Izrael - Israel 2008 (2)
Előző

Fogjunk tehát hozzá kilenc nehéz nap leírásához. Nehéz volt, mert töménytelen látnivalót zsúfoltak a programba, a korunk miatt a megszokottnál hamarabb fáradtunk, az éghajlat gyakorlatilag sivatagi volt és engem sokminden nagyon bosszantott. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy ez a sokminden az olvasókat ne bosszantsa annyira, mint idegesített engem.
Megjegyzem, nem törekszem történelmi áttekintésre, ahhoz könyvet kellene írni. Rendkívül bonyolult történelmi viszonyokról, eseménysorokról van szó. Igyekeztem minél több, az adott helyszínekről szóló Web-lapra nyitó linket adni a címoldal alján, arra törekedve, hogy az ismertetések csokrai ne legyenek egyoldalúak, a semlegesnek tudott Wikipedia mellett mind izraeli, mind arab site-okat kerestem, hogy ellensúlyozzák egymást.

Az első nap: Tel Aviv - Yafo

Már írtam a ferihegyi faggatásról. Három órával a gép indulása előtt kellett megjelenni ahhoz, hogy ez a szigorított ellenőrzés beleférjen az indulási procedúrába. Meg is értem, meg nem is. Megértem, mert a terrorista fenyegetés Izraelt minden bizonnyal sokkal keményebben érinti, mint akárki mást és a terror elleni védekezés jogosságát nem lehet vitatni. Itt ugyanis megengedhetetlen, védtelen emberek ellen irányuló kamikáze-terrorról van szó. Ugyanakkor idegesített, furcsállom, hogy idegen ország biztonsági szervei Magyarországon működhetnek és a feltett kérdéseket, a macerát jórészt balgaságnak éreztem. Nem szerettem, nagyon nem szerettem, ez volt az első dolog, ami bőszített.

Az izraeli gép személyzete viszont elsőrangú volt: a kiszolgálást szakszerűen, gyorsan és kedvesen végezték. A feleségem jegyezte meg elsőnek, hogy a hangosító-rendszeren elhangzott kérések (övet becsatolni, széket egyenesre állítani...) kérésként és nem utasításként hangzottak el, mint az a legtöbb légitársaságnál történik.

A tel avivi reptér Ferihegyet uzsonnára bekapja. Modern létesítmény. Hosszú sorok álltak azonban a határőr-fülkék előtt, amiken sűrűn változtatták, hogy hol milyen állampolgárokat ellenőriznek. Hogy miért, ki tudja? Beáll az ember a 'külföldi' villany-felirathoz, odaér tíz méterre, és átvált a tabló, három szomszéd fülkével együtt 'izraeli'-re. Az útleveleket ellenőrző ifjú hölgyek is kérdezgettek, kevesebbet mint Ferihegyen, de ugyanolyan értelmetleneket. Sűrűn emeltek ki a fülkék elől ezt a szolgálatot végző fegyveresek nyilván 'gyanúsnak' talált utazókat. Kellemetlen, nagyon kellemetlen látvány. Nagyon udvariasan és hang nélkül csinálták, de borzolta az idegeimet a látvány. A csomagokra várva derült ki, hogy a mi csapatunk se jutott át gond nélkül az ellenőrzésen, egy házaspárt kiemeltek és egy órát ültették őket alig bútorozott helyiségben. Ők úgy vélik azért, mert a férfi hármas nevet visel és mert több arab állam vízuma szerepel az útlevelében. Biztosan tévednek, mert akkor engem már Ferihegyen visszatarthattak volna. Nem derült ki az ok, feltételezem, hogy 'listázott' nevet viselt. Visszafelé is vegzálták őket... Amíg őket 'letapogatták', a többiek közel 40 fokos hőségben tolongtak a busz körül, ültek az elvileg légkondicionált buszban. A röpcsi leszállásától a busz indulásáig kerek két óra telt el. Én bosszankodtam, káromkodtam magamban!

A programban Jaffa és Tel Aviv megtekintése szerepelt. A helyi szóhasználatban Jaffa ismeretlen fogalom, mint kiderült, az ősi arab települést az izraeliek Yafo-ként kezelik és Tel Avivhoz csatolták. Magyarul is Jafo lett a hivatalos neve, nem nagyon értem máig, miért nem használjuk Jaffát. A reptéri úton rá kellett jönnünk, az esti jegyzeteimben már szerepel, hogy az idegenvezetőnk "szószátyár és öntömjénező". Útitársaim is hamar megunták, amint beértünk Tel Aviv külvárosába, elkezdtek békétlenkedni, kérték, hogy a városról beszéljen. Rámutatott az éppen látható stadionra, elmondta, hogy az izraeli válogatott fontos mérkőzést játszik este, majd részletesen ismertette, hogy a közeli parkban előző nap meggyilkoltak egy gyereket. Magában a városban három dolgot emelt ki: a Bauhaus erőteljes bélyeget hagyott a városon, a régi városközpont épületeinek java ezt a stílust képviseli. Ez a tény megérdemelt volna legalább egy félórás sétát. Utótanulmányaim során ugyanis kiderült, hogy mintegy 5000 épület képviselte a Bauhaus-t és Le Corbusier kezenyomát a város 'Fehér Város' negyedében (amikből ugyan sokat leromboltak vagy átépítettek a felhőkarcolók építésének kezdetekor). Megállás nélkül láthattunk csupán párat a buszból. Egy pillanatra megálltunk Rabin meggyilkolásának színhelyén, ahol egyszerű síremlék emlékeztet az ortodox zsidóság terrorizmusára. Elmondta, hogy a városban lehetetlen közlekedni, mert gumikerekeken mozgó mágnessín-villamos pályáját építik. Ja, a buszból rácsodálkozhattunk az ex-Operaház épületére is. Akkor nem látszott komoly városnak, igaz, ennyit láttunk belőle, haladtunk tovább Jaffába. Annyit mindenesetre feljegyeztem még, hogy "keleties, arabos káosz" jellemzi, legalábbis azokat az utcákat, amiken áthaladtunk. Az út egy rövid szakaszon a tengerparton vezetett. Örömmel konstatáltam, hogy a városhoz szorosan tartozó homokos strandon nem érezni semmi ortodoxiát, akárhol a nagyvilágban lehetne, a fürdőző nők európai módra bikinit viselnek és érzékelhető, hogy vidám, lezser élet zajlik. Hál'istennek!

Jaffáról sugárzott, hogy arab város. Az épületek legalább fele pontosan olyan, mint akármelyik arab állam városainak központi magja: szűk sikátorok, a falakon kívül vezetett lígő-lógó kábelek erdeje, a légkondicionálók egy része lóg valamin, az erkélyek tömve elektronikával (TV-tányérok, trafók és egyebek). Az arab világon kívül ilyen kép csak Indiában (és környékén) fogadja a látogatót. Nem kell kinevetni, nekem melengette a szívemet: szeretem az effajta lezserséget. Megálltunk egy téren, ahonnan körbefotóztam a látványt, majd egy dombra vezető sikátort, a 'Tel Aviv - Yafo' tablón követhető az útvonal.

