|
|
|
|
Minden jog fenntartva! All rights reserved!
HALMOS ANTAL Szerelem: BOMBAY (1974-1978)
ELŐSZÓ India sokak álma, kevesek kincse. Álom, mert évszázadokon keresztül az a hír járta, hogy India kincsesbánya. Gazdagság, pompa, szerelem, mindez elérhetetlen távolban, bejárhatatlan messzeségben. Az angol gyarmati tisztviselők voltak az elsők, akik – igaz egy-egy emberöltő ott-tölte után - kézközelbe hozták ezt a mesevilágot és annak összerabolt kincseit. A hétköznapi ember – angol, nem angol – számára azonban India változatlanul elérhetetlen álom maradt. A nagy távolságok, az iszonytató körülmények, a belső területek zártsága a tehetősebbeket is megfontolásra készteti, végigjárják-e India csodáit. És közben a csoda tovább fogy, kopik, elemésztődik. Így India kevesek kincse marad. Keveseké annak ellenére, hogy lakóinak száma a milliárd felé közelít. Ők többnyire nagyon, irtóztatóan szegények. A látogatóba érkező külföldiek – még ha hosszú éveket töltenek is ott – többnyire Indiának csak egy-egy szeletkéjét tudják megkóstolni, vagy a felszínt érzékelni. Kinccsé csak azon kevesek részére válik, akik a természeti, építészeti szépségeken túl kísérletet tesznek a nagyon kedves, nagyon barátságos ember megismerésére, a szellemi értékek befogadására. Nekem megadatott, hogy két szakaszban hét évet töltsek – áldozatkész feleségemmel együtt – ebben a csodavilágban. És szívtunk magunkba mindent, szépet, csúfat, érthetőt, érthetetlent. India elvarázsolt minket. Hogy nekünk mennyire vált kincsünkké, azt ez a könyv hivatott igazolni.
II. Mit tudhat meg Indiáról egy komolyan készülni kívánó ember Magyarországon? Bizonyára sokat. Ha az olvasó átfutja Baktay Ervin kétkötetes művének, az “India művészeté”-nek bibliográfiáját, gyönyörű gyűjteménnyel ismerkedhet meg. A felsorolt írásokat azonban nyilván könyvtárakban lehet megtalálni és feltételezem, nagyrészt külföldi könyvtárakban. Emellett két nyelvnek, az angolnak és németnek alapos ismeretére van szükség, mert magyar fordítás egyszerűen nincs. A hétköznapi halandó, aki napi munkája mellett, a családja gondjainak terelgetése közben akar vagy kényszerül felkészülni egy indiai utazásra vagy indiai tartós kiküldetésre és az otthoni esti órákat tudja csak felhasználni erre, bemegy az ország legjobb könyvesboltjaiba és – ha szerencséje van – három, esetleg négy könyvvel tér haza. Ezekből kettő komoly munka: Baktay Ervin az előbb említett tudományos igénnyel és alapossággal, ragyogó stílusban megírt és címét meghazudtolva India történelmével, vallásaival is részletesen foglalkozó műve és a “Fodor’s India, 1974” magyar fordítása, ami igényes útikönyv, nagyszerű kalauz. A többi, Magyarországon magyar nyelven kapható mű nem mérhető e kettő mércéjével: a tudós Germanus Gyula “Allah Akbar”-ja tömör és élvezetes áttekintést ad az indiai iszlámról, de Indiát érintve csak arról, feleségének, Hajnóczy Rózának “Bengáli tüze” olvasmányos, de szerintem túlságosan szentimentális, félrevezető alkotás. Található mű, amely átfogó és hasznos ismereteket tartalmaz, de verejtékszagúan igyekszik az indiai munkásmozgalom erejét és jelentőségét igazolni, ami messze áll a valóságtól. Isten ments, hogy magam bármelyikjükhöz mérjem. Csupán felpanaszolom Európában élő hazámnak, milyen keveset szól a világ egyik legizgalmasabb birodalmáról és mesélő kedvemet kiélve megpróbálok valamit betömni ebből a betömhetetlen lyukból, ami a magyar művelődéspolitika házán tátong.
