Előző
Fogjunk
tehát hozzá kilenc nehéz nap leírásához. Nehéz volt, mert töménytelen
látnivalót zsúfoltak a programba, a korunk miatt a megszokottnál
hamarabb fáradtunk, az éghajlat gyakorlatilag sivatagi volt és engem
sokminden nagyon bosszantott. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy ez a
sokminden az olvasókat ne bosszantsa annyira, mint idegesített engem.
Megjegyzem, nem törekszem történelmi áttekintésre, ahhoz könyvet
kellene írni. Rendkívül bonyolult történelmi viszonyokról, eseménysorokról
van szó. Igyekeztem minél több, az adott helyszínekről szóló
Web-lapra
nyitó linket adni a címoldal alján, arra törekedve, hogy az ismertetések
csokrai ne legyenek egyoldalúak, a semlegesnek tudott Wikipedia mellett
mind izraeli, mind arab site-okat kerestem, hogy ellensúlyozzák egymást.
Az első
nap: Tel Aviv - Yafo
Már írtam a ferihegyi faggatásról.
Három órával a gép indulása előtt kellett megjelenni ahhoz, hogy ez
a szigorított ellenőrzés beleférjen az indulási procedúrába. Meg is
értem, meg nem is. Megértem, mert a terrorista fenyegetés Izraelt
minden bizonnyal sokkal keményebben érinti, mint akárki mást és a
terror elleni védekezés jogosságát nem lehet vitatni. Itt ugyanis
megengedhetetlen, védtelen emberek ellen irányuló kamikáze-terrorról
van szó. Ugyanakkor idegesített, furcsállom, hogy idegen ország
biztonsági szervei Magyarországon működhetnek és a feltett kérdéseket,
a macerát jórészt balgaságnak éreztem. Nem szerettem, nagyon nem
szerettem, ez volt az első dolog, ami bőszített.
Az izraeli gép személyzete
viszont elsőrangú volt: a kiszolgálást szakszerűen, gyorsan és
kedvesen végezték. A feleségem jegyezte meg elsőnek, hogy a hangosító-rendszeren
elhangzott kérések (övet becsatolni, széket egyenesre állítani...) kérésként
és nem utasításként hangzottak el, mint az a legtöbb légitársaságnál
történik.
A tel avivi reptér Ferihegyet
uzsonnára bekapja. Modern létesítmény. Hosszú sorok álltak azonban a
határőr-fülkék előtt, amiken sűrűn változtatták, hogy hol milyen állampolgárokat ellenőriznek. Hogy miért, ki tudja? Beáll az ember a 'külföldi'
villany-felirathoz, odaér tíz méterre, és átvált a tabló, három
szomszéd fülkével együtt 'izraeli'-re. Az útleveleket ellenőrző ifjú
hölgyek is kérdezgettek, kevesebbet mint Ferihegyen, de ugyanolyan értelmetleneket.
Sűrűn emeltek ki a fülkék
elől ezt a szolgálatot végző fegyveresek nyilván 'gyanúsnak' talált
utazókat. Kellemetlen, nagyon kellemetlen látvány. Nagyon udvariasan és
hang nélkül csinálták, de borzolta az idegeimet a látvány. A
csomagokra várva derült ki, hogy a mi csapatunk se jutott át gond nélkül
az ellenőrzésen, egy házaspárt kiemeltek és egy órát ültették
őket alig bútorozott helyiségben. Ők úgy vélik azért, mert a férfi
hármas nevet visel és mert több arab állam vízuma szerepel az útlevelében.
Biztosan tévednek, mert akkor engem már Ferihegyen visszatarthattak
volna. Nem derült ki az ok, feltételezem, hogy 'listázott' nevet
viselt. Visszafelé is vegzálták őket... Amíg őket 'letapogatták', a
többiek közel 40 fokos hőségben tolongtak a busz körül, ültek az
elvileg légkondicionált buszban. A röpcsi leszállásától a busz
indulásáig kerek két óra telt el. Én bosszankodtam, káromkodtam
magamban!
A programban Jaffa és Tel Aviv
megtekintése szerepelt. A helyi szóhasználatban Jaffa ismeretlen
fogalom, mint kiderült, az ősi arab települést az izraeliek Yafo-ként
kezelik és Tel Avivhoz csatolták. Magyarul is Jafo lett a hivatalos
neve, nem nagyon értem máig, miért nem használjuk Jaffát. A reptéri
úton rá kellett jönnünk, az esti jegyzeteimben már szerepel, hogy az
idegenvezetőnk "szószátyár és öntömjénező". Útitársaim
is hamar megunták, amint beértünk Tel Aviv külvárosába, elkezdtek békétlenkedni,
kérték, hogy a városról beszéljen. Rámutatott az éppen látható
stadionra, elmondta, hogy az izraeli válogatott fontos mérkőzést játszik
este, majd részletesen ismertette, hogy a közeli parkban előző nap
meggyilkoltak egy gyereket. Magában a városban három dolgot emelt ki: a
Bauhaus erőteljes bélyeget hagyott a városon, a régi városközpont épületeinek
java ezt a stílust képviseli. Ez a tény megérdemelt volna legalább
egy félórás sétát. Utótanulmányaim során ugyanis kiderült, hogy
mintegy 5000 épület képviselte a Bauhaus-t és Le Corbusier kezenyomát
a város 'Fehér Város' negyedében (amikből ugyan sokat leromboltak
vagy átépítettek a felhőkarcolók építésének kezdetekor). Megállás nélkül láthattunk
csupán párat a
buszból. Egy pillanatra megálltunk Rabin meggyilkolásának színhelyén,
ahol egyszerű síremlék emlékeztet az ortodox zsidóság terrorizmusára.
Elmondta, hogy a városban lehetetlen közlekedni, mert gumikerekeken mozgó
mágnessín-villamos pályáját építik. Ja, a buszból rácsodálkozhattunk
az ex-Operaház épületére is. Akkor nem látszott komoly városnak,
igaz, ennyit láttunk belőle, haladtunk tovább Jaffába. Annyit
mindenesetre feljegyeztem még, hogy "keleties, arabos káosz"
jellemzi, legalábbis azokat az utcákat, amiken áthaladtunk. Az út egy
rövid szakaszon a tengerparton vezetett. Örömmel konstatáltam, hogy a
városhoz szorosan tartozó homokos strandon nem érezni semmi ortodoxiát,
akárhol a nagyvilágban lehetne, a fürdőző nők európai módra
bikinit viselnek és érzékelhető, hogy vidám, lezser élet zajlik. Hál'istennek!
Jaffáról sugárzott, hogy
arab város. Az épületek legalább fele pontosan olyan, mint akármelyik
arab állam városainak központi magja: szűk sikátorok, a falakon kívül
vezetett lígő-lógó kábelek erdeje, a légkondicionálók egy része lóg
valamin, az erkélyek tömve elektronikával (TV-tányérok, trafók és
egyebek). Az arab világon kívül ilyen kép csak Indiában (és környékén)
fogadja a látogatót. Nem kell kinevetni, nekem melengette a szívemet:
szeretem az effajta lezserséget. Megálltunk egy téren, ahonnan körbefotóztam
a látványt, majd egy dombra vezető sikátort, a 'Tel Aviv - Yafo' tablón
követhető az útvonal.
