A lista számos városát első nagyobb nyugat-európai körutunkon érintettük, amikor Aachennél léptük át a belga-német határt. Aachenben még csak csöpörgött az eső, nagyobb sétát tudtunk tenni a városban, amely igen kellemes keveréke az ónak és modernnek. Alig indultunk azonban tovább, belelendült a nagy büdös német eső és ömlött egész nap olyan lendülettel, hogy számtalan esetben a Ladánk legsebesebbre kapcsolt ablaktörlője se bírta a versenyt a mellettünk 140-150 km/órával elszáguldó kamionok ránkzúdított vízözönével, olyankor másodpercekig vakon vezettem. Kölnben esernyő alatt is ázva bámultuk meg a világhíres és tényleg világszép gótikus katedrálist, de a pár perces városnézés-kísérletet hamar feladtuk, mentünk tovább. Pedig eredeti terveink szerint itt kellett volna megszállnunk egy éjszakára. Ha jól emlékszem, legközelebb Wiesbadenbe mentünk be, mert az eső valamivel alábbhagyott. A csöpörgésnél erősebb esőben is szeretni lehetett a város sok zöldjét, a gyógyfürdőt és az azt körülvevő gyönyörű parkot. A városközpontot futtában néztük meg, ahogy "lapozgatok" a város elképesztően jó  Web-lapjának "Sights to See" interaktív panoráma-fotói között, fel-felvillannak ismerős épületek, utcarészletek, de azt is érzékelem, hogy keveset, nagyon keveset tudtunk élvezni ebből a szép világból. Würzburgban is szinte csak perceket töltöttünk. Valahol Würzburg után ránkesteledett, az esőben nehéz volt már vezetni, megszálltunk egy kedves vidéki Gasthaus-ban, ami talán a németeknél a legkellemesebb (Ausztriára is  nyugodtan lehet voksolni) intézmény. Általában nem fényűzően, hanem rusztikusan berendezett szobák, zuhanyozós, WC-s fürdőszobával, kerttel és kocsma-étteremmel, amelyik a szabad égre is kitárulkozik. Ezúttal a szabad levegőtől menekültünk, de a száraz kocsmában jót vacsoráztunk, megmelegítettük csontjainkat, lezuhanyoztunk és kinyúltunk, mint a békák! 

Másnap nem ömlött a víz az égből, csak esett, esett és esett. Ennélfogva amit Nürnbergben csináltunk, azt inkább körbeautózásnak lehet hívni, mint városnézésnek. Tulajdonképpen csak az vezetett minket, hogy ránézzünk arra az épületre, ahol a náci háborús bűnösök pere folyt és ahol elítélték ezeket a tömeggyilkosokat. Évekkel később, már a kilencvenes években, az egyesült Németország városaként üdvözöltem újra és akkor kisebb sétára futotta a még akkor se túlságosan kellemes hangulatú városban. Lehet, hogy csak a nyomasztó náci múltja okozta, de szürkének éreztem mindent. Regensburgnál közel két hét után újra találkoztunk a Dunával és a szépséggel. A város fekvése, templomai, barátságos utcái maradásra késztettek volna, ha nem esett volna még mindig és ha nem lettünk volna nagyon fáradtak. Nem is kell az ismertetéssel fáradnom, a város Web-lapja remek magyar változatot is tartalmaz, tessék belenézni! Passaura ránéztünk a hídról és be kellett mennünk, olyan szép látványt nyújtott. Itt is jártam később, üzleti úton, majdnem egy napot tudtam városnézésre szentelni: nagyon szép! A Duna és Ilz összefolyásánál szigetnek tűnő óváros a székesegyházzal (Dom), az Oberhaus és Niederhaus varázslatos látványt nyújtanak, egy séta az Alte Strasse-n minden búbánatot feledtetni tud.