III. Feleség-előkészítés és eredménye: megérkezés Bombayba – sírógörcs Feleslegesen hosszúra nyúlna annak felidézése, milyen kanyargós út vezetett el minket Bombayba. Az akkori Külkereskedelmi Minisztérium illetékese – kiválasztásomat követően – több alkalommal módosította hangsúlyozottan kötelezettség nélküli “súgását”, hogy mi lesz kiküldetésem célállomása. Pontosan ismerte, milyen kegyetlen dobálózás folyik a jelöltekkel. Először Kenyát említette, majd Irak következett, végül India, és azon belül Kalkutta. Számtalan ellenőrizhetetlen és bizonytalan információ engedett arra következtetni, hogy az erős kutyák által támogatott jelöltek szorítják ki ilyenkor a kevésbé jól fekvőket. Az is lehetséges, hogy az zajlott le velem negatív értelemben Kalkuttáig, ami Kalkuttából “átrepített” Bombayba: a bombayi kirendeltségvezetőnek nem tetszett az oda irányított jelölt és felcseréltetett velem. Így végül, talán két héttel a tényleges indulás előtt megkaptam a hivatalos papírt: Bombay, II. o. ker. titkár. Ragyogó viszonyok a jó felkészüléshez! Az 1972-ben Delhiben töltött hat hét tapasztalatai alapján – Kalkutta emlegetésétől kezdve próbáltam felkészíteni feleségem a lehető legrosszabbakra. Sokat ecseteltem az elképzelhetetlen nyomort, a koldus-tömeget, a koszt-bűzt, az elviselhetetlen klímát. Cigány honfitársaim remélem nem veszik sértésnek – a cigányság eredetéről ebben a kötetben írtak meg kell győzzék őket rokonszenvemről –, hogy a várható nehézségek ecseteléséhez segítségül hívtam az ő viszonyaikat is. “Képzeld el, hogy 800 millió roma közé kerülsz, hozzájuk kell alkalmazkodnod, az ő viszonyaikat kell elviselned” – mondtam feleségemnek. Gondoltam, ez a hasonlat elképzelhetővé, kitapinthatóvá teszi, mi vár rá. Úgy tűnt, félelmei lassan feloldódnak a várakozás, készülődés izgalmainak tengerében. Utunk Bombayba kellemes, feleségem számára rendkívül izgalmas volt: ő ugyanis először utazott szomszéd országainknál messzebb. Már kint dolgozó kollegával és családjával repültünk Rómába, ahol – hála az Air India vendégszeretetének – sikerült egy napot városnézéssel töltenünk. Róma varázslatos szépsége, a Vatikán kincsei örök vonzerővé váltak feleségem részére. A Hotel Forum nyugodt, barátságos atmoszférája is feledhetetlen emlékként maradt meg bennünk. Az Air India Jumbo-ja az első találkozást jelentette a technika egyik csúcsteljesítményével. A gép méretei, a hatalmas hajtóművek bent alig hallható zúgása, a gép által elnyelt embertömeg ámulatot ébresztett bennünk. Szinte észrevétlen volt, ahogy gyorsult a futása a földön, ahogy elemelkedett. Nem rázták meg a felhők a felhőréteg áttörésekor, nem lehetett érezni az út “göröngyeit”, ahogy ez kisebb gépeknél megszokott jelenség. Már nem is repülőgép ez, hanem az atmoszféra hajója. A Róma és Bombay közötti repülőút fárasztónak bizonyult. A gép késve indult, a zsúfoltság lehetetlenné tette az ilyen hosszú utakon elengedhetetlen sétákat, sűrítette a szagokat és a toilettek – a légi kísérők erőfeszítései ellenére – nem voltak vonzó jelenségek. Nagy örömömre az indiai ételeket feleségem is élvezte: az első jó jel, talán hozzá tud majd szokni Indiához. A bombayi repülőtér számomra – az arab országok és Delhi után – nem volt különösen riasztó, feleségem számára igen. Egy tapodtat sem engedett maga mellől. A kora reggeli óra ellenére a hőség és pára nyomasztó volt, a tömeg elképzelhetetlen, a lassúság, amellyel csomagjaink előkerültek óriási, az országba belépés adminisztrálása hosszadalmas. Kint minibusz várt ránk. Elődöm és a velünk utazó család legfontosabb bombayi kapcsolata fogadott minket, nagyon kedvesen. A “Welcome to India” köszöntést az elmaradhatatlan “garland” (szinte kötelezően tubarózsából font virágkoszorú) követte. Nyakunkba akasztották és “námásté” köszöntésre kulcsolt kezekkel, valamint azt kísérő főhajtással üdvözöltek valamennyiünket. Akkor még nem tudtuk, amit az első hivatalos megjelenés alkalmával az elődöm – okosan – a fülembe súgott, hogy másodperceken belül le kell emelni a megtiszteltetésben részesültnek a nyakából, különben nagyképűnek tekintik az illetőt, így sokáig közvetlen közelről élveztük a tubarózsa átható illatát. Egy adalék ahhoz, milyen apróságokra is ki kellene terjednie az ország képviseletében kiutazók felkészítésének! Az érkezőkkel, fogadókkal, csomagokkal teli minibusz nem tette meg még a fél utat, amikor – a tengerpart közelébe érve – orrfacsaró bűz csapott meg minket. Feleségem öklendezni kezdett, félrefordulva próbálta rosszullétét palástolni az indiaiak előtt, majd zsebkendőt az orra elé kapva fékezte a bűz hatását. Kisdiák koromban dolgoztam néhány órát az “Állati Fehérjefeldolgozó Vállalatnál” az Illatos úton (nem véletlen az “illatos” név), az ott uralkodó, az ablakkereteket zöldes penésszel bevonó illatfelhőket juttatta eszembe ez a szag-orgia. Hetek múlva tudtuk meg, hogy a dagály alatt a hullámok által kihordott és az apálykor visszamaradó tengeri növényzet a trópusi éghajlat hatására pillanatok alatt rothadásnak indul, ez a rothadó állomány – és nem az egyébként általános szenny és tisztátlanság – okozza a valószínűtlenül erős bűzt. Első szálláshelyünk, a Shalimar (Sálimár) szálló előtt megállva már levegőhöz lehetett jutni. Egy hétig ez a középszerű szálloda adott otthont nekünk. A keskeny fronttal az utcára néző 7-8 emeletes épületben a szobánk bútorzata is egyszerűnek bizonyult, a fürdőszoba “csempézete”, a padló és a mosdót körülvevő lap pedig valami szürkészöld kőből készült. Miközben csomagoltam ki kézipoggyászunkat, feleségem lázas gyorsasággal nekilátott a mosdó sikálásának. Benne a súlyos tisztátlanság érzetét keltette minden, amiből a fürdőszoba állt. Nyilván ettől az érzéstől akart menekülni, amikor javasolta, tegyünk egy sétát a környéken. Vonzónak tűnt, hogy a Nap éppen kisütött, így hát nekiindultunk. A szálló oldalán tettünk pár lépést, amikor valami zöldséghulladék-halmot kellett megkerülnünk, majd állati hulladékon léptünk át. “Menjünk át a másik oldalra” – ajánlotta Márti. Átsiettünk, de nem tehettünk 20-30 lépésnél többet, amikor egy esőcsatorna mellé köpdösött vérvörös bételcsík mellett vezetett az utunk. Márti belémkapaszkodott és megfordult. “Menjünk vissza, gyorsan vissza!” – hadarta és futólépésre gyorsított, kikerülve egy botra támaszkodó, kezét előrenyújtó koldust. A szobába visszaérve rávetette magát az ágyra és ijesztő, meg-megcsukló zokogásban tört ki. Hiába volt minden vigasztalási, nyugtatgatási kísérletem, görcsös, megállíthatatlan zokogása több, mint egy óráig tartott. Csendesedő, halk szipogással küszködött sokáig. Megriadtam: ha ekkora rémületet váltott ki belőle az első pár óra, egészségkárosodás nélkül nem tudjuk itt-tölteni az ilyenkor elvárt négy évet. Nesze neked, előkészítés, a sok rossz ecsetelése. Nem biztosított semmi védelmet a valósággal szemben. Este, elalvás előtt eszembe jutott G. Pista, volt főnököm, az egyetlen ember, aki Indiát meghallva pozitív vélemény mondott: “Kemény körülmények lesznek, de egy fantasztikus világgal ismerkedhetsz meg. Hálát fogsz adni a sorsnak, hogy végül Indiába küldenek.” Lehet, hogy a körülmények megakadályoznak a fantasztikus világ megismerésében? IV. Ismerkedés Bombayjal IV.1. Shalimar szálló, Kirendeltség, kölcsönlakás A négy év bombayi “külszolgálat” kétségtelenül legnehezebb időszaka a beilleszkedés néhány