Moscow - Moszkva, 2. oldal
Vissza

Akkoriban épült a Luzsnyiki stadion. Maga a stadion is remek tempóban alakult, meglepőbb volt azonban, hogy az építkezés befejezte előtt hatalmas parkot varázsoltak a stadion köré. Nem tudom, kiktől tanulták, de 25-30 cm átmérőjű törzzsel rendelkező emeletmagasságú fákat telepítettek. Egy teherautón egy fa (döntve), akkora földkosárral, illetve ládával, hogy nem fért el több a platón. Nagyon kevés pusztult el belőlük. Se azelőtt, se azóta nem láttam ehhez hasonlót (bizonyára széles körben alkalmazzák, de akkor és ott csodaszámba ment).

Szomorú tény viszont, - ami csak később tudatosult bennem - hogy Moszkvában szinte minden templomot leromboltak vagy üzemmé, raktárrá alakítottak át. Kivételt talán csak a Kreml templomaival tettek. Pedig hát a várost az 1000 templom városának is hívták korábban. A legszégyenletesebb templomrombolást a Napóleon elleni, általuk győzelemnek tekintett borogyinói ütközet emlékére emelt templom ellen követtek el: földig rombolták és a múzeumnyi kincseket is "feldolgozták" (állítólag). Olyan hadizsákmányokról van például szó, mint a napóleoni hadsereg ágyúi, amik közül a kisebbek gyertyatartóként kerültek felhasználásra. Emlékeim szerint akkoriban tették meg az első lépéseket a templomok rehabilitációja útján. Ahol valami jelentősebb dolog épült, például a 4000 ágyas Rosszíja szálló a Kreml mellett, ott a környező templomokból eltávolították a műhelyeket, raktárakat és legalább a külső képüket helyreállították. Tudom, sokan nem akartak hinni a szemüknek!

'Szolgálati' útjaim során az élmények tömegét gyűjtöttem, jókat, rosszakat egyaránt. Először pár mondat az emberekről. A mai magyar közhangulat, a jobboldal erőteljes ráhatása következtében a volt Szovjetunió, különösen a szovjet ember, a "homo sovieticus", ezen belül az oroszok kizárólag sötét színekben jelennek meg az emberek előtt. Pedig állítom, hogy a lakosság döntő többsége igen rendes, igen barátságos lény. Igaz, az államgépezet kaloda volt a benne működő vagy vergődő többmillió ember számára, igaz, hogy a terror nem működhetett besúgók, rabtartók, indokolatlan ítéleteket hozó és azokat végrehajtó sötét lelkek nélkül, az is igaz, hogy a brutálissá nevelt szovjet hadsereg sokukból kihozta az állatot (jórészükből a Szovjetuniót támadók által elkövetett gyilkosságok, aljasságok), de ez a soknak hangzó embertömeg végülis töredéke a népességnek. Bonyolult világ volt, félelmekkel, soha meg nem indokolható korlátokkal, kiközösítésekkel, de a lakosság többsége rendes, hétköznapi, békét és nyugalmat kereső-ápoló ember volt, hangsúlyozom ismét, hogy a gyermekszeretetük és az idősek tisztelete rendkívüli, az idősek iránt megnyilvánuló szeretet, gondoskodás ilyen magas erkölcsi szintjével sehol másutt nem találkoztam. Azt hiszem, említettem azt is, hogy az általunk hangoztatott "magyaros vendégszeretet"-et messze túlszárnyalta az ottani. Az orosz családok is - a legínségesebb időkben is - olyan asztallal lepték meg a vendéget, amin egy morzsányi hely nem maradt szabadon, sokszor szívfacsaró volt az igyekezet, hogy a látogató a legjobb gasztronómiai emléket vigye magával."