A bibliai témáknak szentelt hófehér
emlékmű mellől, a dombtetőről tárulkozott fel a város először (és
utoljára) számunkra. Szép kilátás nyílt onnan a felhőkarcolókkal
teletűzdelt városra. Jobban lekötötte azonban a figyelmünket két fehér
ruhába öltözött pár, akik esküvőjüket ünnepelték a szobornál és
az azt körülvevő parkban. Engem a Honvédő Háború hőseinek
tiszteletére emelt kievi emlékműre emlékeztetett, ahová a fiatal párok
esküvő után rendre elzarándokoltak.
Jaffán keresztül araszoltunk
a szállóig, és bár a statisztikai adatok gyér arab lakosságról
adnak számot, a város tévedhetetlenül arab benyomást keltett. Szomorú
szívvel olvastam két eseményről a világ talán legősibb kikötőjével
büszkélkedő város történelméből. A múlt század harmincas éveinek
arab felkeléséről, amikor a britek először ketté, majd négyfelé dózerolták,
a pótolhatatlan épületek tömegét letarolva, majd az 1948-as zsidó
bekebelezést követő majdnem teljes kiürülésről. Így fakadtak a gyűlölet
forrásai.
Már esteledett, amikor odaértünk
a jaffai tengerparti szállodához. Kellemes kis lakosztályban helyeztek
el bennünket, a jó választékot felvonultató svédasztalos vacsora nem
bizonyult csúcsnak. Feltűnt, hogy az egyik pincér barna bőrű, arabos
jelenség. Megkérdeztem a kolleganőjét, jól sejtem-e? Nem arab, hanem
francia, mondta. előkapartam gyermekkori francia tudásomból néhány szót,
értette. Talán algériai lehetett, nem vallott. Vacsora után
lementünk a szálló melletti parti útra és sétányra, amelyiknek
mindkét oldalán éttermek, szórakoztató létesítmények sorakoztak.
Az útikalauz fürdési lehetőségként a szállóval szemközti
tengerpartot ajánlotta, oda lejutni azonban a szálló környékén
lehetetlen volt. A 2x2 sávos autóúton (közte széles fasor)
tisztességes forgalom zajlott. Az úton túl egy uszodához sétáltunk
le, klubnak bizonyult, talán ott lehetett volna fürdeni. Ez a több
kilométeres vidám pihenősáv mindjárt első este azt sugallta, hogy Izrael
népe abban az igen feszültségterhes régióban vidámabban éli életét,
mint mi otthon.
A szállodába visszatérve
szomorúan tapasztaltam, hogy a bőröndömet 'tapperolták', nyilván még
a reptéren. A zipzárak fülei másutt találkoztak, mint ahogy én
reggel összehúztam őket és az oldalzsebben lévő National Geographic
ketté volt gyűrve. Ez is része lehet a terrorizmus elleni óvintézkedéseknek.
Nem hiányzott semmi, mégse tetszett, nagyon nem tetszett!
A második
nap: Tel Avivtól Eilatig
Térkép szerint 354 km.
Sivatag. Délidőben 35-40 vagy annál is több fok, homok- és kősivatag.
A növényzetről hosszas magyarázatokat kaptunk, egy ideig érdekes is
volt, de aztán vagy elaludt az ember vagy a gondolatai messze vitték a
legkisebb nedvességtől újraéledő és kivirágzó sivatagi növényektől.
Eszembe jutott, hogy még egyetemen is 50 percig igyekeznek a hallgatóság
figyelmét ébren tartani, aztán szünetet kell beiktatni. Megtudtam,
hogy ahol a semmi kis bokrocskák nem összefüggők, ott 200 mm/év
alatti a csapadék. Igyekeztünk sok vizet inni, a buszban is lehetett
kapni, 1 dolcsi volt egy kis üveg.
Innen kezdve nagyon sűrűn jutott eszünkbe Kánaán, az ígéret földje,
ahol dús növényzet, gazdag állatvilág volt a leírások szerint. Hová
tűnt?
Északabbra lévő környezetről, a Tábor hegyről találtam a kérdéssel
foglalkozó leírást, amely szerint a hegyet az ottomán törökök
uralomra kerüléséig tipikus izraeli vegetáció borította, de a
török periódus alatt a fák nagy részét kivágták. ("Mount
Tabor was entirely covered with typical Israeli vegetation until the reign
of the Ottoman Turks, during which period most of the trees were
felled.") A dőlt betűs kiemelésem most a
fontos, mert tipikus izraeli vegetációt említ, azaz merőben más világnak
kellett lennie Izrael helyén és bár nyilván az éghajlat is változott, a növényzet
lepusztulásáért az emberi ostobaság is felelős!
Ben
Gurion (és felesége) síremléke volt az első megálló.
'Ben Gurion'-ra
rákeresve megtaláltam
az eddigi legfontosabb dokumentumot arról, hogy a (cionista) zsidóság,
élén Ben Gurionnal tudatában volt egyrészt annak, hogy bitorolni
fogja az arabok földjét (http://en.wikipedia.org/wiki/David_Ben-Gurion-ból:
"...let us not ignore the truth among ourselves. [...] A people which
fights against the usurpation of its land will not tire so
easily.'[1]"
- kiemelés tőlem), másrészt, hogy kizárólag
katonai erejének növelése védheti meg az államot az arab támadásoktól
vagy ahogy ő kifejezte, "hozza meg a megállapodást" (http://en.wikipedia.org/wiki/David_Ben-Gurion-ból:
"...Ben-Gurion's assessment of Arab feelings led him to emphasize the
need to build up Jewish military strength: 'I believe in our power, in our
power which will grow, and if it will grow agreement will come...'.[2])
A vallomás befelé (among ourselves) szólt, kifelé sohasem
vallották be, hogy erőszakos 'új honfoglalásról' van szó,
mindig az arab erőszakot, terrorizmust hirdették a konfliktusok okaként.
Merő ostobaság, ön- és világámítás, gyűlöletkeltés és a gyűlölet-spirál
erősítése. Lesz talán később is szó arról, hogy az arabok egyes módszereit,
különösen a védtelen emberek elleni terrort is elítélem, de ez az
utazáss is csak megerősíteni tudta az eddigi hitemet, hogy az erőszakspirálnak
az első lökést a zsidók honfoglalása adta!
Tehát ott állunk ennek az izraeliek szemében államalapító nemzeti
hősnek a sírjánál és csodálkozunk. Én legalábbis csodálkozom.
Akkor még nem látva-tudva ilyen kristálytisztán, hogy az erőszak
egyik urának hódol itt a világ, én csak azon csodálkozom, hogy
fiatal, kölyök-korú, katonai egyenruhába öltözött fiúk, de talán
inkább lányok nagy csoportokban gyűlnek a sír köré, szinte
kempingeznek ott. Az útikalauztól megtudjuk, hogy komoly népnevelés,
hazafias, (nem mondja, de világos=) arabellenességre nevelés folyik a közeli
katonai táborban.