hete. Érthetetlennek tűnt, miért a monszun-időszakra esik a legtöbb váltás az indiai magyar kirendeltségeken, kétségbe vontam, hogy épeszű választásról van szó: megérkezik az áldozat az idegen birodalomba, amelyik annyira különbözik hazájától, mint amennyire a marslakók társadalma különbözhetne a földitől, ha létezne, rendelkezik valamelyes külkereskedelmi gyakorlattal, de ha szocialista országból érkezik és nem nagyon szerencsés, még nem látott kiállított csekket, nem tartott a kezében akkreditívet, ha szerencsés – mint én – töltött már néhány hetet Indiában, azt hiszi, hogy beszél angolul , hallott-olvasott valami keveset Indiáról és akkor két hét alatt meg kell ismerkednie egy hivatal rendjével, kollegáival, azok családjával, a hivatal alkalmazottaival (eddig a megemésztenivalók 5%-a). Ugyanezen két hét alatt részt vesz a saját tiszteletére rendezett bemutató-fogadáson, még 8-10 fogadáson, amit leendő fontosabb üzletfelei adnak, a helyi Kamara Indo-Hungarian Groupjának soron következő, de egyben elődjét búcsúztató, őt bemutató ülésén, két-három alkalommal beszédet, pohárköszöntőt kell tartania (amiben többnyire nincs gyakorlata és esetleg – mint jómagam – rettenetesen lámpalázas), meg kell ismerkednie jövendő tevékenységi területével, a cca. 300 kapcsolata közül a legfontosabb 30-40-nel, akik részben tiszteletüket teszik a Kirendeltségen, részben azonban meg kell őket hivatalukban látogatni. Megtudja, hogy egészen más ügyekkel is foglalkoznia kell, mint amikre otthon készült, például közgazdasági-pénzügyi jelentések készítésével India gazdaságáról, az egész világgazdaságban zajló folyamatok tükrében, miután valaki a Minisztériumban úgy tudja, hogy az áldozat (az adott esetben én) kiváló közgazda és különösen a pénzügyekhez ért. Csak megjegyzem, hogy világéletemben kiváló tanuló voltam, de két tantárgyból (mondják: minden tisztességes nebulónak kötelessége) “meghúztak”: a szocializmus politikai gazdaságtanából (a marxi kapitalizmust még valahogy megértettem, de a zagyva szocializmust soha) és nemzetközi pénzügyekből (párját ritkítóan tökéletes fejlövésem volt, szegény W. Ivánnal csak néztük egymást) és pénzügyekkel soha addigi életemben nem foglalkoztam egy betűnyit sem. Eddig mondjuk 80%. Az utolsó három napban át kell venni az előd minden fontosabb iratát, dossziétömegeket, mit tudom még mit! Mindeközben oda kell figyelni, hogy a munkanélkülivé vált feleség nem őrül-e meg a magánytól (óriási segítség volt a kirendeltségvezető-feleség C. Kata, aki szárnya alá vette Mártit és cipelt, vásárolt vele ruhákat, varratott neki estélyi holmikat, ismertette a várossal és a pihenési lehetőségekkel), ki kell váltania a légifuvarként megérkező, a négy évhez szükséges javakat tartalmazó ládákat, ki kell váltania az indiai jogosítványt, meg kell tanulnia jobbkormányos autót vezetni a “hajts balra” forgalomban. Mindezt úgy, hogy közben “tombol” a monszun, olyan hőség van, hogy az európai halandó állva is elaludna, ha hagynák, amikor nyugati orvosok szerint a nem erre alkotott agyvelő rendes kapacitásának 50%-án teljesít, amikor a relatív páratartalom 90% körül mozog. A következő magyarázatokat kaptuk: nincs jobb megoldás, mert monszun előtt és után jóval nagyobb a hőség (igaz), így legalább fejest ugrik az áldozat a kínok közepébe (?!), téli váltás esetén a gyerekek évet veszítenének, az indiai partnerek pedig ilyenkor lazítanak (ha lazítanak). Talán tényleg nincs jobb megoldás. Ebből a zsúfolt programból alig lehet valamit kiemelni, de nagyot ölelni lehetetlen. Ha minden lényegesnek tűnő elemmel foglalkoznék, nem Indiáról szólna ez a könyv, hanem a magyar kolóniáról. Az pedig nem lenne okos döntés.