Négy várost - Hannovert, Düsseldorfot (és környékét), Stuttgartot és Ingolstadtot - hivatalos úton volt szerencsém megnézni. Hannoverben természetesen  a világ egyik legnagyobb nemzetközi vásárára voltam kíváncsi, amelyik teljesen lenyűgözött, nem annyira a nagy multinacionális vállalatok szupermodern gyártmányainak fantasztikusan gazdag bemutatói, hanem a kis- és középvállalatok, a szatellit-cégek egy-egy szűk területen nyújtott precíz, modern, csupa-újdonság fejlesztésének varázsa. Ott értettem meg igazán, hogy Magyarország - sok duma ide, sok duma oda - sehol sincs a technika térképén. Nulla, amit produkálunk saját erőből, saját fantáziából. Innen ered leginkább rendkívüli elmaradottságunk, mérhetetlen kiszolgáltatottságunk. Jól éreztem magam a városban a pár szabad óra alatt és a tulajdonképpen középszínvonalú, de igen otthonos szállodában. Ha Düsseldorfra és környékére gondolok, csak a rendkívül zsúfolt ipartelepülések, létesítmények, az egybemosódó városok, a szinte követhetetlenül bonyolult, de nagyszerű sztrádahálózat jut eszembe. És nem a füstölgő gyárkémények, mert a hírekkel  és várakozásommal ellentétben viszonylag keveset láttam, átalakulóban volt minden, a hagyományos iparágakat már jelentős mértékben felváltották a modernek, a híradástechnika, energetika, elektronika. Stuttgart esetében a látogatásom oka már a ködbe vész, Ingolstadtba viszont az a fontos esemény vitt, hogy német cég alvállalkozójaként az Intranszmast sikerült az AUDI-gyárban komoly munkához, anyagmozgató berendezések acélszerkezeteinek szállításához juttatni, ami akkoriban kivételes sikernek számított. Maga a város is kellemes volt, az AUDI lenyűgöző és emlékezetes gasztronómiai élményt jelentett a tárgyalások után elfogyasztott ebéd.

Éveken keresztül elhárítottuk feleségem gyermekkori úttörő-cserepartnerének a meghívását Apoldába, végül valamikor a kilencvenes évek elején elfogadtuk és egyben összekötöttük az egyesített Berlin megtekintésével. Autóval tettük meg az utat és megálltunk Drezdában pár órára. Annak ellenére, hogy a Zwinger mérhetetlen gazdagsága ámulattal töltött el minket és addig talpaltunk ott, amíg időnk és fizikai teherbírásunk engedte, a város egésze nyomasztó hatással volt ránk. Biztos vagyok benne, hogy az angol-amerikai tömeggyilkos bombatámadásból megmaradt épületek falainak, tornyainak feketesége nem más, mint az akkor 120000 embert elemésztő tűzvihar korma és ez, valamint az, hogy a mai napig hatalmas területek beépítetlen pusztaságként virítanak, nem tett megnyugtató hatást az emberre. 

Berlin elragadtató is volt, mint egyértelműen Európa egyik legjelentősebb, gyorsan fejlődő és ortodoxiáktól mentes kulturális központja, félelmetes is rendkívülinek és feleslegesnek tűnő közigazgatási létesítményeivel, blokkjával, meglepő is az új centrum hatalmas, modern, mindent elsöprő, de nekem egyáltalán nem tetsző épületeivel (nagyon neves építészek kocka-tömbjei, a fene tudja milyen neves építészek lélegzetelállító, de nekem megintcsak nem tetsző bravúrjaival fűszerezve), bájos is a sok zölddel, kecses régi-új bolt-utcácskáival és fárasztó óriási vízszintes méreteivel, amiket még az újraegyesült és továbbfejlesztett S-bahn - U-bahn csoda-rendszer se tud összeboronálni. Három napon át utaztunk, talpaltunk, megnéztük a jelentősebb múzeumok jórészét, volt, amit nem találtunk, mert éppen áthelyezték, volt, amit megtaláltunk, de évekre be volt zárva rekonstrukció miatt. Rácsodálkoztunk a Reichstag új üveg-kupolájára, ami megint nem ejtett ámulatba, mert nem illett az épületre, és az épület egyik sarkán látható kis márványtáblára, amely Magyarországnak megköszöni az egyesítésben játszott szerepét. Jólesett. És újra a Pergamon! Nem lehet megunni. És mellette az S-bahn oldalában orosz étterem, peljmenyivel, majd egyik este életünk egyik legjobb indiai étterme. Szájtátva bámultam közben, mennyivel másként viszonyul az NSZK a zsidókérdéshez, egyáltalán a faji meg(nem)különböztetéshez, mint mi. Elkezdték a rendkívüli méretű holokauszt emlékmű építését, láttunk zsinagóga előtt géppisztolyos védelmet, csapatszállító páncélost és a városban számtalan négert, más sötétbőrűt. A Brandenburgi kapu lefátyolozva, átépítés alatt állt, az Unten den Linden nem nézett ki sokkal jobban, mint NDK-időkben, igaz, a mellékutcákban lázas építkezés folyt. Európa régi-új központja majdnem készen állt, pár évvel az egyesülés után.