A bibliai témáknak szentelt hófehér emlékmű mellől, a dombtetőről tárulkozott fel a város először (és utoljára) számunkra. Szép kilátás nyílt onnan a felhőkarcolókkal teletűzdelt városra. Jobban lekötötte azonban a figyelmünket két fehér ruhába öltözött pár, akik esküvőjüket ünnepelték a szobornál és az azt körülvevő parkban. Engem a Honvédő Háború hőseinek tiszteletére emelt kievi emlékműre emlékeztetett, ahová a fiatal párok esküvő után rendre elzarándokoltak.

Jaffán keresztül araszoltunk a szállóig, és bár a statisztikai adatok gyér arab lakosságról adnak számot, a város tévedhetetlenül arab benyomást keltett. Szomorú szívvel olvastam két eseményről a világ talán legősibb kikötőjével büszkélkedő város történelméből. A múlt század harmincas éveinek arab felkeléséről, amikor a britek először ketté, majd négyfelé dózerolták, a pótolhatatlan épületek tömegét letarolva, majd az 1948-as zsidó bekebelezést követő majdnem teljes kiürülésről. Így fakadtak a gyűlölet forrásai.

Már esteledett, amikor odaértünk a jaffai tengerparti szállodához. Kellemes kis lakosztályban helyeztek el bennünket, a jó választékot felvonultató svédasztalos vacsora nem bizonyult csúcsnak. Feltűnt, hogy az egyik pincér barna bőrű, arabos jelenség. Megkérdeztem a kolleganőjét, jól sejtem-e? Nem arab, hanem francia, mondta. előkapartam gyermekkori francia tudásomból néhány szót, értette. Talán algériai lehetett, nem vallott. Vacsora után lementünk a szálló melletti parti útra és sétányra, amelyiknek mindkét oldalán éttermek, szórakoztató létesítmények sorakoztak. Az útikalauz fürdési lehetőségként a szállóval szemközti tengerpartot ajánlotta, oda lejutni azonban a szálló környékén lehetetlen volt. A 2x2 sávos autóúton (közte széles fasor)  tisztességes forgalom zajlott. Az úton túl egy uszodához sétáltunk le, klubnak bizonyult, talán ott lehetett volna fürdeni. Ez a több kilométeres vidám pihenősáv mindjárt első este azt sugallta, hogy Izrael népe abban az igen feszültségterhes régióban vidámabban éli életét, mint mi otthon.

A szállodába visszatérve szomorúan tapasztaltam, hogy a bőröndömet 'tapperolták', nyilván még a reptéren. A zipzárak fülei másutt találkoztak, mint ahogy én reggel összehúztam őket és az oldalzsebben lévő National Geographic ketté volt gyűrve. Ez is része lehet a terrorizmus elleni óvintézkedéseknek. Nem hiányzott semmi, mégse tetszett, nagyon nem tetszett!

A második nap: Tel Avivtól Eilatig

Térkép szerint 354 km. Sivatag. Délidőben 35-40 vagy annál is több fok, homok- és kősivatag. A növényzetről hosszas magyarázatokat kaptunk, egy ideig érdekes is volt, de aztán vagy elaludt az ember vagy a gondolatai messze vitték a legkisebb nedvességtől újraéledő és kivirágzó sivatagi növényektől. Eszembe jutott, hogy még egyetemen is 50 percig igyekeznek a hallgatóság figyelmét ébren tartani, aztán szünetet kell beiktatni. Megtudtam, hogy ahol a semmi kis bokrocskák nem összefüggők, ott 200 mm/év alatti a csapadék. Igyekeztünk sok vizet inni, a buszban is lehetett kapni, 1 dolcsi volt egy kis üveg.
Innen kezdve nagyon sűrűn jutott eszünkbe Kánaán, az ígéret földje, ahol dús növényzet, gazdag állatvilág volt a leírások szerint. Hová tűnt?
Északabbra lévő környezetről, a Tábor hegyről találtam a kérdéssel foglalkozó leírást, amely szerint a hegyet az ottomán törökök uralomra kerüléséig tipikus izraeli vegetáció borította, de a török periódus alatt a fák nagy részét kivágták. ("Mount Tabor was entirely covered with typical Israeli vegetation until the reign of the Ottoman Turks, during which period most of the trees were felled.") A dőlt betűs kiemelésem most a fontos, mert tipikus izraeli vegetációt említ, azaz merőben más világnak kellett lennie Izrael helyén és bár nyilván az éghajlat is változott, a növényzet lepusztulásáért az emberi ostobaság is felelős!

Ben Gurion (és felesége) síremléke volt az első megálló.

'Ben Gurion'-ra rákeresve megtaláltam az eddigi legfontosabb dokumentumot arról, hogy a (cionista) zsidóság, élén Ben Gurionnal tudatában volt egyrészt annak, hogy bitorolni fogja az arabok földjét (http://en.wikipedia.org/wiki/David_Ben-Gurion-ból: "...let us not ignore the truth among ourselves. [...] A people which fights against the usurpation of its land will not tire so easily.'[1]" - kiemelés tőlem), másrészt, hogy kizárólag katonai erejének növelése védheti meg az államot az arab támadásoktól vagy ahogy ő kifejezte, "hozza meg a megállapodást" (http://en.wikipedia.org/wiki/David_Ben-Gurion-ból: "...Ben-Gurion's assessment of Arab feelings led him to emphasize the need to build up Jewish military strength: 'I believe in our power, in our power which will grow, and if it will grow agreement will come...'.[2])
A vallomás befelé (among ourselves) szólt, kifelé sohasem vallották be, hogy erőszakos 'új honfoglalásról' van szó, mindig az arab erőszakot, terrorizmust hirdették a konfliktusok okaként. Merő ostobaság, ön- és világámítás, gyűlöletkeltés és a gyűlölet-spirál erősítése. Lesz talán később is szó arról, hogy az arabok egyes módszereit, különösen a védtelen emberek elleni terrort is elítélem, de ez az utazáss is csak megerősíteni tudta az eddigi hitemet, hogy az erőszakspirálnak az első lökést a zsidók honfoglalása adta!