A kirendeltségi alkalmazottak dél-indiaiak, pontosabban keralaiak, goaiak és keresztények voltak. És ez így van rendjén. Pontos százalékarány nem áll rendelkezésemre, de az egész indiai szubkontinens gép- és gyorsíróinak döntő többsége dél-indiai. Keralaiak, tamilok, goaiak és többnyire férfiak. Ők a legkiválóbb angol helyesírók, mint a villám ütik a gépet és olyan, ma már feleslegessé vált tudomány kiváló művelői, mint a telex-szövegek gyakorlatilag magánhangzók nélkülivé vagy azon túli sűrítése. A Kirendeltség három ilyen alkalmazottjára emlékszem elég határozottan. Flórinak becézte mindenki a titkárnők gyöngyét, tisztességes nevére nem emlékszem (hopp, beugrott: De Souza). Vidám, tűzrőlpattant, fergeteges gyorsasággal dolgozó vénlányocska volt Flóri. Gömbölyded formáival, kicsit erős, de formás lábaival, villogó fekete szemével, tüneményes mosolyával kívánatos teremtés volt, csak a szigorú házasodási rend miatt maradhatott pártában. Három funkciót töltött be utánozhatatlan bájjal: ő volt a bejárattal szemben elhelyezett asztal mögött a fogadó hostess, ő látta el a kirendeltségvezető indiai titkárnője szerepkört és ő kezelte a telefonközpontot is. Emellett – ha sokasodtak a felhők – még angol gépelésben is kisegített. Egy baj volt vele (vagy kettő): sokat beszélt (mint általában a nők). Felvette az ember a kagylót és beleszólt: Flóri. Ha óvatlan volt és nem folytatta ezredmásodperc szünet nélkül, hogy mit akar, megindult a szóáradat, jobb volt letenni a kagylót és új kísérletet tenni. A másik hiba általános emberi. Az alkalmazottak vezetőjével, Fernandes-zel kutya-macska barátságban éltek, nap mint nap heves vitákba keveredtek és függelmi viszonyukat lehetetlen volt rendezni. Az indiai alkalmazottak vezetője, Fernandes – ha emlékezetem nem csal – negyvenes éveit taposta, talán a közepesnél kicsit magasabb, sovány férfiú volt. Döcögő diktálásaimat szemrebbenés nélkül vette fel és kicsit ósdi nyelvezetű, de hibátlan angol leveleket tett az asztalomra órákon, ha sürgős volt, perceken belül. Őt megérteni viszont művészet volt, az indiaiak közismerten éneklő-hadaró angolja délre haladva egyre rosszabb, ő valahol a csúcson mozgott. Nyelvtanilag tökéletes és választékos mondandóját úgy énekelte el kétszeres magnószalag-sebességgel, hogy még a negyedik év végén is vissza-vissza kellett kérdeznem. Akkorra legalább pontosan tudtam, hogy nem énbennem van a hiba, de tessék elképzelni az első heteket! Állandósuló idegesség kísért minden találkozást vele. Na, aztán mikor rájött, hogy jámbor lélekkel van dolga, állandóan nekem öntötte ki szíve bánatát, ami panaszáradat volt a többire, elsősorban Flórira. Valahogy úgy sikerült véget vetni a dolognak, hogy megsúgtam neki: aki csak rossz kollegákkal dolgozik, biztos nem jó vezető. “Fül”-nek hívták a magyarok egymás között, lehet, hogy nejem ragasztotta rá a gúnynevet. Mindenről tudni akart és tudott is, nem lehetett semmit eltitkolni, Gyanítottuk, hogy ő az ilyen helyen kötelezően beépített biztonsági ember, bár túlságosan nyilvánvaló lett volna a személye. Menon fiatalabb volt pár évvel és köpcösebb. Fegyelmezett, komoly arccal járt és érthetőbben beszélt, mint főnöke. Jobb szerettem vele dolgozni. Fecsegni se fecsegett, kiválóan megértettük egymást. És ő volt a telex-tömörítés nagymestere. Harminc sorból csinált ötöt, szalagra tette, leadta, mint a villám. Aranyos fiú volt Kumár (csak így, egy névvel), a felszolgáló, pontosan tudta, ki mikor és mit szokott fogyasztani. Alacsony, vézna, szinte gyerek