Az "Önéletrajz..."-ból átemelek még két epizódot, ami Moszkvához kötődik. Íme az első:

"Azt hiszem, ennek a korszaknak (megj.: Elektromodul) köszönhetem életem legnagyobb barátságát: Maja Aj-Artjan, örmény nő az, akiről beszélek. Történt, hogy a moszkvai Minszk szállóban megyek a szobám felé és előttem gyönyörű bundában, magas sarkú cipőben lépeget egy szép vádlijú, fekete hajú  hölgy, kinyitja a szobáját és eltűnik. Hm, szép nő lehet, gondoltam és odamentem az ajtajához, megnéztem a számát. Hosszas idegeskedés, vajúdás után felhívtam, elmondtam az apropót és randit kértem. Háromnegyed órát beszélgettünk (életem rekordja), végül meghívott másnap estére a szobájába, amikor örmény barátaival fognak iszogatni, majd átszól. Szólt, átmentem valami aprósággal. Egy fiatalember nyitott ajtót, majd Maja is odalépett. Gyönyörű nő volt, talán túlságosan is az. Rajta kívül nem is volt nő tagja a társaságnak, 5-6 fiatalember alkotott félreérthetetlen védőbástyát körülötte. Hamarosan tudtomra hozták, hogy Jereván legszebb hölgyének nem lehet csak úgy - kívülről - udvarolni, az egyik legény heveskedésbe is kezdett, Majának kellett közbelépnie. Lassan azért megnyugodtak a fiúk, sokáig beszélgettünk, ettünk finom örmény falatokat és ittunk konyakot, bort. Két-három alkalommal találkoztunk még akkor, kiderült, hogy műfordító, oroszról örményre és vissza egyaránt fordít szépirodalmat, az Aj tag nemesi előnév (Von) és édesapja neves filmrendező. Orosz férje volt, elvált és nagyon figyelik, ne ismételje meg a hibát. Megadta a címét, telefonját és kérte, ha Moszkvában járok, feltétlenül hívjam fel. Attól kezdve, ha tudtam, egy-két nappal indulás előtt, ha nem, a moszkvai szállóból felhívtam és egy-két kivételtől eltekintve évekig minden alkalommal felrepült Moszkvába és velem töltött néhány estét. Szexuális kapcsolatról nem is eshetett szó, általában a szobájában találkoztunk ugyan, de éttermekben beszélgettünk, színházba, hangversenyre jártunk, néha örmény társaságba vitt (így ismerkedtem meg Petroszjan-nal, a nagy sakkozóval). Aztán elmaradoztak a találkozások, megírta, hogy újra férjhezment, majd, hogy újra elvált, idegösszeroppanást kapott, dagadtra hízott, kihullott a haja. Körülbelül itt szakadt meg a kapcsolatunk. Igazi nagy barát volt! Tőle származik a honvágyra vonatkozó legjobb meghatározás: Ahol valaki élete első 20 évét eltölti, onnan nem lehet sértetlenül kiemelni, csak a mély gyökerek elvágásával. Akár bele is pusztulhat. Sokat tudhatott, az örmények nálunk is szétszórtabb nemzet."

Ezt most nem folytatom. A második:

"Nem kaptam itt se kegyelmet (megj.: Hungexpo), az orosz tudásom sodort megint a SZU-ba. Meg kell írnom a jubileumi, "A szabad Magyarország 25 éve" című moszkvai kiállítást, számtalan aspektus miatt. A Hungexpo teljes vezérkara, mind a gazdasági, mind a pártvezetés (aminek tagjává választottak nagyon hamar) kegyetlenül ellenállt az ortodoxabb szocialista országok viselkedése miatti kényszernek, és ebben partner volt (isten bizony) maga a kormány is. Végül, miután a lengyelek, csehszlovákok és bolgárok bejelentették, hogy legszebb álmuk valósul meg, ha jubileumi kiállítást tarthatnak, nem volt mese, nekünk is meg kellett csinálnunk. Jött a kormány-instrukció talán 1969 decemberében, de az is lehet, hogy 1970 januárjában, hogy április 4.-re nyitni kék. Mondta a főnökség: lehetetlen. Nagynehezen kialakult, hogy augusztus 20.-a lesz a nyitás napja. Ehhez is kormánybiztos kinevezését és minisztériumonként korlátlan hatalommal felruházott kapcsolattartó kijelölését kértük. A Hungexponál is különleges szervezet alakult. Az Igazgatóság igazgatója lett az egyszemélyes felelős, a helyettese a munkák irányítója és a helyszíni főnök. Alakult egy négytagú szervező csapat, akik minden más munka alól mentesültek (építész, szervező, PR-mindenes és nem tudom már, talán szállítmányozó?). Én a szervezést kaptam és a helyszíni igazgatóhelyettesi feladatokat. Életemben ekkor voltam a legnagyobb ember, az idő rövidsége miatt ugyanis nem tudtunk mindent papírra fektetni, ezért kimondatott, hogy a négyesfogatból egy repülőgépen egyszerre csak ketten utazhatunk. Nekem jutott osztályrészül, hogy az ottani Kamara elnökének, a szikár, magas termetének megfelelő nagy hatalmat képviselő Pitovranovnak bejelentsem a kormány-döntést. Jaj, nem is sorolom tovább: grandiózus munka, hatalmas siker, nagyon szimpatikus segítők a szovjet oldalon, a szovjet és magyar melósok közötti ég és föld különbség, Apró Antal mint kormánybiztos, a zagorszki főpapság látogatása, majd a viszonzás, nagy szerelem. Mikor jut rá időm, nem tudom."