Azt is megtudjuk, hogy a kötelező katonai szolgálat fiúknál 3 év, lányoknál
kettő, ami alól szülés, terhesség és még csuda tudja mi mentesíti
őket. kemény katonáskodás. Talán itt hangzott el először utalás
arra, hogy aki valamit tett a hazáért, az örök fegyverviselésre kap
engedélyt és a fegyverét bármely veszélyhelyzetben köteles használni.
Az utazás végére úgy tűnt, minden második izraeli hord pisztolyt magánál.
A környék igazi sivatag, itt meg lehet érteni a sokszor használt leírást:
perzselő naptól fehéren izzó sivatag. A fotók talán érzékeltetnek
valamit belőle.
Sokat hallunk az izraeli csepegtető öntözésről (miért izraeli találmány?
régóta ismert öntözési módról van szó) és megcsodáljuk a
sivatagi kőszikla-kecskéket.
Avdat vagy Avedat erődítményt tekintettük meg még a délelőtti
órákban. A
Világörökség 'Fűszerút, a negevi sivatag városai' néven jegyzett részének
tagja!
Tűzött a nap veszettül, megkérdeztem az arab sofőrt, hány fok
lehet, csak a vállát vonta. Az útikalauzunk szerint 40+ lehetett. Igen
romos állapotban lévő építmény-együttes, a történelméről én
csupán annyit jegyzek meg, hogy az arab eredetű nabateánusok karaván-kereskedelmi
útvonalának egyik állomásaként alapították. Eredeti nevét is a
nabateánusok adták, istenként tisztelt királyuk, Oboda nevével illették. A
hivatalos izraeli ismertető leaflet szerint is a
nabateánusok arab eredetű nép volt! Az erődítmény templomai között
nabateánus és bizánci eredetűek is találhatók. A római hódítás
után a 'Provincia Arabia' (!) részét alkotta, majd bizánci uralom következett.
Az erődítmény-rendszer egyik fő érdekessége, hogy a három fő
korszak egymásra épülő alkotásai nyomon követhetők. Római fürdőrendszer,
lakóépületek (paloták) és komoly mezőgazdasági tevékenységet
bizonyító építmények (élelmiszer-raktár és szőlőprés) láttán
ismét felmerül a kérdés, miként pusztulhatott le ez a vidék, hogyan
válhatott sivataggá. Avdatot a 600-as években súlyos földrengés érte,
ami után soha többé nem állt talpra.
A fotótablón és linkeken kívül két forrás segíthet Avdat jelentőségének
megértésében:
www.abagro.hu:
"...Damaszkusz akkoriban (Kr. előtt 300 körül) a kereskedő Nabateánusok
uralma alatt élte
mindennapjait, akiknek a fővárosa a "kőváros", Petra
volt, a mai Jordánia területén. A rómaiak aztán felülkerekedtek a
Nabateánusokon is és egészen az Eufrátesz folyóig hatoltak..."
Wikipedia/Tömjénút:
"A nabateánusok elfoglalták Petra
városát, amely félúton az Akabai öböl és a Holt-tenger
között feküdt, az Arábiából Damaszkuszba
tartó Tömjénút az India és Egyiptom közötti útvonalat keresztezte.[13]
Ez a pozíció lehetővé tette a nabateánusok számára, hogy uralják a
tömjénúton folyó kereskedelmet.[13]..."
Következett Makhtesh Ramon,
ez az érdekes, ritka földtani képződmény. Sokáig kráternek hitték
és annak is hívták, de egyértelmű, hogy hegynek indult gyűrődés
beszakadásáról van szó. A 40 km hosszú és legszélesebb pontján 9
km. Az egy km magas gyűrődés kopásának oka, hogy északkelet felé
hajlik, aszimmetrikus. A szél először a puha mészkő réteget
koptatta le, majd az alatta lévő homokkövet. Az utunk egyenest a
Visitors' Center-be vezetett, ahol film-, majd diavetítésre került sor.
A film jó áttekintést adott a képződmény keletkezéséről, élővilágáról,
látnivalóiról, a diavetítés azonban felerészt a filmből kiragadott
kockákból állt, felesleges időtöltésnek bizonyult.
Ramon fénypontja az ebéd volt. A filmvetítés előtt kihirdette az útikalauz,
mit lehet fix összegért kapni és hogy egyéni összeállítást is
lehet rendelni ugyanabban az étteremben. A helyieknek önkiszolgálóként
működő pultnál pillanatok alatt tülekedés alakult ki. Otthon éreztem
magam.
A programban soron következőként jelölt Ovdai (ovdai? - nem tudom,
Ovda-e a neve) oázis kimaradt.
Azt hiszem a buszon kezdődött a fakultatív programok ismertetése,
hosszú lista, a felajánlott látnivalókról, programokról még a felkészültebb
utazóknak se nagyon lehetett fogalma. Sorolom: Eilatban az Ocenarium-ban
film megtekintése, hajókázás a Coral 2000 búvárhajón, két órás hajóút
üvegfenekű hajóval korall-mező fölött és a Delfinárium mellett, ebéd
önkiszolgáló étteremben; Jeruzsálem éjszaka; fürdés a
Holt-tengerben; kibuc-látogatás kisvasúttal a Genezáreti tó mellett,
előre fizetendő ebéd a kibucban, hajókázás (mint a hajóra lépve
kiderült, a himnuszunk eljátszása mellett); kirándulás a Golan fennsíkra
és a holt-tengeri tekercsek feltalálásának helyszíne, Kumrán (Qumran).
Mivel egyértelművé vált, hogy aki nem vesz részt a fakultatív
programokon, az ülhet a buszban vagy sétifikálhat mellette vagy
mittudomén, rövid gondolkodás után befizettünk mindenre. Mint kiderült,
kb. a fele érdekes volt, másik fele felesleges tölteléknek bizonyult.
Hja, az anyagi érdekeltség kősziklákat is meg tud mozgatni Izraelben
(is).
Haladjunk tovább. Kis kerülőt jelentett a 'Timna Park' névre
hallgató látványosság: rég elhagyott ősi rézbánya, amit az
egyiptomi uralom idején is műveltek. A látogatás rövid volt és velőtlen,
távolból ránézhettünk egy nagyméretű kőgomba formációra, a rézzárványok
nyomaira és odasétáltunk Salamon oszlopaihoz, amiknek semmi közük
Salamonhoz. Mérgelődtem, szívesen kihagytam volna, azt írtam a firkáimba,
"könyörgöm!". Igaz, a társaságnak volt olyan hölgy-tagja,
aki örömét fejezte ki, hogy láthatta az oszlopokat.
