Minden jog fenntartva!   All rights reserved!

  HALMOS ANTAL

 NEPÁL

(1982 és 1996)

Fantasztikus világ! Indiából nézve sűrített, a világ legmagasabb hegycsúcsai közé varázsolt, ortodox India. Északról nézve minden bizonnyal átmenet Tibet és India között. Életem rendkívüli élményei közé tartozik. Kétszer volt szerencsém látni, mindkét alkalommal szájtátva bámultam, őrültként fotóztam.

Megkísérlek visszaadni valamit ebből a mesebeli világból. Két könyvet, a 'Kathmandu Valley'-t (67) és a 'Himalayan Art'-ot (65), egy útikalauzt, az 'India & Nepal'-t (37), valamint a nepáli kézművességgel foglakozó, az irodalomjegyzékben nem szereplő néhány füzetecskét hívok segítségül.

***

Kalkuttából tett körút során látogattunk először Nepálba. Katmandura és környékére, meg Pokharára futotta az időnkből. A teljes körút első szakasza Sziliguri-Dardzsiling volt, ahonnan visszaereszkedve újra érintettük Sziligurit, ott nyugatra fordulva értünk a határra. Az út jó darabon a Himalája előhegységeinek lábainál futott, eleinte kopár, szavannás vidéken, aztán megjelentek a lombhullató cserjék, majd fák. Kb. 350 km-t tettünk meg az elágazásig, ahonnan a Katmanduba vezető hágó szerpentinje kezdődik. A mai napig nem tudom, jól értékeltem-e a vegetáció helyzetét, ugyanis nem volt tudomásom arról, hogy a tűlevelűek között a vörösfenyő lombhullató, meg hát arról se, hogy azon az éghajlaton a lombhullatás mikor következik be? Így a döbbenet erejével hatott rám, hogy óriási területeken kiszáradtnak tűnő fenyőerdők mellett vezetett az út. Pár évvel előbb kezdett foglalkozni a világ a 'savas esők' okozta rettenetes károkkal, én ilyen esők visszafordíthatatlan pusztítása eredményeként értékeltem a látottakat. Adja isten, hogy tévedtem és csak egy télre szóló kopaszodás rémített meg. Mindenesetre félelmetes, szívszorító látvány.

Alig kezdtük el a hegyekre kapaszkodást, a mindig megbízható, kiváló sofőrünk mértéktelenül lelassult, bizonytalanná vált. Hamar kiderült, hogy életében nem járt hegyek között, nem volt birtokában azoknak az egyszerűnek tűnő, de tulajdonképpen tapasztalatot igénylő technikáknak, amelyek a szerpentineken is elfogadható tempójú haladáshoz elengedhetetlenek. Felajánlottam, hogy átveszem a vezetést és Nandu kebléről hallhatóan gördült le egy szikla. Nem akármilyen szerpentint kellett megzabolázni: az én agyamban 120 km folytonosan kígyózó út él, de valahol 200 km-ről olvastam. Mindegy. Ezt a távolságot úgy kell leküzdeni, hogy az út pocsék, aszfaltút ugyan, de a felszine töredezett, vízátfolyások árkai tarkítják, hogy a tűkanyarok jelentős része több, mint 180 fokos, ha mer, és visszanéz az ember, nem látja, honnan jött, nincs korlát egy szál se (vagy nem volt akkoriban), az út korlátlan szélén többszáz méteres szakadékokba lát az, aki nem a rémülettől meredten csak előre mereszti a szemét. Szinte hihetetlen, de bemérte az ember a kanyart, annak megfelelően forgatta a kormányt, de ha az út szélét keresve kinézett, már nem látta. Velünk volt egy másik magyar család, váratlanul megálltak és dudáltak. Stop, mi a gond? Mondja a családfő, hogy a felesége nem bírja, tengeri betegséget kapott, hánynia kell. Megtörtént, aztán hátra döntötték az ülését (tengerészek, vitorlázók tudják, hogy rossz politika, a legrettenetesebb vihar látványa is megnyugtatóbb, mint a hánytorgó kajüt), hogy ne lássa a veszedelmeket. Nehezen telt az idő és én is nagyot lélegeztem, amikor felértünk a hágóra, a legmagasabb pontra, ki volt táblázva: 2650 m (vagy 2560?). Kis térség, alkalom a pihegésre. Kiszálltunk, lazítottunk. Feleségem vette észre a virág-erdőt. Az út szélétől az erdős hegyoldalig terjedő lankás trópusi színekkel tündökölt. Nem hittünk a szemünknek: orchidea-erdő mellett parkoltunk. Csoda-világ, vad illatok! A térség északi széléről le lehetett látni a fővárosra (ha jól emlékszem), a fennsíkra, ahová - mint kiderült - kevésbé meredek és veszélyes szerpentin vezetett. Ez az útszakasz csupa kellemes meglepetéssel szolgált: javult az út minősége, virágzó, sértetlen zöld környezet fogadott bennünket és nagyon intenzív teraszos mezőgazdasági művelésre láttunk rá szinte az egész úton. Mind a saját fotóimon, mind a 'három magyar' felvételein felbukkannak ilyen területek. Szép és megnyugtató látvány. 