Majdnem itt folytattam, de hát mégse itt van az önéletrajz helye. Inkább annyit a témakörről, hogy ekkor ismerkedtem meg alaposabban a VDNH-val (A Népgazdaság Eredményeinek Kiállítása), amely a világhírű TV-torony szomszédságában terült el. Számomra akkor elképesztőek voltak a méretei (azóta láttam a Hannoveri Vásárt), 80 kiállítási csarnok, 200 egyéb épület, 65 km út, belső troli-küzlekedés, 40 000 fa, sok nagyszerű, még több silány terméket mutattak be. Az űrrepülésnek természetesen külön pavilont szenteltek. A szoros időbeosztás mellett is alaposan megnéztem és vegyes érzelmeim támadtak. Szemkápráztatóak természetesen a rakéták, Lajka kis szputnyikja, Gagarin egyszemélyes és a három személyre konstruált űrhajó. Ugyanakkor elképedtem annak láttán, mennyire szűk helyre "gyömöszölték be" Gagarint, illetve a háromszemélyesbe is az űrhajósokat. Egyik-másik berendezés, műszer túlságosan is egyszerűnek, mondhatnám, primitívnek tűnt. Mindent összevetve szájtátva bámulhatta már akkor is az ember, aki Moszkvában jár, feltétlenül nézze meg, mára a csodák csodájává kellett fejlődnie a kiállításnak is, magát az űrhajózást követve.