Tehát ott állunk ennek az izraeliek szemében államalapító nemzeti hősnek a sírjánál és csodálkozunk. Én legalábbis csodálkozom. Akkor még nem látva-tudva ilyen kristálytisztán, hogy az erőszak egyik urának hódol itt a világ, én csak azon csodálkozom, hogy fiatal, kölyök-korú, katonai egyenruhába öltözött fiúk, de talán inkább lányok nagy csoportokban gyűlnek a sír köré, szinte kempingeznek ott. Az útikalauztól megtudjuk, hogy komoly népnevelés, hazafias, (nem mondja, de világos=) arabellenességre nevelés folyik a közeli katonai táborban.
Azt is megtudjuk, hogy a kötelező katonai szolgálat fiúknál 3 év, lányoknál kettő, ami alól szülés, terhesség és még csuda tudja mi mentesíti őket. kemény katonáskodás. Talán itt hangzott el először utalás arra, hogy aki valamit tett a hazáért, az örök fegyverviselésre kap engedélyt és a fegyverét bármely veszélyhelyzetben köteles használni. Az utazás végére úgy tűnt, minden második izraeli hord pisztolyt magánál.

A környék igazi sivatag, itt meg lehet érteni a sokszor használt leírást: perzselő naptól fehéren izzó sivatag. A fotók talán érzékeltetnek valamit belőle. 
Sokat hallunk az izraeli csepegtető öntözésről (miért izraeli találmány? régóta ismert öntözési módról van szó) és megcsodáljuk a sivatagi kőszikla-kecskéket.

Avdat vagy Avedat erődítményt tekintettük meg még a délelőtti órákban. A Világörökség 'Fűszerút, a negevi sivatag városai' néven jegyzett részének tagja!

Tűzött a nap veszettül, megkérdeztem az arab sofőrt, hány fok lehet, csak a vállát vonta. Az útikalauzunk szerint 40+ lehetett. Igen romos állapotban lévő építmény-együttes, a történelméről én csupán annyit jegyzek meg, hogy az arab eredetű nabateánusok karaván-kereskedelmi útvonalának egyik állomásaként alapították. Eredeti nevét is a nabateánusok adták, istenként tisztelt királyuk, Oboda nevével illették. A hivatalos izraeli ismertető leaflet szerint is a nabateánusok arab eredetű nép volt! Az erődítmény templomai között nabateánus és bizánci eredetűek is találhatók. A római hódítás után a 'Provincia Arabia' (!) részét alkotta, majd bizánci uralom következett. Az erődítmény-rendszer egyik fő érdekessége, hogy a három fő korszak egymásra épülő alkotásai nyomon követhetők. Római fürdőrendszer, lakóépületek (paloták) és komoly mezőgazdasági tevékenységet bizonyító építmények (élelmiszer-raktár és szőlőprés) láttán ismét felmerül a kérdés, miként pusztulhatott le ez a vidék, hogyan válhatott sivataggá. Avdatot a 600-as években súlyos földrengés érte, ami után soha többé nem állt talpra. 

A fotótablón és linkeken kívül két forrás segíthet Avdat jelentőségének megértésében:
www.abagro.hu: "...Damaszkusz akkoriban (Kr. előtt 300 körül) a kereskedő Nabateánusok uralma alatt élte mindennapjait, akiknek a fővárosa a "kőváros", Petra volt, a mai Jordánia területén. A rómaiak aztán felülkerekedtek a Nabateánusokon is és egészen az Eufrátesz folyóig hatoltak..." 
Wikipedia/Tömjénút: "A nabateánusok elfoglalták Petra városát, amely félúton az Akabai öböl és a Holt-tenger között feküdt, az Arábiából Damaszkuszba tartó Tömjénút az India és Egyiptom közötti útvonalat keresztezte.[13] Ez a pozíció lehetővé tette a nabateánusok számára, hogy uralják a tömjénúton folyó kereskedelmet.[13]..."

Következett Makhtesh Ramon, 
ez az érdekes, ritka földtani képződmény. Sokáig kráternek hitték és annak is hívták, de egyértelmű, hogy hegynek indult gyűrődés beszakadásáról van szó. A 40 km hosszú és legszélesebb pontján 9 km. Az egy km magas gyűrődés kopásának oka, hogy északkelet felé hajlik, aszimmetrikus. A szél először a puha mészkő réteget koptatta le, majd az alatta lévő homokkövet. Az utunk egyenest a Visitors' Center-be vezetett, ahol film-, majd diavetítésre került sor. A film jó áttekintést adott a képződmény keletkezéséről, élővilágáról, látnivalóiról, a diavetítés azonban felerészt a filmből kiragadott kockákból állt, felesleges időtöltésnek bizonyult.
Ramon fénypontja az ebéd volt. A filmvetítés előtt kihirdette az útikalauz, mit lehet fix összegért kapni és hogy egyéni összeállítást is lehet rendelni ugyanabban az étteremben. A helyieknek önkiszolgálóként működő pultnál pillanatok alatt tülekedés alakult ki. Otthon éreztem magam.

A programban soron következőként jelölt Ovdai (ovdai? - nem tudom, Ovda-e a neve) oázis kimaradt.
Azt hiszem a buszon kezdődött a fakultatív programok ismertetése, hosszú lista, a felajánlott látnivalókról, programokról még a felkészültebb utazóknak se nagyon lehetett fogalma. Sorolom: Eilatban az Ocenarium-ban film megtekintése, hajókázás a Coral 2000 búvárhajón, két órás hajóút üvegfenekű hajóval korall-mező fölött és a Delfinárium mellett, ebéd önkiszolgáló étteremben; Jeruzsálem éjszaka; fürdés a Holt-tengerben; kibuc-látogatás kisvasúttal a Genezáreti tó mellett, előre fizetendő ebéd a kibucban, hajókázás (mint a hajóra lépve kiderült, a himnuszunk eljátszása mellett); kirándulás a Golan fennsíkra és a holt-tengeri tekercsek feltalálásának helyszíne, Kumrán (Qumran). Mivel egyértelművé vált, hogy aki nem vesz részt a fakultatív programokon, az ülhet a buszban vagy sétifikálhat mellette vagy mittudomén, rövid gondolkodás után befizettünk mindenre. Mint kiderült, kb. a fele érdekes volt, másik fele felesleges tölteléknek bizonyult. Hja, az anyagi érdekeltség kősziklákat is meg tud mozgatni Izraelben (is).

Haladjunk tovább. Kis kerülőt jelentett a 'Timna Park' névre hallgató látványosság: rég elhagyott ősi rézbánya, amit az egyiptomi uralom idején is műveltek. A látogatás rövid volt és velőtlen, távolból ránézhettünk egy nagyméretű kőgomba formációra, a rézzárványok nyomaira és odasétáltunk Salamon oszlopaihoz, amiknek semmi közük Salamonhoz. Mérgelődtem, szívesen kihagytam volna, azt írtam a firkáimba, "könyörgöm!". Igaz, a társaságnak volt olyan hölgy-tagja, aki örömét fejezte ki, hogy láthatta az oszlopokat.