Készülve Katmandura lapozgattam a forrásmunkákban, beleértve a Web-lapokat is és ismét megbabonázottnak érzem magam. Az egyikben ugyanazzal a tömör megfogalmazással találkoztam, amit az első mondatomban használtam: ez a királyság sűrített, megőrzött (=ősi) India ("compressed, preserved India"). Nem lehet teljesen véletlen az azonosság, ez Nepál. Aki írta, hozzáteszi ugyan, hogy "kínai beütéssel", de ez csak abból eredhet, hogy Tibetet Kína részeként kezeli az illető, mert a 'beütés' igaz, de ez a beütés tibeti, azt hiszem szigorúan kezelhetően tibeti.  

Este érkeztünk meg Katmanduba, a szálló közepesre sikeredett, ősszel és az 1400 m körüli magasságban is áporodott, penészszagú levegővel lepett meg bennünket és nem működött a légkondicionálás, pedig jóval 30 fok fölötti nappalok tartották még magukat. Másnap elindultunk az indiai átlagnál tisztább és valamivel kevésbé zsúfolt városba. A Durbar Square (a durbar nepáliul palotát jelent, tehát Palota-tér) épületeinek, szobrainak jellegzetességei végigkísértek bennünket egész Nepálban, kivéve Pokharát. Hamar megtanultuk az is, hogy Nepál is a 'leg'-ek világa. Mindjárt a tér észak-nyugati sarkában megtekinthettük a világ legrégebbinek tartott faépületét, a Kasthamandap-ot. Állítólag a XII. században építették egyetlen fa anyagából, a méretei alapján ez hihetetlen. Valóban, az ismertetők is misztikus fának tartják. A délről Tibetbe igyekvők szálláshelyéül szolgált. Természetesen nem ez a legfontosabb látnivaló Katmanduban vagy akár a Durbar Square-en. A másként Hanuman Dhoka-nak is nevezett tér ezt a köznép által használt nevét a majom-isten, Hanuman szobráról kapta, aki vörösre festve és vörös köpenyben ül az ősi királyi palota előtti oszlopon, ernyő alatt. Vele szemben, a tér túloldalán erotikus szobrokkal is büszkélkedő templom, azt hiszem a Taleju (Taledzsu) áll, ezért Hanuman félrenéz, mert mint istennek nem illik a nagyon egyértelmű szexuális aktusokat szemlélnie. A szobor mellett két kapu nyílik, az egyik a világhírű érme-múzeum, a másik a palota koronázó-terme (courtyardnak hívják, de én zárt térre emlékszem). Az utóbbit szigorúan őrzik és a kapuja aranyozott  faragásokkal  díszített. A belső térből nem emlékszem sokra, egy fekete istenszobor, Narasimha van közvetlenül a bejárat mellett és az uralkodó király, valamint elődeinek festett és fekete keretbe foglalt arcképei futnak körbe a falakon. Nem emlékszem rá, de ide írom, hogy a többszintes épületrész legfelső emeletén aranyozott hal emelkedik ki a tetőből, állítólag valamelyik uralkodó alatta elásott kincseinek helyét jelzi (hogy ha ez ismert, miért nem kerülnek elő a kincsek, ki tudja?). 

A palota jobbszárnya előtt az indiai Káli-szobrokhoz hasonló hatkarú istenség, Kalo Bhairab, akinek a fekete testén ijesztő maszkhoz hasonló, vörösre-feketére pingált, koronázott fej ül, kidülledt szemeivel és 21 levágott fejet sorba fűző nyakláncával bizony bizarr látványt nyújt. Akkor nem tudtam, hogy a hasonlóság nem véletlen: Bajrab Durgának, a legkegyetlenebb istennőnek a férje.  A teret két templom zárja le, a Kasthamandap és a Ganes, az utóbbival szemben ül Ganes hordozója, az egér (vagy patkány?), magasba emelt hosszúkás feje áhitatos imát fejez ki. Valahol itt látható egy szép Garuda-szobor, amint Visnu temploma előtt térdepel. Érdekes látványosság az egyik épület emeleti ablakából kitekintő isten-házaspár, Síva és Parvati szobra (l. baloldali oszlop, Katmandu-4).

A nepáli templomok többsége pagoda, de a keletebbre épített pagodáknál egyszerűbb, súlyosabb formájuk árulkodó. Az öt szintnél nem magasabb építmények tetőszerkezeteinek terhelését ügyes szerkezeti megoldások adják át a következő szintnek. Sokat bámultam ennek a szerkezet-rendszernek a konzoljait, amelyek gyönyörűen faragott díszítőelemek, isten- vagy állatábrázolásokkal, néha alul erotikus figurákkal. Az enteriőrökről nem tudok beszámolni, a templomokba nem-hindu nem léphetett be.