Ezen a környéken, illetve már a Timna Park előtt is megváltozott a
táj: a kemény sivatagot először fölváltotta a félsivatagra jellemző
futónövényzet, kis bokrok, majd megjelentek a mesterséges művelés szülte
datolya-ligetek. Pihent az ember szeme, kellemes látványt nyújtottak.
Eilat első házaihoz érve megálltunk egy kőbánya 'üzeménél
és boltjánál'. Az első komoly beetetés. Ingyen kaptunk korlátlan
mennyiségben hűtött vizet (ami rendkívül jólesett), bemutattak egy
magyarra szinkronizált filmet a rézbányából eredő, három ércet
tartalmazó kövek (ha jól emlékszem) bányászatáról, feldolgozásáról
és a belőlük készített ékszerekről. Kiderült aztán, hogy a
meghirdetett 40% engedmény mellett is őrült árak jellemzik a
boltjukat, ahol brillig menően mindenféle ékszert lehetett kapni, és
az is, hogy a három ércet tartalmazó világhírű kövei állami monopóliumot
képeznek és ez a cég is az államtól vásárolja.
A szálloda ismét jó volt, bungaló-rendszerű kis épületekben
helyeztek el bennünket, az épületek körül pálmák és dús trópusi
virágok, a szoba és az étterem között uszoda. Azonnal enyhítettünk
a forróságon, úszkálva pár percet az uszodában, majd mentünk vacsorázni.
Svédasztalos megoldásban remek választékból lehetett meríteni, ez a
konyha bizonyult a legjobbnak az egész úton.
Vacsora után sétáltunk egy kört a városban. Lenyűgöző látványt
nyújtottak az első osztályú, vonzó építészeti megoldásokat
villogtató szállodák, éttermek. Az egyik fotózásához ráhátráltam
a szemközti liget füvére és meglepetésemben azonnal odahívtam a
nejem: több centi vastag, puha füvön lépkedtünk, az ember nem hitt az
érzékszerveinek. Megkérdeztünk egy arra járó fiatalembert, hogy mi
ez tulajdonképpen? Mosolyogva magyarázta, hogy háromféle füvet használnak
parkosításra Izraelben, ez a leggyakrabban használt: édesvízi fű.
Nem értettük, különösen aztán a másik kettőt sem. Amin jártunk,
az kiváló volt.
Örömmel tapasztaltuk, hogy itt is vidám, lezser élet zajlik, mégpedig
éjszaka is. A lányok többsége a popsijukat alig takaró sortban grasszált,
dundi és görbe lábakon.
Egy orosz házaspár érdeklődött valami amerikai szupermarket iránt.
Angollal próbálkoztak, de az akcentusukból azonnal tudtam, hogy
oroszok. Márti emlékezett rá, hogy látott ilyen nevű intézményt, el
tudtuk kalauzolni őket. Turisták voltak. Nem sugárzott róluk gazdagság,
talán szélesedik az utazók rétege Oroszországban is.
A harmadik nap: Eilat A hivatalos
programban mindössze a 'híres tengeralatti obszervatórium' szerepelt. Jött
mellé a fakultatív programok sora. Tömörre fogva mesélem el.
A fordított akváriumként működő tengeralatti obszervatórium tényleg
érdekes látványosság, csak az hatott zavarólag, hogy nagy tömegben
forgolódtunk. A korall és a színes halak mellett azonban a tengeri növényzet
és különösen a sokat emlegetett tengeri uborka számomra, aki középkorú
legényként könnyűbúvárkodtam a tatai Fényes tavaknál, a Fekete
tengerben és két alkalommal az Adrián is, nem sokat mondott.
A film se volt unalmas, a széksorok a szélessávú filmen játszódó
események ritmusában mozogtak, kuriózumként elment. Engem zavart,
egyelőre csak mérsékelten, hogy a mondandójában határozott rasszista
elem tűnt fel: a tilos cápahalászattal foglalkozó 'kalózok', amcsi
filmekből véve a 'rossz fiúk' afrikai arabok voltak és a világért
sem zsidók. Mire jó ez? - kérdeztem magamban.
Az ebéd az előző napihoz hasonlóan középizé volt és ekkor már
felmerült bennünk, hogy a reggeli és esti svédasztal közben teljesen
felesleges egy salátánál és korsó sörnél többet fogyasztani.
Egy orosz fiatalember segített jó helyet találni a tengerre nyíló
teraszon, a felerősödött szelet segített kivédeni. Megkérdeztem mióta
és hol él, és főként hogy érzi magát Izraelben. A válaszának lényege:
"izumítyelno" - mondta, azaz csodálatosan. Nem csoda, csak a nácik
tettek túl a modern idők zsidógyűlölő oroszain. Onnan szabadulva
furcsa lenne, ha rosszul érezné magát sajátjai között és teljes jogú
állampolgárként.
Pár lépésre az étteremtől kagylóba ültetett gyöngyöt és a gyöngy
beültetésére szolgáló gyűrűt - kellemes díszdobozban - árusított...
egy orosz hölgy. Itt csak ennyi, tömeg vette körül, nem tudtam kérdezősködni.
Vettünk egy dobozt és közben figyeltem, hogy a nyelveket a volt
Szovjetunióban ritkán beszélő emberek közül milyen üstökös sebességgel
nőtt ki a hölgy: angolul és héberül (ki tudja, talán arabul is)
egyaránt foglalkozott a vevőkkel. Keletkezett viszont olyan gyanú
bennem, hogy a foglalatosságához szükséges tudásnál sokkal több
lehetett benne. Ki tudja?
Jött a hajókázás. A búvárhajóról - mivel az erős szél felkavarta
az öböl vizét - lebeszélték az útikalauzunkat, maradt az üvegfenekű
hajó. Valamire vártunk, hamar kiderült, hogy a legénység orosz.
Szemmelláthatólag örültek az anyanyelvüket beszélő idegennek, segítettek
jó helyet elfoglalni a látványossághoz. Untam (mindig unom) a várakozást,
megkérdeztem, mi a késedelem oka? A válasz meglepő volt: mit akarok,
ez kelet, itt semmi se sürgős, nincs idegeskedés, mint a németeknél...
OK, végülis rokonok az arabokkal! És a megfigyelő orosz, ha zsidó is!
Hm, hm...
Maga a hajókázás nem nyújtott sokat: a tengerfenék - ha voltak is
korallok - nem mutatott lényegesen többet, mint az Adria anno még
tiszta tengerpartja, sőt talán a kevésbé áttetsző Fekete-tenger bulgáriai
sziklás partvidéke, ahol volt szerencsém halra vadászatot tanulni. A
Delfinárium pedig egyszerűen kiábrándítónak bizonyult: 5-6 delfinhát
villant fel párszáz méter távolban. A tengerről nézve talán még feltűnőbb
volt a város gazdag szépsége, egyik-másik szálloda, például
Hyatt egészen különleges építészeti alkotás. Szembeötlött
Eilatban egyrészt az ortodoxia szinte teljes hiánya (csupán a szabbati
vacsorára érkező vendégek ünnepi öltözéke volt kivétel), másrészt
hogy a szolgaseregben nem igen lehetett zsidót felfedezni, a takarítóktól
a pincérekig arabnak látszók vagy teljesen feketék végezték a munkát.