Ezen a környéken, illetve már a Timna Park előtt is megváltozott a táj: a kemény sivatagot először fölváltotta a félsivatagra jellemző futónövényzet, kis bokrok, majd megjelentek a mesterséges művelés szülte datolya-ligetek. Pihent az ember szeme, kellemes látványt nyújtottak. 

Eilat első házaihoz érve megálltunk egy kőbánya 'üzeménél és boltjánál'. Az első komoly beetetés. Ingyen kaptunk korlátlan mennyiségben hűtött vizet (ami rendkívül jólesett), bemutattak egy magyarra szinkronizált filmet a rézbányából eredő, három ércet tartalmazó kövek (ha jól emlékszem) bányászatáról, feldolgozásáról és a belőlük készített ékszerekről. Kiderült aztán, hogy a meghirdetett 40% engedmény mellett is őrült árak jellemzik a boltjukat, ahol brillig menően mindenféle ékszert lehetett kapni, és az is, hogy a három ércet tartalmazó világhírű kövei állami monopóliumot képeznek és ez a cég is az államtól vásárolja. 
A szálloda ismét jó volt, bungaló-rendszerű kis épületekben helyeztek el bennünket, az épületek körül pálmák és dús trópusi virágok, a szoba és az étterem között uszoda. Azonnal enyhítettünk a forróságon, úszkálva pár percet az uszodában, majd mentünk vacsorázni. Svédasztalos megoldásban remek választékból lehetett meríteni, ez a konyha bizonyult a legjobbnak az egész úton.
Vacsora után sétáltunk egy kört  a városban. Lenyűgöző látványt nyújtottak az első osztályú, vonzó építészeti megoldásokat villogtató szállodák, éttermek. Az egyik fotózásához ráhátráltam a szemközti liget füvére és meglepetésemben azonnal odahívtam a nejem: több centi vastag, puha füvön lépkedtünk, az ember nem hitt az érzékszerveinek. Megkérdeztünk egy arra járó fiatalembert, hogy mi ez tulajdonképpen? Mosolyogva magyarázta, hogy háromféle füvet használnak parkosításra Izraelben, ez a leggyakrabban használt: édesvízi fű. Nem értettük, különösen aztán a másik kettőt sem. Amin jártunk, az kiváló volt.
Örömmel tapasztaltuk, hogy itt is vidám, lezser élet zajlik, mégpedig éjszaka is. A lányok többsége a popsijukat alig takaró sortban grasszált, dundi és görbe lábakon. 
Egy orosz házaspár érdeklődött valami amerikai szupermarket iránt. Angollal próbálkoztak, de az akcentusukból azonnal tudtam, hogy oroszok. Márti emlékezett rá, hogy látott ilyen nevű intézményt, el tudtuk kalauzolni őket. Turisták voltak. Nem sugárzott róluk gazdagság, talán szélesedik az utazók rétege Oroszországban is.

A harmadik nap: Eilat

A hivatalos programban mindössze a 'híres tengeralatti obszervatórium' szerepelt. Jött mellé a fakultatív programok sora. Tömörre fogva mesélem el. 
A fordított akváriumként működő tengeralatti obszervatórium tényleg érdekes látványosság, csak az hatott zavarólag, hogy nagy tömegben forgolódtunk. A korall és a színes halak mellett azonban a tengeri növényzet és különösen a sokat emlegetett tengeri uborka számomra, aki középkorú legényként könnyűbúvárkodtam a tatai Fényes tavaknál, a Fekete tengerben és két alkalommal az Adrián is, nem sokat mondott. 
A film se volt unalmas, a széksorok a szélessávú filmen játszódó események ritmusában mozogtak, kuriózumként elment. Engem zavart, egyelőre csak mérsékelten, hogy a mondandójában határozott rasszista elem tűnt fel: a tilos cápahalászattal foglalkozó 'kalózok', amcsi filmekből véve a 'rossz fiúk' afrikai arabok voltak és a világért sem zsidók. Mire jó ez? - kérdeztem magamban.
Az ebéd az előző napihoz hasonlóan középizé volt és ekkor már felmerült bennünk, hogy a reggeli és esti svédasztal közben teljesen felesleges egy salátánál és korsó sörnél többet fogyasztani. 
Egy orosz fiatalember segített jó helyet találni a tengerre nyíló teraszon, a felerősödött szelet segített kivédeni. Megkérdeztem mióta és hol él, és főként hogy érzi magát Izraelben. A válaszának lényege: "izumítyelno" - mondta, azaz csodálatosan. Nem csoda, csak a nácik tettek túl a modern idők zsidógyűlölő oroszain. Onnan szabadulva furcsa lenne, ha rosszul érezné magát sajátjai között és teljes jogú állampolgárként.
Pár lépésre az étteremtől kagylóba ültetett gyöngyöt és a gyöngy beültetésére szolgáló gyűrűt - kellemes díszdobozban - árusított... egy orosz hölgy. Itt csak ennyi, tömeg vette körül, nem tudtam kérdezősködni. Vettünk egy dobozt és közben figyeltem, hogy a nyelveket a volt Szovjetunióban ritkán beszélő emberek közül milyen üstökös sebességgel nőtt ki a hölgy: angolul és héberül (ki tudja, talán arabul is) egyaránt foglalkozott a vevőkkel. Keletkezett viszont olyan gyanú bennem, hogy a foglalatosságához szükséges tudásnál sokkal több lehetett benne. Ki tudja?
Jött a hajókázás. A búvárhajóról - mivel az erős szél felkavarta az öböl vizét - lebeszélték az útikalauzunkat, maradt az üvegfenekű hajó. Valamire vártunk, hamar kiderült, hogy a legénység orosz. Szemmelláthatólag örültek az anyanyelvüket beszélő idegennek, segítettek jó helyet elfoglalni a látványossághoz. Untam (mindig unom) a várakozást, megkérdeztem, mi a késedelem oka? A válasz meglepő volt: mit akarok, ez kelet, itt semmi se sürgős, nincs idegeskedés, mint a németeknél... OK, végülis rokonok az arabokkal! És a megfigyelő orosz, ha zsidó is! Hm, hm...
Maga a hajókázás nem nyújtott sokat: a tengerfenék - ha voltak is korallok - nem mutatott lényegesen többet, mint az Adria anno még tiszta tengerpartja, sőt talán a kevésbé áttetsző Fekete-tenger bulgáriai sziklás partvidéke, ahol volt szerencsém halra vadászatot tanulni. A Delfinárium pedig egyszerűen kiábrándítónak bizonyult: 5-6 delfinhát villant fel párszáz méter távolban. A tengerről nézve talán még feltűnőbb volt a város gazdag szépsége, egyik-másik szálloda, például  Hyatt egészen különleges építészeti alkotás.

