon igyekeztem elhagyni az országot, nehogy lepuffantson valamelyik rendőr.

Folytatás>>>

Links

UkraineCom

UA Zone

UkraineTrip