A TV-torony akkor három éve állt, viszonylag friss csodaként bámultuk. 533 méteres magasságával - ha jól emlékszem - a legmagasabb ilyen célú épület volt, a különleges eljárással épült vasbeton alsó része pedig, 385 méterével a legmagasabb vasbeton szerkezete a világnak (lehet, hogy túlszárnyalták azóta). A rekordoknál lényegesebb azonban, hogy rendkívül kecses, szépségével is imponáló valami. Lehet szeretni is, nem csak csodálni. A beton-építmény tetején 45 perc alatt körbeforgó étteremből lehetett élvezni a kilátást. Építkezések. Írtam már a város rekonstrukciójáról, most két megjegyzést teszek hozzá. Az egyik, hogy az ötvenes években, egyetemi éveim alatt indult a hatalmas lakótömbök építése, amiket lehet kritizálni, mint "népellenes" valamit (magyar építészek ilyen megfogalmazásig is eljutottak) és a megépült házak, lakások minősége bizony nem európai szintű, de én biztos vagyok benne, hogy a gépipari sorozatgyártás jellegű megoldások nélkül nem lehetett volna pótolni azt a rettenetes lakótér-hiányt, megszüntetni azt a faház- és barakk-erdőt, amiben a lakosság nagyobb része nyomorgott. A építőipar szemmelláthatóan gyorsan fejlődött, eleinte 3-4 szintes épületek épültek falazással, szinte daruk nélkül, aztán jöttek a panelek és toronydaruk, végül a lakás-blokkok. És amit nem értek: Magyarországon télen "ledermed" az építőipar, ott a legkeményebb fagyok kivételével télen is folyt az építkezés. Fagyálló betonról hallott az ember, meg egyéb trükkökről, de alig-alig volt megállás. A másik az utak betonozása. Elképesztő szélességű utak épültek és mind aszfalt-burkolattal. Ez tulajdonképpen csak akkor tűnt fel, amikor egy idős orosz nénikét kalauzolgattam Budapesten és egyszercsak - macskakövet látva - felkiáltott: "Jaj, de érdekes, Moszkva is ilyen volt régen." Talán 65-öt írtak? Borzasztó sok ott is a kátyú, az új utak felülete se tükörsima, de nem várnak a meleg időre, mint nálunk, se az új utakkal, se a javítással. Ha azt tennék, nem sok idejük lenne foglalkozni vele. Gondolom a svédek és kanadaiak is kitalálták azt, amit mi átvenni se akarunk (gondolom én). Itt most természetesen csak Moszkváról beszélek, amint kitette az ember a lábát a városból, lehetetlen utakra futott rá, autósztráda jellegű út csak nyugatra, Minszk felé vezetett (mert stratégiai fontosságú, mondták), másfelé két sávra szűkültek pár kilométerre a várostól, azok is leírhatatlanul rossz állapotban voltak: hatalmas feltöredezett felületek, járhatatlan és nem jelzett kátyúk, sárfelhordások és egyéb rémségek leselkedtek a halálmegvető utazóra. Apropos, utak: a város körüli gyűrű és a repülőterekre vezető utak fontosságát is hamar felismerték, a gyűrű valamikor a hetvenes évek eleje körül elkészült, kétszer két sáv (valami nyugati ismertető kétszer négy sávról beszél, lehet, hogy mára odáig is eljutottak) és a sugárutakkal mindenütt kétszintes kereszteződést építettek ki. Modern városfejlesztési elveket alkalmaztak, vitatni nem lehet. Orosz ismerőseim azzal magyarázták az országos úthálózat primitíven alacsony szintjét, hogy az ottani távolságok és éghajlati viszonyok között, figyelemmel a rendelkezésre álló források szűkös voltára is ésszerűbb a légi- és vasúti közlekedést fejleszteni, az előbbinél csak reptereket kell építeni és megteremteni a repülőgépek tömeggyártását, az utóbbinál a fejlesztést követő karbantartás egyszerűbb. Biztos volt igazság az érvelésben, ha felült az ember egy belföldi járatra, olyan volt, mint itthon egy falusi busz, kézitáskás, batyus utasok képviselték a többséget.

Visszaugrok a Luzsnyiki stadionhoz, mert a TV-torony adatait keresgélve rálapoztam Luzsnyikire és az ott írtakból idézek pár adatot, igazolva, hogy a memóriámban nem véletlenül rögzítődött ez az eseménysorozat. A stadiont 1955 márciusában kezdték építeni és 1956 augusztusában, a magyar fociválogatott szereplésével már fel is avatták. A park, amiről fentebb írtam, 180 hektáron terül el és 50 000 fát ültettek ide (az ősi útikalauz facsemetékről ír és nyilván alapvetően igaza is van, de a szemem jól lát és ma is elő tudom hívni benne a daruskocsikat, a hatalmas láda-földlabdákat, valószínű tehát, hogy a stadion közvetlen környékén így telepítették a ligetet). Az se utolsó adat, hogy összesen 130 sportlétesítmény épült "pillanatok alatt". Ez a komplexum bizonyára hozzájárult a szovjet sport káprázatos fejlődéséhez. Ha már a sportnál tartunk megjegyzem, hogy a foci volt és nyilván maradt is a moszkvaiak kedvenc sportja (Dinamo, Szpartak), de a jéghoki is elképesztő tömegeket vonzott. És a hoki se véletlenül született: több fedett stadion épült csak Moszkvában és a természetnek köszönhetően novembertől áprilisig "üzemeltek" a szabadtéri jégpályák. Melyik park sétányait is öntötték fel minden télen, azt hiszem, a Gorkij-parkét (mi lehet a neve ma?). Képzeljék el a Városliget többszörösét, amint tömegek séta-korcsolyáznak a sétányokon. Különleges élmény, mondhatom, kipróbáltam. Éppen dermesztő hideg volt és menet-jövet nagyon fáztam, ott nem. Ott korlátlan távolságokat lehetett befutni.

Folytatás>>>