Még ha tudjuk is, hogy ilyen vidékekről is települtek be zsidók, a
jelenség több mint furcsa. A negyedik nap:
Holt-tenger, Masada, Ein Gedi oázis Kis firkáimban a
negyedik nap úgy kezdődik, hogy "gyenge nap, kivéve egy izgalmas erődítményt".
Lehet, hogy túlzó a jelző, de négy nap volt a hátunk megett és -
mint több útitársunkkal egyetértettünk - eddig kb. fél napot
tehetett ki az érdemleges program. Massada vagy Masada:
Órákig ballagott a busz a mind sivatagosabb terepen észak felé, mire
elértünk ehhez a joggal híres erődítményhez, amely 2001 óta a Világörökség
része. Sajnos képtelenség röviden leírni az erődítmény történelmét,
különlegességeit, szépségeit. Laikus utazó néhány emlékképét
vetítem le csupán, a fotóim és a linkek mellé. Már a csonkakúp alakú
hegyhez érve érzékeli az ember a vár hatalmas méreteit. Alulról
persze nehéz elképzelni a romos állapotban lévő építmények
nagyszerűségét, csupán a nehéz megközelíthetőségről, az ostromlók
előtt álló nehézségekről tájékozódik az ember. A már létező várat Heródes
fő védelmi rendszerévé tette és téli palotát emelt a platón.
Uralkodása alatt Masada igazi királyi központtá nőtte ki magát,
messze földről zarándokoltak ide koronás fők. Halála után két évvel
a rómaiak annektálták az erődítményt és helyőrséget állomásoztak
itt.
Az erődítmény-rendszer
fontosságát a mai kor számára az adja, hogy ez volt a zsidók Nagy
Felkelésének utolsó ellenállási pontja.A Kr.u. 66-ban kitört felkelés -
ami Jeruzsálem lerombolásához
vezetett - adott igazi fényt Masadának. Az utolsó ellenállók, mintegy
960 fő Masadán fészkelte be magát, a kazamata-fal helyiségeiben és
Heródes palotájában éltek, zsinagógát és mikveh-et, rituális zsidó
fürdőt építettek maguknak. Az évekig elégséges élelmiszer- és ivóvíz-készletek
miatt a vár bevétele kiéheztetéssel nem sikerült, a rómaiak kénytelenek
voltak 8000 főt odavezényelni, akiket 10 táborban helyeztek el.
Ostromfal épült a vár köré, fával erősített földből ostrom-rámpát,
arra pedig faltörő tornyot építettek. A védők ellentornyát a rómaiaknak
sikerült felgyújtaniuk. A felkelők kénytelenek voltak tudomásul
venni, hogy a rómaiak a másnap reggelre várható rohammal beveszik a várat.
A vezetőjük összehívta őket a zsinagógában és beszédet tartott,
amiben (az öngyilkosságot tiltó izraelitákat) arra szólította fel,
hogy kövessenek el öngyilkosságot. Kisorsoltak 10 harcost, akiknek a többit
meg kellett ölnie, majd egyet, aki a társait öli meg és öngyilkosságot
követ el. Elpusztítottak, felégettek mindent, kivéve az élelmiszer-tartalékokat,
hogy demonstrálják, nem a tartalékok kimerülése miatt végeztek
magukkal, hanem mert nem akartak szolgaságban élni. Két asszony és öt
gyermek azonban elrejtőzött a ciszternákban és ők mondták el a rómaiaknak,
mi történt. A történet hitelét növeli, hogy Josephus Flavius igen részletes
krónikát írt róla.
A palotán, fürdőkön kívül rendkívül érdekesnek találtam a vízellátó-rendszert,
amit Heródes épített ki. Az esős időszakok alatt a vár melletti völgyben
lerohanó vizet falakkal a hegy középmagasságában kialakított
ciszternákba tereltette, ahonnan teherhordó állatokkal vitték fel a
vizet a hegytetőre. Elképesztő mennyiségű, 40000 köbméter vizet
voltak képesek tárolni. Ilyenkor persze mindig felmerül bennem a kérdés:
miként tudták megőrizni ennek a hatalmas mennyiségű víznek a minőségét,
különösen ilyen forró éghajlat alatt? Ez lehetett az igazi bravúr!
Volt még egy korszak, a bizánci, amikor a várat használták, éspedig
kolostorként. A bizánci uralom bukása óta feledésbe merült és csak
a 19. században kezdték el az archeológiai kutatásokat és a
rekonstrukciót. Igazi turisztikai jelentőségre akkor tett szert, amikor
1971-ben megépült az első kabinos felvonó.
Az én kedvemet nagyon rontotta, hogy ismét boltban zártuk a látogatást,
ahol elsősorban a Holt-tenger iszapjából készített gyógyjellegű készítményeket
ajánlották. A nejem vett is valamiket, ajándéknak szánva a 'különlegességeket'. Az
utunk tovább a Holt-tenger partjai mellett, dombvonulaton vezetett.
Ezúttal megálltunk a programban szereplő Ein Gedi oázisnál. Kár
volt. Megtudtuk ugyan, hogy ez a két édesvizű forrás egyike, amelyek a
Holt-tenger partvidékén fakadnak (az összes többi eleve sós vízzel
bukik elő a domboldalból), hogy jelentős szőlőművelés és borászat,
kecsketenyésztés folyt ősidők óta, hogy Dávid többször rejtőzködött
itt, de a oázis látványa nem kápráztatott el (azt hiszem, senkit).
Jelenleg oktatási intézmény, az egyik vitrinben lévő hőmérő 38 C
fokot mutatott. Nem találtam sokkal izgalmasabbnak a fakultatív
programként meglátogatott Kumránt (Qumran) se, a világszenzációt
jelentő holttengeri tekercsek lelőhelyét. Maguk a tekercsek ugyanis
Jeruzsálemben, múzeumban láthatók. Sok érdekességet tudtunk meg
persze, de maga a helyszín nem jelentett többet, mint hogy elmondhatja
az ember: álltam a híres hely földjén. Magukat a tekercseket remeték
írták, részben pergamenre, részben papiruszra és három nyelvet használtak:
hébert, arámit (arameust) és görögöt. A remeték bujdokoltak, amihez
remek helyet találtak, barlanglakásaikban fürdőt is kialakítottak.
Bujdoklásuk oka - ha jól értettem - az volt, hogy vallásfilozófiai nézeteltéréseik
voltak a jeruzsálemi ortodox papokkal, élesen megkülönböztették
magukat azoktól, jelzőket használva (tévedhetek, nem emlékszem
pontosan az útikalauzunk által használt kifejezésekre): ők voltak a
világosak (jók), az ortodoxok a sötétek (rosszak).