Szembeötlött Eilatban egyrészt az ortodoxia szinte teljes hiánya (csupán a szabbati vacsorára érkező vendégek ünnepi öltözéke volt kivétel), másrészt hogy a szolgaseregben nem igen lehetett zsidót felfedezni, a takarítóktól a pincérekig arabnak látszók vagy teljesen feketék végezték a munkát. Még ha tudjuk is, hogy ilyen vidékekről is települtek be zsidók, a jelenség több mint furcsa.

A negyedik nap: Holt-tenger, Masada, Ein Gedi oázis

Kis firkáimban a negyedik nap úgy kezdődik, hogy "gyenge nap, kivéve egy izgalmas erődítményt". Lehet, hogy túlzó a jelző, de négy nap volt a hátunk megett és - mint több útitársunkkal egyetértettünk - eddig kb. fél napot tehetett ki az érdemleges program.

Massada vagy Masada: Órákig ballagott a busz a mind sivatagosabb terepen észak felé, mire elértünk ehhez a joggal híres erődítményhez, amely 2001 óta a Világörökség része. Sajnos képtelenség röviden leírni az erődítmény történelmét, különlegességeit, szépségeit. Laikus utazó néhány emlékképét vetítem le csupán, a fotóim és a linkek mellé. Már a csonkakúp alakú hegyhez érve érzékeli az ember a vár hatalmas méreteit. Alulról persze nehéz elképzelni a romos állapotban lévő építmények nagyszerűségét, csupán a nehéz megközelíthetőségről, az ostromlók előtt álló nehézségekről tájékozódik az ember. A már létező várat Heródes fő védelmi rendszerévé tette és téli palotát emelt a platón. Uralkodása alatt Masada igazi királyi központtá nőtte ki magát, messze földről zarándokoltak ide koronás fők. Halála után két évvel a rómaiak annektálták az erődítményt és helyőrséget állomásoztak itt.
Az erődítmény-rendszer fontosságát a mai kor számára az adja, hogy ez volt a zsidók Nagy Felkelésének utolsó ellenállási pontja.A Kr.u. 66-ban kitört felkelés - ami Jeruzsálem lerombolásához vezetett - adott igazi fényt Masadának. Az utolsó ellenállók, mintegy 960 fő Masadán fészkelte be magát, a kazamata-fal helyiségeiben és Heródes palotájában éltek, zsinagógát és mikveh-et, rituális zsidó fürdőt építettek maguknak. Az évekig elégséges élelmiszer- és ivóvíz-készletek miatt a vár bevétele kiéheztetéssel nem sikerült, a rómaiak kénytelenek voltak 8000 főt odavezényelni, akiket 10 táborban helyeztek el. Ostromfal épült a vár köré, fával erősített földből ostrom-rámpát, arra pedig faltörő tornyot építettek. A védők ellentornyát a rómaiaknak sikerült felgyújtaniuk. A felkelők kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a rómaiak a másnap reggelre várható rohammal beveszik a várat. A vezetőjük összehívta őket a zsinagógában és beszédet tartott, amiben (az öngyilkosságot tiltó izraelitákat) arra szólította fel, hogy kövessenek el öngyilkosságot. Kisorsoltak 10 harcost, akiknek a többit meg kellett ölnie, majd egyet, aki a társait öli meg és öngyilkosságot követ el. Elpusztítottak, felégettek mindent, kivéve az élelmiszer-tartalékokat, hogy demonstrálják, nem a tartalékok kimerülése miatt végeztek magukkal, hanem mert nem akartak szolgaságban élni. Két asszony és öt gyermek azonban elrejtőzött a ciszternákban és ők mondták el a rómaiaknak, mi történt. A történet hitelét növeli, hogy Josephus Flavius igen részletes krónikát írt róla.
A palotán, fürdőkön kívül rendkívül érdekesnek találtam a vízellátó-rendszert, amit Heródes épített ki. Az esős időszakok alatt a vár melletti völgyben lerohanó vizet falakkal a hegy középmagasságában kialakított ciszternákba tereltette, ahonnan teherhordó állatokkal vitték fel a vizet a hegytetőre. Elképesztő mennyiségű, 40000 köbméter vizet voltak képesek tárolni. Ilyenkor persze mindig felmerül bennem a kérdés: miként tudták megőrizni ennek a hatalmas mennyiségű víznek a minőségét, különösen ilyen forró éghajlat alatt? Ez lehetett az igazi bravúr!
Volt még egy korszak, a bizánci, amikor a várat használták, éspedig kolostorként. A bizánci uralom bukása óta feledésbe merült és csak a 19. században kezdték el az archeológiai kutatásokat és a rekonstrukciót. Igazi turisztikai jelentőségre akkor tett szert, amikor 1971-ben megépült az első kabinos felvonó.
Az én kedvemet nagyon rontotta, hogy ismét boltban zártuk a látogatást, ahol elsősorban a Holt-tenger iszapjából készített gyógyjellegű készítményeket ajánlották. A nejem vett is valamiket, ajándéknak szánva a 'különlegességeket'.

Az utunk tovább a Holt-tenger partjai mellett, dombvonulaton vezetett. 
Ezúttal megálltunk a programban szereplő Ein Gedi oázisnál. Kár volt. Megtudtuk ugyan, hogy ez a két édesvizű forrás egyike, amelyek a Holt-tenger partvidékén fakadnak (az összes többi eleve sós vízzel bukik elő a domboldalból), hogy jelentős szőlőművelés és borászat, kecsketenyésztés folyt ősidők óta, hogy Dávid többször rejtőzködött itt, de a oázis látványa nem kápráztatott el (azt hiszem, senkit). Jelenleg oktatási intézmény, az egyik vitrinben lévő hőmérő 38 C fokot mutatott. 

Nem találtam sokkal izgalmasabbnak a fakultatív programként meglátogatott Kumránt (Qumran) se, a világszenzációt jelentő holttengeri tekercsek lelőhelyét. Maguk a tekercsek ugyanis Jeruzsálemben, múzeumban láthatók. Sok érdekességet tudtunk meg persze, de maga a helyszín nem jelentett többet, mint hogy elmondhatja az ember: álltam a híres hely földjén. Magukat a tekercseket remeték írták, részben pergamenre, részben papiruszra és három nyelvet használtak: hébert, arámit (arameust) és görögöt. A remeték bujdokoltak, amihez remek helyet találtak, barlanglakásaikban fürdőt is kialakítottak. Bujdoklásuk oka - ha jól értettem - az volt, hogy vallásfilozófiai nézeteltéréseik voltak a jeruzsálemi ortodox papokkal, élesen megkülönböztették magukat azoktól, jelzőket használva (tévedhetek, nem emlékszem pontosan az útikalauzunk által használt kifejezésekre): ők voltak a világosak (jók), az ortodoxok a sötétek (rosszak).
A tekercsek sorsa bonyolult volt, mint ilyenkor általában, évtizedekbe került, mire valamennyi autentikus kezekbe került és ki tudták nyomtatni. Tavaly már csak két kötet nyomda alá rendezésén fáradoztak, mára talán teljessé vált a kumráni biblia. A történelmi, vallástörténelmi jelentősége a tekercseknek óriási: az eddigi bibliai források a 9. évszázadtól keletkeztek, a kumrániak a 2. évszázadban. És nagyrészt nem térnek el a korábban ismert szövegektől, megerősítik azokat, kis részben az eltérés jelentős. Mindenképpen csoda!
Itt ebédeltünk, első osztályúnak nem mondható étteremben. Mi már csak söröztünk, félrehúzódva az eléggé zsúfolt önkiszolgáló pulttól. Nézelődök, látom ám, hogy a légkondicionáló rendszernek a mennyezet alatt vezetett csövei kartondobozokból vannak összeragasztva, egyszerű drótokon lógnak. Na, mondom magamban, ezt próbálná meg elsütni valaki otthon! Töredékébe kerülhet a hasonló otthoni rendszereknek, mennyire egyszerűbb lehet itt elindulnia egy kisvállalkozásnak!
Itt se lehetett kikerülni a boltot, azon keresztül vezetett az út kifelé. Mérgelődtem? Nem, belefáradtam.

