| |
|
|
H All rights reserved! Minden jog fenntartva!
HALMOS ANTAL Az első randevú: DELHI (1972)
ELŐSZÓ India sokak álma, kevesek kincse. Álom, mert évszázadokon keresztül az a hír járta, hogy India kincsesbánya. Gazdagság, pompa, szerelem, mindez elérhetetlen távolban, bejárhatatlan messzeségben. Az angol gyarmati tisztviselők voltak az elsők, akik - igaz egy-egy emberöltő ottölte után - kézközelbe hozták ezt a mesevilágot és annak összerabolt kincseit. A hétköznapi ember - angol, nem angol - számára azonban India változatlanul elérhetetlen álom maradt. A nagy távolságok, az iszonytató körülmények, a belső területek zártsága a tehetősebbeket is megfontolásra készteti, végigjárják-e India csodáit. És közben a csoda tovább fogy, kopik, elemésztődik. Így India kevesek kincse marad. Keveseké annak ellenére, hogy lakóinak száma a milliárd felé közelít. Ők többnyire nagyon, írtóztatóan szegények. A látogatóba érkező külföldiek - még ha hosszú éveket töltenek is ott - többnyire Indiának csak egy-egy szeletkéjét tudják megkóstolni, vagy a felszint érzékelni. Kinccsé csak azon kevesek részére válik, akik a természeti, építészeti szépségeken túl kísérletet tesznek a nagyon kedves, nagyon barátságos ember megismerésére, a szellemi értékek befogadására. Nekem megadatott, hogy két szakaszban hét évet töltsek - áldozatkész feleségemmel együtt - ebben a csodavilágban. És szívtunk magunkba mindent, szépet, csúfat, érthetőt, érthetetlent. India elvarázsolt minket. Hogy nekünk mennyire vált kincsünkké, azt ez a könyv hivatott igazolni.
I. Találkozás Indiával: II.Ázsiai Nemzetközi Vásár, 1972, Delhi
A Hungexpo Kiállítási- és Vásárigazgatóságának vezetői a szocialista Magyarországon ritkaságszámba menően kiválóak voltak. Igazgatónknak nem esett nehezére, hogy egy jól megírt levélért külön megdícsérje íróját, helyettese sziporkázó gagman és fáradhatatlan szervező volt, az igazgatóság főépítésze (művészeti vezetője), egy-egy külföldi kiállítása után amerikai és japán ajánlatokat kapott, de maradt. Bizonyára az ő okos kiküldetési politikájuknak (növelni kell a terhelést és jusson minden használható embernek valami komoly emlék is) köszönhetem, hogy az 1972 évi programomban rácsodálkozhattam Indiára: II.Ázsiai Nemzetközi Vásár, New Delhi, önálló magyar pavilon. Őszintén bevallom, hogy az 1972-es programból másra nem is igen emlékszem, az év számomra India jegyében telt el. Mit tud egy átlag magyar Indiáról? Történelemtanításunk siralmasan Európa-centrikus, az ősi kultúrák is mintha csak a Közép-Keletig és Egyiptomig léteztek volna, magyar nebulóknak igazában csak a görög-római történelmet és kultúrkört oktatják. Döbbenten láttam meg ismereteim sívárságát, amint kötelességszerűen is, meg lelkiismeretem parancsára is elkezdtem ismerkedni Indiával. Az első kérdésre adott válaszom rögtön fiaskó volt. Melyik India vezető vallása? A buddhizmus - vágtam rá. Főnökeim rövidesen két kiváló segítőt kapcsoltak be a munkába, mindkettőjüknek sokat köszönhetek nemcsak India megismeréséért, hanem az India iránti kiváncsiság felébresztéséért is. És eljött a pillanat, október 1, amikor fel kellett ülnöm a repülőgépre, átszárnyalni többezer kilómétert és ebben a vadidegen világban sok okos és ügyes munkatárs közreműködésével létrehozni valamit, ami Magyarországot kellőképpen reprezentálja. A delhi kirendeltség ellenőrizte a pavilon és a belső ”installáció” kivitelezését, és a munkák előrehaladásáról jó híreink voltak. Félve az idegen világtól, de bizakodva indultam útnak.
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
No12: Fatehpur Sikri (Szikri)
|
||