Irány Apolda! A sztrádák akadályversenyt alkottak: 20-25 km új, 3x3 sávos pálya, 20-25 km egyik oldalra terelt forgalom és hangyaboly, 20-25 km régi, töredezett, hitleri sztráda. Ilyet már láttam, amikor 2 nappal az egyesítés előtt az NDK-n keresztül autóztam az NSZK-ba. Az NDK-ban NSZK-beli cégek ugyanilyen lázasan építették a sztrádákat. A másik szembetűnő jelenség: nem bontották le az NDK házgyári blokkjait, hanem szigetelték és pingálták azokat. Nem szellemeket üldöztek, mint itthon a szövetkezetekkel történt, hanem megtalálták a hasznosítás egyszerű és ésszerű megoldását! Csak az érdekesség kedvéért bekukkantottunk Karl-Marx-Stadtba (a volt és újra Chemnitz-be), nem dereng, hogy különösebben érdekes lett volna.

Apolda kedves, de jelentéktelen városka (vagy csak az befolyásolt, hogy még uralkodott ott a szocreál), ahol ugyancsak minden épült és szépült. Hitelek, megbízható vállalkozók, igaz, súlyos létbizonytalanság is. Vendéglátóink sok szempontból jól érezték magukat, a létbizonytalanságtól viszont reszkettek. A várost azonban izgalmas világ veszi körül: rendkívül vonzó, bájos természet, erdők, lankások és a német kultúra bölcsője, Weimar, Erfurt és Wartburg. Egyik szebb és érdekesebb, mint a másik. Weimar büszkén és joggal viseli a „Kulturstadt Europas“ rangos címet! Az UNESCO világörökség-listáján is előkelő helyet foglal el. "Csak" olyan nevek fémjelzik a várost, mint Goethe és Schiller, Bach, Herder, Liszt, Wieland és Gropius. Lejártuk a lábunkat. Erfurt, Türingia fővárosa, amit Türingia Rómájaként is emlegetnek nagyon szép, és kultúrtörténelmi szempontból Weimarhoz hasonlóan káprázatos. A weimari nevek mellett (akik itt is éltek, működtek, dolgoztak, vagy ahol akár a szülők is éltek, mint Bach szülei, akik a Kaufmannskirche-ben esküdtek örök hűséget egymásnak) olyan nevekkel találkozik az ember, mint Luther, Humboldt, vagy éppen I. Sándor cár és Napóleon. Építészetileg az egyik legszebb városa a középkori Európának, számtalan szép templomával és reneszánsz, favázas házaival. Ritkán találkozik a vándor olyan középkori várral, amelyik teljes épségben és szépségében virul, így csodának éreztük Wartburg várát, amelynek építészeti, történelmi és kulturális értéke mellett élő valami: jó ebédet is fogyaszthattunk az éttermében. Aki csak teheti, látogassa meg ezt a vidéket!

Nem véletlen, hogy Münster kimaradt az eddigiekből: szinte véletlen üzleti út vitt oda, még az Intranszmas-időkben. Szerencsés véletlen, a világ egyik legszebb és a világháborút viszonylag épen megúszó középkori városának kövezetét taposhattam a világ egyik legzsúfoltabb ipari központja "alatt". Az ismertetéssel nem fárasztom az olvasót, mert a Web-lap "tourismus" oldala pontos képet ad a látnivalókról. Csupán annyit árulok el itt, hogy a várost legszebb emlékeim között őrzöm.

Két környéket, a Bódeni tó északi partvidékét és a Chiemsee-t mint a 8mOD versenyvitorlás mostohaapja jártam be, Friedrichshafenben kétszer állítottam ki a hajót, a Chiemsee egyik kikötőjében pedig új hajót adtunk át. A hajó kiválóságát (és munkám sikerét) igazolja az is, hogy a világ egyik legjelentősebb vitorláshajó-gyárának műszaki igazgatója 8mOD-t rendelt tőlünk sport-hobby hajónak. Kevesen hiszik, pedig vaskos tény!

Ezzel zárom soraimat. Remélem, sikerül megtalálnom saját fotóimat (nem sok van, de van) és kiegészítenem a Németországról rajzolt képet.