A napi program holt-tengeri fürdőzéssel zárult. Figyelmeztetésben részesültünk, hogy nehéz talpra állni, annyira dobja fel az embert a sós víz, vigyázni kell, hogy szembe ne jusson, ha mégis, azonnal ki kell mosni édesvízzel és fürdés után azonnal le kell mosni a vizet, mert mar. Nincs is élővilága a tengernek. Valami nyilvános fürdőhelyen álltunk meg, az öltözőhöz kerülgetni kellett a sarat, az öltözőbe nem is volt gusztusom bemenni, előtte, padnál, akasztós állványoknál vetkőztem le, a nem túlságosan bizalomkeltő környezet miatt minden holmimat vittem magammal le, a tengerpartra. Napernyő alatti koszos-iszapos székre tettem le fél hátsómat, őrizni a cuccunk, amíg a nejem abszolválta a nagy kalandot. Alig lépett a vízbe, térdig süppedt az iszapba és orra bukott, négykézláb próbált oldalazva kijönni. Ordítoztam, hogy álljon fel, mert így rettenetes lehet az egész, aztán azt, hogy egy befelé kifeszített kötélhez próbáljon eljutni és abba kapaszkodva jöjjön ki. Így is történt, eléggé riadtan ért partra.
Következtem én. Látva a kínlódást, eleve a kötélbe kapaszkodva indultam befelé. A kötélig sótól kivirágzott iszapon keresztül vezetett az út, mart ez a szentséges talaj, mint a fene. A kötélbe kapaszkodva is majdnem elbuktam, mert - mint kitapogattam a lábammal - az iszap konzisztenciája éppen olyan volt, hogy bele lehetett süppedni, de ha kihúzta belőle az ember a lábát, nem zárult össze. Aki ilyen embertaposta lyukba lépett, menthetetlenül elvesztette az egyensúlyát. Na, kiértem valahogy derékig és óvatoskodva megpróbáltam guggolásból hanyatt feküdni. Nem ám! Mármint óvatoskodhatott az ember, a hanyattfekvés úgy ment végbe, hogy az ember lábai kilőttek a víz felszínén túl, mintha üstökös daru emelte volna. Próbálkoztam az óvodista hátúszással, amikor az ember üst fenekét simogató mozdulatokat tesz a kezével, de mivel a fejem nem mertem mozgatni, hamar elveszítettem a fonalat: mennyire is kerültem beljebb? Na, felállni! Behúztam a lábam a fenekem alá, előre hajoltam, de amint meg akartam terhelni a lábam, kicsúszott alólam. Először hasra fordulva sikerült felállnom, kiderült ugyanis, hogy nem befelé, hanem kifelé haladtam, négykézlábra tudtam állni. Öt-hat újabb kísérlet után sikerült hátról talpra állnom: Gyerünk, kötél, segíts. Lihegve gyalogoltam ki, lezuhanyoztam a part melletti zuhanyok egyikénél. Sok idő maradt a takarodóig, visszamentem, de másodszorra se végeztem büszke nagy magyarként. Heteket ott tölteni valószínű érdemes, hozzá lehet szokni és mindenki állítja, hogy óriási a gyógyhatása. Aki azonban egyszer akar belekóstolni, jobb, ha elkerüli.

Bizisten nem emlékszem, hol is volt a szálloda és hogy nézett ki? A mikro-jegyzetemben csupán annyi szerepel: közepes szálló, (szerintem) rekonstrukcióra vár, gyengébb az (éttermi) választék, mint Eilatban. Mindenesetre nem lehetett rossz helyen, mert másnap reggel percek alatt az Olajfák hegyén termettünk.
Megvan, persze, hogy megvan! Alszik az ember egyet-kettőt és a legváratlanabb pillanatban villan a kép valamelyik agytekervényben. Jó helyen volt, külvárosban, de nem kopott helyen, mellette azonban két építkezés is folyt és az utcája is fel volt túrva. Nem lényeges. Az sem, hogy a szobák egy része nem volt még szabad, voltak, akik órákig vártak az elhelyezésükre. Az éttermi rohamok minden alkalommal huszárosak voltak, de már csak legyintett az ember.

Az ötödik nap: Jeruzsálem

Végre, végre! Négy kevéssé izgalmas, de fárasztó nap után itt vagyunk Jeruzsálemben, amiben csak nem fogunk csalódni? Nem, nem csalódtunk. Bár a társaság tagjai nagyon különböző szemekkel nézték a várost, mindenki megtalálhatta benne az örömét.

És most ledermedtem, mert el nem tudom képzelni, hogy tudom néhány bekezdésben leírni Jeruzsálemet, ezt az alapvetően arab jegyeket magán hordozó várost, amelyik a zsidóság szent városa és a kereszténység szülőanyja. Képtelenség. Muszáj azonban csinálnom valamit, tessék.

