Irodalom az Amrita-IT.com-on

Halmos Antal írásaiból

Szonett


Lassan elballagok a pesti utcán...
Mondjunk búcsút kedves barátok. 
Bár emlékem után nem fut szán, 
Csillogó pelyhekben gondolok rátok.


Bohó kis nótáim elszórom rátok
S kérlek, ne nézzetek furcsán, 
Imádkozzatok, ne fogjon átok
S örüljetek minden pillanat múltán


Mit kalandvágy nélkül éltetek.
És ne kelljen sohase félnetek
Könnyes búcsút venni jóbaráttól.


S ha szívetek ma búcsútól beteg, 
Reátok bíbor palástot vetek
És fényes jókedvet e gyöngypohárból.
A Várban...


A Várban
Épp csodára vártam,
Mikor nagy hasát az ég 
Ráereszté a kék Dunára.
Konstatáltam: ha a folyó színe kék
Az operatőr nem lehet más, mint Sára.
S pityókás kedvemben lestem, 
Mint ölelkezik Pesten
Füst s korom.

***

Vártam ott és elégtem,
Hamvaim betaposták a sárba.
Gyúrtam magamból könnyű légi gépet
S felszálltam ismét a Várba

                                                                                  

 

Tudnál-e úgy szeretni…

Tudnál-e úgy szeretni,
hogy el tudjam feledni
bajom, a Nagyvilágot?

Magasra emelkedik előttem a Bánat!

Csókod fájóan édes,
csókom csillagot gyújt komor egünkön.
Ne hagyj el a bajban,
nem szabad egyedül ülnöm, 
mert elfog a düh 
és e kegyetlen keresztény világot 
leköpöm!

Elfújnám az életek lángját,
csak izzó szerelmed gyújthat fényes tüzeket!
Fonj át és ne eressz,
ha érted üzenek!

***

Le vagy tojva – mondta és fejét előkelően az égre emelve kivonult a tornácra. Nem éreztem semmit. Talán – igen, talán utána kellett volna mennem és tisztáznom, hogy ő volt az első, hogy mindig is ő az első, apró kis csipkelődésekkel kezdi és soha nem tud itt megállni, mindig folytatnia kell. Folytatnia, amíg meg nem emelem a hangom és nem viszonzom a lassú, idegtépő marcangolást valami gorombasággal, ami aztán megfagy a levegőben és ott kristály-szaporodik köztünk, falat képez, falat, amely csókra, leheletre vár, hogy kristály-tüskéinek hegye elveszítse csont-hideg keménységét, opálos tétova nekem-mindegy mozdulattal átadja magát az emésztésnek és utat engedjen az újra-megismerés fuvallatának. De ez a csók már rég csak lehetőség, a múltból visszasejlő rebbenet, amit a számtalanszor ismétlődés unalma gondolattá sem enged érlelődni, a kéz simogatásra emelkedne, de a gondolat-parancs már az agyban kihúny és a fej önmagát megadva állára támaszkodik.

Le vagyok tojva – gondolta magában, - igen, le vagyok tojva és ez már állapot. A küzdés, a saját igazáért küzdés sose volt eleme, bár a megadás csak külső megjelenésében volt az, belül minden sérelem forrt, duzzadt, örvénylett és csiga-lassúsággal simultak ki a méltatlankodó idegek, száradtak fel a befelé sírt könnyek. Ismét két-három nyomasztó nap, a Nap forrót lehel májusi virágzáskor, a szél a nyakba nyúl, pedig levél se lebben, a dér kemény fagynak hírnökévé nemesül. Ó, istenem, hozz egy derűs pillanatot, egy mosolyt, ami csak nekem szól, egy kézszorítást, amely őszintén hosszú és meleg, egy kacér pillantást Malula habfehér házainak valamelyik ablakából. El nem rebegett imát, hitet, hogy ez a három nap csak kettő, hogy a kettőből is egyen már átsüti a ködöt a remény.