figurája két perccel azután, hogy beléptem reggel az irodába, megjelent a szoba ajtajában, széles mosollyal üdvözölt és letette tálcán az asztalomra eleinte a kis csésze teát, később, amikor orvosi tanácsra több folyadékot kellett fogyasztanom, a tea után egy órácskával a nagy pohár limonádét. Nagy segítséget jelentett, hogy az üzleti partnerek szokásait is ismerte, ha az ember nem jelzett semmit, hozta a megszokottat. Szégyellem, de nem emlékszem pontosan, azt hiszem érinthetetlen volt. Azok közé tartozott azonban, akik már nem hunyászkodtak meg és akiktől az indiai vendégek elfogadták a kínálást. Az első hét végén kiköltöztünk a Shalimar szállóból. Végül is – visszaemlékezve – nem maradtak rossz emlékeink az ott-töltött napokról. A tisztaság tényleg nem bizonyult tökéletesnek, az iható – forralt és szűrt – vizet tartalmazó termosz-kancsó fedele például ragadt a piszoktól, inkább üveges hűsítőket fogyasztottunk. Delhi barátaim, a kokrocsok (nagy svábbogár) és a gekkók (gyíkfajta) is megjelentek, előkészítő meséim ellenére nagy borzadályt keltve Mártiban. Jó konyhára találtunk viszont a szálló éttermében, indiai és kínai étkekkel is szolgáltak, hébe-hóba később is benéztünk, ha viszonylag olcsón jót akartunk enni. Fülledt levegőjét azonban napról napra nehezebben bírtuk. Hiába zümmögött a központi légkondicionáló és hatott kellemesen az emberre már a hallba lépéskor a hűs levegő, a páratartalmat nem tudta megemészteni a rendszer, mindennek áporodott szaga volt. A szekrénybe akasztott pár ruhadarabon napokon belül megjelent a penész. A körülmények ismeretében és mivel elődömmel együtt megállapítottuk, hogy az “öröklött” lakást beköltözés előtt fel kell újítani, a kirendeltségvezető, majd mi magunk megbeszéltük, hogy a szabadságra utazó magyar titkárnő, M. Kati lakásába költözünk átmeneti időre. Kellemes megoldásnak kínálkozott: ugyanabban az épületben volt, így a továbbhurcolkodás nem jelentett elviselhetetlen gondot, újraköltözködést és a renoválást könnyű volt felügyelni. Kati nagyon aranyosan meghívott minket elutazása előtt, megmutatta a lakás minden sarkát, mit használhatunk, mit nem. Egy személy részére nagynak tűnt akkor, félig üres is volt, mivel neki nem kellett vacsorákat adnia, fogadásokat rendeznie, csak a legszükségesebb bútorzattal volt berendezve. Padlózata kőlapokból állt, így szinte olyan érzése volt az embernek, hogy kong, visszhangzik a nappali. Kati szemmel láthatólag az erkélyen töltötte szabad óráit, egy bambusznád ülőgarnitúra, üveglapos dohányzóasztal és sok dús trópusi virág tette otthonossá azt. És persze a “monsun-shed”, az ömlő monszun-esőktől védő gyékény-alkotmány, amit, ha megindult az özönvíz, ki lehetett húzni az erkély fölé. Ez aztán 3-4 percig ki is tartott, aztán átázott és csöpörögve, majd kis patakocskákban csurgatta a vizet az alatta rejtőzködők nyakába. Az épület Bombay egyik előkelőbbnek számító magaslatán, a Malabár Hill-en a jobb épületek közé tartozott és néven nevezték: Anita Building volt a becsületes neve. Hogy s mint alakult ez ki, a csoda tudja, Tokió és Budapest keveréke a város címzés szempontjából. Míg Tokióban a város körzetét és az épületeket keresztelték el és a fontosabb épületekhez igazodnak, addig Bombayban pontos utcanevek és házszámok is léteznek, de a modern épületek nagyrészt nevükön ismertek, nem szükséges a címet kiírni, elég volt Malabar Hill, Anita Building-re címeztetni a postát. Nyolc- tízszintes magasságával kiemelkedett környezetéből és az utcára néző lakások