Kezdtük az Olajfák hegyével. Hát nem képtelenség? Kiszáll az ember a kacskaringós úton felfelé kapaszkodó buszból egy olyan kiszélesedésnél, mint ahogy a hegyi utak kilátói szoktak kinézni, kis térség, mellvéd. Mondják neked, hogy az Olajfák hegyén állsz, előtted pedig Jeruzsálem terül el. Közvetlenül az orrod előtt egy temető, hófehér, de dísztelen, lapos sírokkal, arrébb ritkás zöld, talán azok is olajfák vagy netán topolyafélék, aztán mintha ismét temetősort látnál, ami mögött ott magasodnak a város falai. Ott-e vagy később valahol megtudod, hogy 1880-ig nem épültek a városfalon kívül épületek. Zöldesen villog a Szikla Mecset világhírű arany kupolája, érdekes látványosság lesz. Az útikalauz sorolja a többi híres épületet (pl. Egyetem), de nem tudod követni, mert közben fotózni is szeretnél, meg félig süket is vagy, meg mert tudod, hogy úgyis elfelejted. Ámultam-bámultam, megcsapott a város ősi levegője. Fantasztikus dolog lehet itt élni. 
Megtudjuk, hogy a város elég határozottan három részre tagozódik: arab, zsidó és keresztény negyedre.
Következett volna a Siratófal, de az idegenvezetőnk váratlanul, nem nagyon érthető indoklással fordított a sorrenden. Ahhoz a szigorúan ellenőrzött kapuhoz mentünk ugyan, amelyik a Siratófalhoz (is) vezetett és ahol olyan ellenőrzésen estünk át, mintha reptéren lettünk volna, de a Siratófal (a zsidók állítólag csak Nyugati falnak hívják, ez volt a Nagytemplom nyugati fala) mellett csak egy emelkedő rámpán mentünk el, amelyik a Templom-térre vezetett. Így is ráláttunk a Siratófalra és azonnal elkapott a csodálkozással vegyes döbbenet érzése, ami mindig elkap, amikor a hit józan ész feletti győzelmével találkozom. Elképesztő hit lehet azokban az emberekben, akik odaállnak egy monumentális falhoz, annak réseibe gyűrögetik kis imádság-cetlijeiket és előre-hátra hajlongva hódolnak istenüknek. Káprázatos, megragadó-taszító kép, nehezen szakadtam el tőle. (Hogy lehet ezt a várost megoldani, ha tényleg eredményes tárgyalások folynak a két állam - Izrael és Palesztina - végeleges státuszainak, határainak megvonásáról? Csakis valami nagyon szabad és hihetetlenül békés szabad város státusz lehet a megoldás! - merült fel bennem azonnal.)
Kibontakozott előttünk a Templom-tér, két monumentális, ősi, szentnek hitt mohamedán mecset. Mindkettő hét lakat alatt, nem lehet bemenni. Pedig hát én nem keresztény zarándokként jöttem, elvártam volna, hogy legalább az egyiket kinyissák előttem. Nem is hiszem a mai napig, hogy ez nem az izraeli hatóságoktól függő rendszabály. Korlátozzák a mecsetek nyilvántartását nem csak a turisták, hanem a helyi muszlimok előtt is. Botrányos, ha igaz a megérzésem!
Állunk a két mecset között és hallgatjuk (már aki) az idegenvezető magyarázatát, többek között, hogy ilyen-és-olyan ünnepeken itt százezrek gyűlnek össze az El Aksa szürkekupolás mecsetben és a téren, hogy résztvegyenek az ünnepi szertartáson. Döbbenet, ugyanolyan döbbenet, mint az imádságaikat-kérelmeiket falba gyűrögető zsidók látványa. A mohamedánok hitét azonban nem láthatom, csak sejthetem az ismertetésből. Jártam pár muzulmán országban, illetve szenthelyen, el tudom képzelni, miről szól az ismertetője. A keresztes lovagok 1099-1187 között a Templomos lovagok főhadiszállásaként használták, magyarul: megszentségtelenítették. Még lovardájuk is volt az épületben!
A Szikla Mecsetet körüljártuk, az is le volt lakatolva, teljesen halottnak nézett ki. Kívülről igen kellemes építmény benyomását keltette, nagyon fájt a szívem, hogy az enteriőre örök titok maradt a számomra. Arra csak utótanulmányaim derítettek fényt, hogy a mohamedánok hite szerint Mohamed itt ment fel a mennybe szárnyas paripáján.
Átvezető sétának tűnt, amikor a sok szerzetesrend valamelyikének épülete mellett vagy annak kapuján keresztül arab sikátorhoz érkeztünk. Kiderült, hogy máris a Krisztus Kálváriájának, a Via Dolorosa-nak kezdetét jelentő El Omariya Kollégiumnál vagyunk, ami mellett egy minaret, az 'Antonia Torony' őrzi annak a római erődítménynek az emlékét, ahol Krisztust halálra ítélték. Az egész további útvonal hihetetlennek tűnt. Kis belegondolás után természetesnek tűnhetett volna, hogy a ma arablakta óvároson keresztül vezet az út, mégis elképesztő volt a bazársor, a kis arab üzletek sora, a vásárlással foglalkozó nyüzsgő tömeg, amit csak helyenként törtek meg a modern vagy modernebb emlékhelyek. Ilyen a második stáció, ahol Krisztus felvette a keresztet: a ferencesrendi Korbácsolás Kápolna és Elitélés Kápolna. Távoli országok hívői cipeltek itt több keresztet, amiket valószínűleg végigvittek a Kálvárián. 
Ekkor vagy később filozófált az idegenvezetőnk azon, hogy Krisztust valószínűleg nem kereszt alakú keresztre feszítették, mert a keresztesek által hitelesnek talált (inkább kitalált?) keresztjének mindkét kezénél (szögnél) más volt a faanyaga, ami csak X-formájú, akoriban széles körben alkalmazott keresztnél lehetséges.
Töredelmesen bevallom, hogy a figyelmem kevésbé kötötték le a stációk, mint a mai lüktető élet az arab sikátorokban, ahol Krisztus útja vezetett a vesztőhelyre. Az idegenvezető minden stációnál megállt és magyarázott, útitársaim többsége pedig a többnyire kapukra, kisebb-nagyobb domborművekre korlátozódó jelzéseket fotózta, én a környezetet. Kivételt - a több egyház kezelésében álló és öt stációt magában foglaló 'Szent Sír' bazilika előtt - egyetlen kép képez, a sikátor oldalfalában látható mintegy 50x50 cm-es kőlap, amelyik vagy Jézus vagy Mária tenyérnyomát őrzi. Látva, hogy a hívő útitársaim sorban ráteszik a tenyerüket, lefotóztam. A hit szimbólumát láttam ugyanis benne. 
A 'Szent Sír templomá'-nál visszatértem a múltba, igyekeztem minél többet felszívni magamból az ott láthatókból, az ottani történésekből. Ez az épület-együttes ugyanis több szempontból is rendkívüli: építészeti és belső építészeti bravúrok sora, a mítosz-teremtés csodája, az áhítat-fokozás módszertanának gyűjteménye, csupa csoda, akárhogy közelítjük is meg. Ateista szemmel nézve is az. 
Itt az egyik alkalom, hogy elgondolkozzunk a kedves olvasóval együtt azon, mennyire lehet hinni abban, hogy a sír (és az átépítések során az épületegyüttesbe foglalt Golgota ott volt, ahol ma állítják. Idézek a Palphot izraeli kiadó 'A Szentföld' című szép ismertető könyvének 101. oldaláról: "...Jézus sírját Heléna császárné, Konstantin anyja fedezte fel, miután álmában megjelent előtte a hely jeruzsálemi látogatása során..." A Konstantin császár által 325-ben építtetett templomot kétszer rombolták el földig, 614-ben a perzsák, majd az újjáépítettet 1009-ben Hakim kalifa. Végül 1149-ben a keresztesek építették fel a ma is látható együttest. Egyszerűen lehetetlen, hogy a keresztrefeszítés és a sír pontos helye hiteles lenne, hogy ne is beszéljünk a megtalált kereszt eredetiségéről. A hatalom (legyen akár civil, akár egyházi) számára nem fontos a hitelesség, a lényeg, hogy elhitethető legyen. És ez csupán módszertani kérdés, jó koreográfiával és sulykolással minden elhitethető a tömegekkel, különösen ha az hittel átitatott!
(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a sír bejárata melletti padon elektronikus játékkal játszadozott egy ifjú kopt szerzetes. Hm, hol a papság részére kötelező áhítat?)
Ha már a mellékes megjegyzésem utal arra, hogy a sírt a kopt egyház kezeli, tovább fűzöm az egyik legnagyobb meglepetésem: majdnem biztos, hogy Izraelben a keresztény emlékhelyek nagyobb részét nem a római katolikus egyház kezeli. A sírral szemben görög ortodox templom-hajóban tiszteleghet a hívő Jézus emléke előtt és ebben a templom-rendszerben is - mint a városban több helyen - nagy szerepet visz az örmény egyház. A kereszténység legszentebb helyét képviselő sír emeletnyi építmény ugyan, de a belső tér rendkívül szűkös. Valószínűleg itt se véletlenül az, mint Betlehemben, Jézus születésének templomában, ahol már a épülethez vezető kapu olyan alacsony, hogy kis növésű embereknek is meg kell hajolniuk. Amint az ottani, igaz, arab idegenvezető mondta: "Meg kell alázni a hívőt." Eredetileg persze a sziklát őrizték, amiben Jézus testét a sír nyílása elé görgetett szikla-kapu védte három napig, arra épült állítólag ez a csupa márvány, csupa arany, csupa csillogás érdekes és szép építmény, a köré pedig a Rotunda.
Itt is, a sír kapuján csak hétrét görnyedve lehet belépni, a sírkamrából kifelé pedig a mélyen hívő farolva távozik, mint a lefotózott asszony. (Teljesen meglepő kép villan: eszembe jut a nagyváradi polgármesteri hivatal egyik magasságos hivatalnokának szobájából egykor farolva távozó 'nagyságos' Édesapám! Félelmetes, nem?) 
Mint említettem, ugyanebben az épületegyüttesben, egy szinttel feljebb borulhat le a hívő a Golgota csúcsa - Golgota sziklájában repedés - a kereszt nagy, aranyozott  ezüst tárcsával jelölt pontos helye előtt. (Megjegyzés, gonoszkodom? A két lator keresztjének pontos helyét is jelöli egy-egy fekete tárcsa, növelendő a hitelesség képzetét!) Hosszú, tömött sorba kellett beállni, amiből azonnal kiálltam, amint megtudtam, hogy a lényeg csak a szenthely fölé emelt oltár lapja alá bújva-hasalva látható. Kiálltam és álmélkodva néztem, miként görnyednek meg meglett hívők, fiatal emberek egyforma alázattal. Mint sokszáz millió hindu a lingam előtt, mint sokmillió buddhista a Buddha csontdarabkája vagy hajszálai előtt, mint az orosz hívő az ezüstbe foglalt ikont csókolgatva, mint annyi muzulmán homlokával a földet érintve. Isten, ha volnál, ugye nem engednéd meg ezt a gyalázatos alázatot?
A Golgotáról leereszkedve néztük meg a Kenetkövet, ahol a keresztfáról leemelt Krisztus testét kenték be mirhagyanta, áloé és aromatikus olaj keverékével. Ezt is sokan símogatták, sőt volt, aki csókolgatta is.
Hosszú lépcsősoron ereszkedtünk le a Szent Heléna kápolnába, a különlegességek között is különleges alkotásba. Nem csillogásaival, hanem méltóságteljes komorságával hívja fel magára a figyelmet. Lefelé menet az idegenvezetőnk megállt egy ottfelejtett csomagnál, szólt, hogy kerüljük ki, aztán mormogott valamit arról, hogy ha szólna a biztonságiaknak nem csak a kápolnát, hanem az egész templomot kiürítenék. Így nyugodtan megcsodálhattuk az örmény kápolnát (amit ők más szent nevéhez kötnek). 
A templomudvaron adta elő az idegenvezetőnk azt a szinte hihetetlen sztorit, hogy a templom-együttest kezelő három egyház papjai a hatalom négyzetcentiméterjeiért acsarkodva véres verekedésig vitték a küzdelmet. Pedig szentemberek voltak és nem magyar politikusok!
A helyszín hitelességén sokat ront, hogy a protestánsok nem is ezt az épületet, hanem attól távolabb egy Kertsírnak nevezett helyet tekintenek a keresztrefeszítés és a sír helyszínének. Ennek ellenére nagyon megérdemel egy linket: a Szent Sír temploma