A tekercsek sorsa bonyolult volt, mint ilyenkor általában, évtizedekbe
került, mire valamennyi autentikus kezekbe került és ki tudták
nyomtatni. Tavaly már csak két kötet nyomda alá rendezésén fáradoztak,
mára talán teljessé vált a kumráni biblia. A történelmi, vallástörténelmi
jelentősége a tekercseknek óriási: az eddigi bibliai források a 9. évszázadtól
keletkeztek, a kumrániak a 2. évszázadban. És nagyrészt nem térnek
el a korábban ismert szövegektől, megerősítik azokat, kis részben az eltérés
jelentős. Mindenképpen csoda!
Itt ebédeltünk, első osztályúnak nem mondható étteremben. Mi már
csak söröztünk, félrehúzódva az eléggé zsúfolt önkiszolgáló
pulttól. Nézelődök, látom ám, hogy a légkondicionáló rendszernek
a mennyezet alatt vezetett csövei kartondobozokból vannak összeragasztva,
egyszerű drótokon lógnak. Na, mondom magamban, ezt próbálná meg elsütni
valaki otthon! Töredékébe kerülhet a hasonló otthoni rendszereknek,
mennyire egyszerűbb lehet itt elindulnia egy kisvállalkozásnak!
Itt se lehetett kikerülni a boltot, azon keresztül vezetett az út kifelé.
Mérgelődtem? Nem, belefáradtam. A napi program holt-tengeri fürdőzéssel
zárult. Figyelmeztetésben részesültünk, hogy nehéz talpra állni,
annyira dobja fel az embert a sós víz, vigyázni kell, hogy szembe ne
jusson, ha mégis, azonnal ki kell mosni édesvízzel és fürdés után
azonnal le kell mosni a vizet, mert mar. Nincs is élővilága a
tengernek. Valami nyilvános fürdőhelyen álltunk meg, az öltözőhöz
kerülgetni kellett a sarat, az öltözőbe nem is volt gusztusom bemenni,
előtte, padnál, akasztós állványoknál vetkőztem le, a nem túlságosan
bizalomkeltő környezet miatt minden holmimat vittem magammal le, a
tengerpartra. Napernyő alatti koszos-iszapos székre tettem le fél hátsómat,
őrizni a cuccunk, amíg a nejem abszolválta a nagy kalandot. Alig lépett
a vízbe, térdig süppedt az iszapba és orra bukott, négykézláb próbált
oldalazva kijönni. Ordítoztam, hogy álljon fel, mert így rettenetes
lehet az egész, aztán azt, hogy egy befelé kifeszített kötélhez próbáljon eljutni
és abba kapaszkodva jöjjön ki. Így is történt, eléggé riadtan ért
partra.
Következtem én. Látva a kínlódást, eleve a kötélbe kapaszkodva
indultam befelé. A kötélig sótól kivirágzott iszapon keresztül
vezetett az út, mart ez a szentséges talaj, mint a fene. A kötélbe
kapaszkodva is majdnem elbuktam, mert - mint kitapogattam a lábammal - az
iszap konzisztenciája éppen olyan volt, hogy bele lehetett süppedni, de
ha kihúzta belőle az ember a lábát, nem zárult össze. Aki ilyen
embertaposta lyukba lépett, menthetetlenül elvesztette az egyensúlyát.
Na, kiértem valahogy derékig és óvatoskodva megpróbáltam guggolásból
hanyatt feküdni. Nem ám! Mármint óvatoskodhatott az ember, a
hanyattfekvés úgy ment végbe, hogy az ember lábai kilőttek a víz
felszínén túl, mintha üstökös daru emelte volna. Próbálkoztam az
óvodista hátúszással, amikor az ember üst fenekét simogató
mozdulatokat tesz a kezével, de mivel a fejem nem mertem mozgatni, hamar
elveszítettem a fonalat: mennyire is kerültem beljebb? Na, felállni!
Behúztam a lábam a fenekem alá, előre hajoltam, de amint meg akartam
terhelni a lábam, kicsúszott alólam. Először hasra fordulva sikerült
felállnom, kiderült ugyanis, hogy nem befelé, hanem kifelé haladtam, négykézlábra
tudtam állni. Öt-hat újabb kísérlet után sikerült hátról talpra állnom:
Gyerünk, kötél, segíts. Lihegve gyalogoltam ki, lezuhanyoztam a part melletti
zuhanyok egyikénél. Sok idő maradt a takarodóig, visszamentem, de másodszorra
se végeztem büszke nagy magyarként. Heteket ott tölteni valószínű
érdemes, hozzá lehet szokni és mindenki állítja, hogy óriási a gyógyhatása.
Aki azonban egyszer akar belekóstolni, jobb, ha elkerüli. Bizisten nem
emlékszem, hol is volt a szálloda és hogy nézett ki? A
mikro-jegyzetemben csupán annyi szerepel: közepes szálló, (szerintem) rekonstrukcióra
vár, gyengébb az (éttermi) választék, mint Eilatban. Mindenesetre nem
lehetett rossz helyen, mert másnap reggel percek alatt az Olajfák hegyén
termettünk.
Megvan, persze, hogy megvan! Alszik az ember egyet-kettőt és a legváratlanabb
pillanatban villan a kép valamelyik agytekervényben. Jó helyen volt, külvárosban,
de nem kopott helyen, mellette azonban két építkezés is folyt és az utcája
is fel volt túrva. Nem lényeges. Az sem, hogy a szobák egy része nem
volt még szabad, voltak, akik órákig vártak az elhelyezésükre. Az éttermi
rohamok minden alkalommal huszárosak voltak, de már csak legyintett az
ember. Az ötödik nap: Jeruzsálem Végre,
végre! Négy kevéssé izgalmas, de fárasztó nap után itt vagyunk
Jeruzsálemben, amiben csak nem fogunk csalódni? Nem, nem csalódtunk. Bár
a társaság tagjai nagyon különböző szemekkel nézték a várost,
mindenki megtalálhatta benne az örömét. És most ledermedtem, mert
el nem tudom képzelni, hogy tudom néhány bekezdésben leírni Jeruzsálemet,
ezt az alapvetően arab jegyeket magán hordozó várost, amelyik a zsidóság
szent városa és a kereszténység szülőanyja. Képtelenség. Muszáj
azonban csinálnom valamit, tessék. Kezdtük az Olajfák hegyével. Hát
nem képtelenség? Kiszáll az ember a kacskaringós úton felfelé
kapaszkodó buszból egy olyan kiszélesedésnél, mint ahogy a hegyi utak
kilátói szoktak kinézni, kis térség, mellvéd. Mondják neked, hogy
az Olajfák hegyén állsz, előtted pedig Jeruzsálem terül el. Közvetlenül
az orrod előtt egy temető, hófehér, de dísztelen, lapos sírokkal,
arrébb ritkás zöld, talán azok is olajfák vagy netán topolyafélék,
aztán mintha ismét temetősort látnál, ami mögött ott magasodnak a város
falai. Ott-e vagy később valahol megtudod, hogy 1880-ig nem épültek a városfalon kívül
épületek. Zöldesen villog a Szikla Mecset világhírű arany kupolája, érdekes
látványosság lesz. Az útikalauz sorolja a többi híres épületet
(pl. Egyetem), de
nem tudod követni, mert közben fotózni is szeretnél, meg félig süket
is vagy, meg mert tudod, hogy úgyis elfelejted. Ámultam-bámultam,
megcsapott a város ősi levegője. Fantasztikus dolog lehet itt élni.