erkélyeiről szép kilátás nyílt a város hullámzó arculatára. Bombay ugyanis hét szigetre épült, hét – a tengerpart mellett sorakozó, a tengerből kiemelkedő – dombra, amelyeket csak 1862-ben, feltöltéssel kötöttek össze egy- szigetté, majd később a szigetet egy keskeny nyelvvel a szárazfölddel. Ennél fogva a város hullámzik, mint a dombok, amelyekre épült. A szigetek nevét ma is őrzik a városrészek: Mahim, Kolaba, Kis Kolaba, Vorli, Párel, Mazagaon, Mumbadevi. Gyűjtőnevükben – Koli szigetek – az őslakosság nevét őrizték sokáig, Mumbadevi pedig az őslakosok istenének nevét – Mumba Ai – rejti magában. A Kirendeltség a Kolabán foglalta el egy helyi üzletember házának első emeletét, a kölcsön-lakás a Malabár Hillen (meg nem mondom, melyik volt sziget hegyén} emelt modern épület negyedik emeletén volt, a kettő között 5-6 km a távolság. Az út nagy része a Marine Drive-on vezetett, a nyugati városépítészeti szemszögből nézve is gyönyörű félkörívet rajzoló tengerparti gát-sétányon. Rövidesen nem vettük észre a szépségét, megszokottá vált. Pár szóra érdemes itt megállni és kalapot emelni a magyarok bölcs “telepítési politikája” előtt. Az általános elvek gyakorlásában is kiemelkedett a kirendeltségvezető C. Gyula, aki nemcsak arra vigyázott – az általános elveket követve –, hogy egy épületben ne lakjon sok magyar együtt, hanem ezt a számot épületenként két családban maximálta és az épületeket is “szétszórta” a városban. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szűk kis közösségekben kialakuló izzó gyűlölet magyar sajátosság. Ezúttal alulértékeljük magunkat, a hét indiai év elég volt annak megfigyeléséhez, hogy minden nép gyermekei, keletiek, nyugatiak, szocialisták, tőkések egyaránt áldozataivá válnak a börtön- (vagy nevezzük akár gettó-, hadifogolytábor-, koncentrációs tábor-) effektusnak, amint szűk közösségben kényszerülnek együtt élni, nap mint nap találkoznak, de különösen, ha egymás szájába is látnak. Megindul a gyűlölködés, az egymás kritikája, egymás asszonyainak szapulása, amit a felügyelők, hóhérok mindig kiválóan ismernek és kihasználnak. A tőkések egy fokkal jobb helyzetben voltak, mert kisebb volt a felügyelt hányad, a követségekhez, konzulátusokhoz tartozók aránya az “össznépességből” és azok is általában maguk választották meg lakhelyüket, de a szocialistáknál minden ország szigorú felügyeletet gyakorolt kiküldöttei felett, egyes országok majdnem börtön-szinten. A szovjetek pár épületbe zsúfolták össze embereiket, tárgyalni is csak párosával járhattak. A csehek és németek szinte azonos szinten és módszerekkel ellenőrizték embereiket, az étkezés is kolhozrendszerben folyt. Rajtunk kívül talán csak a lengyelek élhettek önálló, a függetlenség egyes jegyeit megőrző életet. Még ez a viszonylagos szabadság is olyan nyomasztó, kellemetlen élmény, hogy többek között ezért sem kívánkoztunk vissza a hét év elteltével kirendeltségi munkára. Napirenden voltak az egymásra tett megjegyzések, mindig az érintett háta mögött, csodaszámba ment, ha pár család jól megértette egymást. Különösen nehéz lehetett a titkárnők élete, akik válogatottan egyedülálló hölgyek voltak (nehogy férjük befolyása alatt lopjanak vagy keverjék a tovább már ritkán keverhető atmoszférát?). Ha megőrizték egyedüllétüket, abba őrültek bele, ha valakibe a magyarok közül beleszerettek, az csak nős lehetett és a háromszög ilyen szűk körben hamar robbant, ha pedig harmadik országbelibe szerettek bele, azonnal küldték őket haza. Erről később is ejtünk szót.
|
|
|
|
||
|
|
||