A kereszténység legszentebb emlékétől a zsidóság egyik jelentős szenthelyéhez vezetett az utunk: Dávid sírjához. Nem tudok sokat írni róla, igen egyszerű környezetben kék lepellel burkolt sír, előtte, az előtérben olvasó-imádkozó papok, köztük két fiatal mélyen aludt.
A sír jelentősége nyilván túlmutat azon, hogy királyi sír. Egyrészt szokatlan, a zsidó hagyományokkal ellenkezik, hogy a városon belül temették el, másrészt a rangján nagyot emel, hogy a róla elnevezett városrészben temették el.

Levezető sétának tekinthettük a Knesset megtekintését, mivel nem mehettünk kerítésen belülre. Számomra az épület nem is tűnt jelentékenynek, sem építészeti, sem politikai (hatalom-dagasztó) szempontból. Sokkal érdekesebb az út túloldalán elhelyezett hatalmas menóra, az angolok ajándéka Izrael megalakulásának 60. évfordulója alkalmából.

Vacsora után abszolváltuk a fakultatív 'Jeruzsálem éjszaka' programot. Érdemes volt, újat ugyan nem láttunk, de a kivilágított épületek, a város látványa az Olajfák hegyéről lenyűgöző volt.

Menet közben, valahol két arab sikátor kereszteződése sarkán arab gyorsétteremben fogyasztottuk el az ebédünket. Az eddigi legjobbat: választhattunk giros és falafel között, jól csúszott rá a sör! Valuta-váltóhelynek is kiváló volt, könnyíthettünk is magunkon, felfrissülve mentünk tovább. Pár lépésre természetesen ott volt a vigyázzba állított üzlet, hogy azt a... 

Folytatás