Megtudjuk, hogy a város elég határozottan három részre tagozódik:
arab, zsidó és keresztény negyedre.
Következett volna a Siratófal, de az idegenvezetőnk váratlanul, nem
nagyon érthető indoklással fordított a sorrenden. Ahhoz a szigorúan
ellenőrzött kapuhoz mentünk ugyan, amelyik a Siratófalhoz (is)
vezetett és ahol olyan ellenőrzésen estünk át, mintha reptéren lettünk
volna, de a Siratófal (a zsidók állítólag csak Nyugati falnak hívják,
ez volt a Nagytemplom nyugati fala) mellett csak egy emelkedő rámpán
mentünk el, amelyik a Templom-térre vezetett. Így is ráláttunk a
Siratófalra és azonnal elkapott a csodálkozással vegyes döbbenet érzése,
ami mindig elkap, amikor a hit józan ész feletti győzelmével találkozom.
Elképesztő hit lehet azokban az emberekben, akik odaállnak egy monumentális
falhoz, annak réseibe gyűrögetik kis imádság-cetlijeiket és előre-hátra
hajlongva hódolnak istenüknek. Káprázatos, megragadó-taszító kép,
nehezen szakadtam el tőle. (Hogy lehet ezt a várost megoldani, ha tényleg
eredményes tárgyalások folynak a két állam - Izrael és Palesztina -
végeleges státuszainak, határainak megvonásáról? Csakis valami
nagyon szabad és hihetetlenül békés szabad város státusz lehet a
megoldás! - merült fel bennem azonnal.)
Kibontakozott előttünk a Templom-tér, két monumentális, ősi,
szentnek hitt mohamedán mecset. Mindkettő hét lakat alatt, nem lehet
bemenni. Pedig hát én nem keresztény zarándokként jöttem, elvártam
volna, hogy legalább az egyiket kinyissák előttem. Nem is hiszem a mai
napig, hogy ez nem az izraeli hatóságoktól függő rendszabály. Korlátozzák
a mecsetek nyilvántartását nem csak a turisták, hanem a helyi
muszlimok előtt is. Botrányos, ha igaz a megérzésem!
Állunk a két mecset között és hallgatjuk (már aki) az idegenvezető
magyarázatát, többek között, hogy ilyen-és-olyan ünnepeken itt százezrek
gyűlnek össze az El Aksa szürkekupolás mecsetben és a téren, hogy résztvegyenek
az ünnepi szertartáson. Döbbenet, ugyanolyan döbbenet, mint az imádságaikat-kérelmeiket
falba gyűrögető zsidók látványa. A mohamedánok hitét azonban nem láthatom,
csak sejthetem az ismertetésből. Jártam pár muzulmán országban,
illetve szenthelyen, el tudom képzelni, miről szól az ismertetője. A
keresztes lovagok 1099-1187 között a Templomos lovagok főhadiszállásaként
használták, magyarul: megszentségtelenítették. Még lovardájuk is
volt az épületben!
A Szikla Mecsetet körüljártuk, az is le volt lakatolva, teljesen
halottnak nézett ki. Kívülről igen kellemes építmény benyomását
keltette, nagyon fájt a szívem, hogy az enteriőre örök titok maradt a
számomra. Arra csak utótanulmányaim derítettek fényt, hogy a mohamedánok
hite szerint Mohamed itt ment fel a mennybe szárnyas paripáján.
Átvezető sétának tűnt, amikor a sok szerzetesrend valamelyikének épülete
mellett vagy annak kapuján keresztül arab sikátorhoz érkeztünk. Kiderült,
hogy máris a Krisztus Kálváriájának, a Via Dolorosa-nak kezdetét
jelentő El Omariya Kollégiumnál vagyunk, ami mellett egy minaret, az
'Antonia Torony' őrzi annak a római erődítménynek az emlékét, ahol
Krisztust halálra ítélték. Az egész további útvonal hihetetlennek tűnt.
Kis belegondolás után természetesnek tűnhetett volna, hogy a ma
arablakta óvároson keresztül vezet az út, mégis elképesztő volt a
bazársor, a kis arab üzletek sora, a vásárlással foglalkozó nyüzsgő
tömeg, amit csak helyenként törtek meg a modern vagy modernebb emlékhelyek.
Ilyen a második stáció, ahol Krisztus felvette a keresztet: a
ferencesrendi Korbácsolás Kápolna és Elitélés Kápolna. Távoli országok
hívői cipeltek itt több keresztet, amiket valószínűleg végigvittek
a Kálvárián.
Ekkor vagy később filozófált az idegenvezetőnk azon, hogy Krisztust
valószínűleg nem kereszt alakú keresztre feszítették, mert a
keresztesek által hitelesnek talált (inkább kitalált?) keresztjének mindkét kezénél (szögnél)
más volt a faanyaga, ami csak X-formájú, akoriban széles körben alkalmazott
keresztnél lehetséges.
Töredelmesen bevallom, hogy a figyelmem kevésbé kötötték le a stációk,
mint a mai lüktető élet az arab sikátorokban, ahol Krisztus útja
vezetett a vesztőhelyre. Az idegenvezető minden stációnál megállt és
magyarázott, útitársaim többsége pedig a többnyire kapukra,
kisebb-nagyobb domborművekre korlátozódó jelzéseket fotózta, én a környezetet.
Kivételt - a több egyház kezelésében álló és öt stációt magában
foglaló 'Szent Sír' bazilika előtt - egyetlen kép képez, a sikátor oldalfalában
látható mintegy 50x50 cm-es kőlap, amelyik vagy Jézus vagy Mária tenyérnyomát
őrzi. Látva, hogy a hívő útitársaim sorban ráteszik a tenyerüket,
lefotóztam. A hit szimbólumát láttam ugyanis benne.
A 'Szent Sír templomá'-nál visszatértem a múltba, igyekeztem minél többet
felszívni magamból az ott láthatókból, az ottani történésekből.
Ez az épület-együttes ugyanis több szempontból is rendkívüli: építészeti
és belső építészeti bravúrok sora, a mítosz-teremtés csodája, az áhítat-fokozás
módszertanának gyűjteménye, csupa csoda, akárhogy közelítjük is
meg. Ateista szemmel nézve is az.
Itt az egyik alkalom, hogy elgondolkozzunk a kedves olvasóval együtt
azon, mennyire lehet hinni abban, hogy a sír (és az átépítések során
az épületegyüttesbe foglalt Golgota ott volt, ahol ma állítják. Idézek
a Palphot izraeli kiadó 'A Szentföld' című szép ismertető könyvének
101. oldaláról: "...Jézus sírját Heléna császárné,
Konstantin anyja fedezte fel, miután álmában megjelent előtte a
hely jeruzsálemi látogatása során..." A Konstantin császár
által 325-ben építtetett templomot kétszer rombolták el földig,
614-ben a perzsák, majd az újjáépítettet 1009-ben Hakim kalifa. Végül
1149-ben a keresztesek építették fel a ma is látható együttest.
Egyszerűen lehetetlen, hogy a keresztrefeszítés és a sír pontos helye
hiteles lenne, hogy ne is beszéljünk a megtalált kereszt eredetiségéről.
A hatalom (legyen akár civil, akár egyházi) számára nem fontos a
hitelesség, a lényeg, hogy elhitethető legyen. És ez csupán módszertani
kérdés, jó koreográfiával és sulykolással minden elhitethető a tömegekkel,
különösen ha az hittel átitatott!
(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a sír bejárata melletti padon elektronikus játékkal
játszadozott egy ifjú kopt szerzetes. Hm, hol a papság részére kötelező
áhítat?)
Ha már a mellékes megjegyzésem utal arra, hogy a sírt a kopt egyház
kezeli, tovább fűzöm az egyik legnagyobb meglepetésem: majdnem biztos,
hogy Izraelben a keresztény emlékhelyek nagyobb részét nem a római
katolikus egyház kezeli. A sírral szemben görög ortodox templom-hajóban
tiszteleghet a hívő Jézus emléke előtt és ebben a
templom-rendszerben is - mint a városban több helyen - nagy szerepet
visz az örmény egyház. A kereszténység legszentebb helyét képviselő
sír emeletnyi építmény ugyan, de a belső tér rendkívül szűkös.
Valószínűleg itt se véletlenül az, mint Betlehemben, Jézus születésének
templomában, ahol már a épülethez vezető kapu olyan alacsony, hogy kis növésű
embereknek is meg kell hajolniuk. Amint az ottani, igaz, arab idegenvezető
mondta: "Meg kell alázni a hívőt." Eredetileg persze a sziklát
őrizték, amiben Jézus testét a sír nyílása elé görgetett
szikla-kapu védte három napig, arra épült állítólag ez a csupa márvány,
csupa arany, csupa csillogás érdekes és szép építmény, a köré
pedig a Rotunda.
Itt is, a sír kapuján csak hétrét görnyedve
lehet belépni, a sírkamrából kifelé pedig a mélyen hívő farolva távozik,
mint a lefotózott asszony. (Teljesen meglepő kép villan: eszembe jut a nagyváradi polgármesteri
hivatal egyik magasságos hivatalnokának szobájából egykor farolva távozó
'nagyságos' Édesapám! Félelmetes, nem?)
Mint említettem, ugyanebben az épületegyüttesben, egy szinttel feljebb
borulhat le a hívő a Golgota csúcsa - Golgota sziklájában repedés -
a kereszt nagy, aranyozott ezüst tárcsával jelölt pontos helye
előtt. (Megjegyzés, gonoszkodom? A két lator keresztjének pontos helyét
is jelöli egy-egy fekete tárcsa, növelendő a hitelesség képzetét!)
Hosszú, tömött sorba kellett beállni, amiből azonnal kiálltam, amint
megtudtam, hogy a lényeg csak a szenthely fölé emelt oltár lapja alá
bújva-hasalva látható. Kiálltam és álmélkodva néztem, miként görnyednek
meg meglett hívők, fiatal emberek egyforma alázattal. Mint sokszáz
millió hindu a lingam előtt, mint sokmillió buddhista a Buddha
csontdarabkája vagy hajszálai előtt, mint az orosz hívő az ezüstbe
foglalt ikont csókolgatva, mint annyi muzulmán homlokával a földet érintve.
Isten, ha volnál, ugye nem engednéd meg ezt a gyalázatos alázatot?
A Golgotáról leereszkedve néztük meg a Kenetkövet, ahol a keresztfáról
leemelt Krisztus testét kenték be mirhagyanta, áloé és aromatikus
olaj keverékével. Ezt is sokan símogatták, sőt volt, aki csókolgatta
is.
Hosszú lépcsősoron ereszkedtünk le a Szent Heléna kápolnába, a különlegességek
között is különleges alkotásba. Nem csillogásaival, hanem méltóságteljes
komorságával hívja fel magára a figyelmet. Lefelé menet az
idegenvezetőnk megállt egy ottfelejtett csomagnál, szólt, hogy kerüljük
ki, aztán mormogott valamit arról, hogy ha szólna a biztonságiaknak
nem csak a kápolnát, hanem az egész templomot kiürítenék. Így
nyugodtan megcsodálhattuk az örmény kápolnát (amit ők más szent nevéhez
kötnek).
A templomudvaron adta elő az idegenvezetőnk azt a szinte hihetetlen
sztorit, hogy a templom-együttest kezelő három egyház papjai a hatalom
négyzetcentiméterjeiért acsarkodva véres verekedésig vitték a küzdelmet.
Pedig szentemberek voltak és nem magyar politikusok!
A helyszín hitelességén sokat ront, hogy a protestánsok nem is ezt az
épületet, hanem attól távolabb egy Kertsírnak nevezett helyet
tekintenek a keresztrefeszítés és a sír helyszínének. Ennek ellenére
nagyon megérdemel egy linket: a
Szent Sír temploma A kereszténység legszentebb emlékétől a
zsidóság egyik jelentős szenthelyéhez vezetett az utunk: Dávid sírjához.
Nem tudok sokat írni róla, igen egyszerű környezetben kék lepellel
burkolt sír, előtte, az előtérben olvasó-imádkozó papok, köztük két
fiatal mélyen aludt.
A sír jelentősége nyilván túlmutat azon, hogy királyi sír. Egyrészt
szokatlan, a zsidó hagyományokkal ellenkezik, hogy a városon belül
temették el, másrészt a rangján nagyot emel, hogy a róla elnevezett városrészben
temették el. Levezető sétának tekinthettük a Knesset megtekintését,
mivel nem mehettünk kerítésen belülre. Számomra az épület nem is tűnt
jelentékenynek, sem építészeti, sem politikai (hatalom-dagasztó)
szempontból. Sokkal érdekesebb az út túloldalán elhelyezett hatalmas
menóra, az angolok ajándéka Izrael megalakulásának 60. évfordulója
alkalmából. Vacsora után abszolváltuk a fakultatív 'Jeruzsálem éjszaka'
programot. Érdemes volt, újat ugyan nem láttunk, de a kivilágított épületek,
a város látványa az Olajfák hegyéről lenyűgöző volt. Menet közben,
valahol két arab sikátor kereszteződése sarkán arab gyorsétteremben
fogyasztottuk el az ebédünket. Az eddigi legjobbat: választhattunk
giros és falafel között, jól csúszott rá a sör! Valuta-váltóhelynek
is kiváló volt, könnyíthettünk is magunkon, felfrissülve mentünk
tovább. Pár lépésre természetesen ott volt a vigyázzba állított üzlet,
hogy azt a... Folytatás |