A nepáli látogatással kétszeresen is szerencsénk volt. Egyrészt a Diváli-ünnep miatt, amit itt nem rontott el annyira a tűzijáték és durrogtatás, mint Indiában, viszont egészen különleges, az ünneppel összefüggő szertartás-elemeket láthattunk. Másrészt mindössze öt évvel előbb fejezték be a világörökség részévé tett épületegyüttes UNESCO által támogatott rekonstrukcióját. 

A tér melletti utcában lakik a világ egyetlen élő istene, illetve hát szűz istennője, Kumari. Az istennő is választott a 'posztra', mint a Dalai Láma, és az eljárásban is van hasonlóság. Az istennőt a newariak szakia (aranyműves) kasztjából választják, nagyon fiatalon. Bizottság vizsgálja meg a jelölteket, a bizottság papokból és 'vallási atyákból' áll, tagja a Taledzsu templom főpapja is. Először fizikai adottságok szerint szelektálnak, harminckét kritériumnak kell megfelelni, amikből elég néhányat felsorolni: szép körmök, hosszú lábujjak, hattyúnyakhoz hasonló kéz és láb, kis, finom nyelv, tiszta, komoly hang, tehén-szempillák. A kritériumoknak megfelelő jelölteket ezt követően próbára teszik. Sötét szobába költöztetik szegényeket, áldozati állatok frissen levágott fejével és ijesztő hangokkal riogatják őket. Az egyetlen, aki nem sikoltozik vagy fakad sírva, lesz az új istennő, beköltöztetik a palotájába, illetve templomába és évente egyszer, három napon keresztül körülhordják a városban, ünnepi díszbe öltöztetett hintóban. Két hasonló hintóban egy-egy fiú követi őt, Ganes és Bajrab képviseletében. Az első nap a király is megjelenik a felvonuláson, amikoris az istennő tikát (homlokpötty, rizsből vagy gabonából, színes festékkel keverve) helyez el a homlokán, felszentelve ezzel a következő évi uralkodásra (Bush?). Amint megtörténik az első menstruáció, Kumári földi halandóvá válik. Mindenféle mende-monda ragad ehhez a 'földi' léthez, nehezen mennek férjhez a 'leszerepelt' istennők, mert a pletykák szerint a férj nem élvezhet hosszú életet. Többször elmehettünk az épület előtt, mire rájöttünk, hol kell keresnünk. Bár meg szokott jelenni a ház egyik felső ablakában, ehhez se volt szerencsénk. (Halkan jegyzem meg, hogy nagyon newari-nacionalista szaga van a dolognak.)

Most olvasom (67., 33. old.), hogy nem is egy élő istennő létezik a Katmandu-völgyben, hanem 11. Valamennyi jelentősebb newari város ismeri ezt az intézményt, a Völgyön kívül azonban ismeretlen fogalom. Kétségkívül a katmandui a legkiemelkedőbb, hiszen ő keni fel a királyt.

Majd elfeledtem, hogy az egész városból gyönyörű panoráma nyílik a Himalája csúcsaira. A távolság néhánytíz kilométer, ott csillognak-villognak, füstölögnek az utcasarkokon, az épületek felett, kékesen fehér fényük varázslatos, feledhetetlen. Én, a hegyek és vizek imádója - Petőfinek nem bocsátom meg soha, hogy a síkságokat szerette és énekelte meg - örökké bánni fogom, hogy nem futotta az időből a hegyek megközelítésére. Így is felejthetetlen élmény maradt a hegykoszorú, az elképesztő magasság bűvölete. Amikor az Alpok valamelyik magasabb síterepén pihenésként bámulom a hófödte, sokszor felhők fölé nyúló csúcsokat, sokszor elkalandoznak a gondolataim: milyen is lehet a látvány a Himalája valamelyik alacsonyabb gerincéről?

Közvetlenül a Hanuman Doka mellett a kelet városainak utánozhatatlan díszébe, a piacba ütköztünk. Akár 'földszintesnek' is hívhatná az ember az Asan (Ázán) városrész egyik háromszintes pagoda-ja mellé települt vásárt, mert mindent a földről árulnak. Van mindennapi életszükségletet kielégítő része, a zöldség-gyümölcs piac, de nagyobb területet, egy komoly méretű teret foglalnak el a kuriózum-árusok. Egy-egy szőnyeg vagy terítő, rajta a legkülönfélébb kézműves termék: vad maszkok (fa, agyag-papírmasé), kevéssé míves rézműves edények, egyéb használati tárgyak, itt többnyire silány bronz istenszobrok, tipikus  nepáli-tibeti veretes (studded brassware) dísztárgyak, amiket sárgarézből, fehérfémből sajtolnak, fémhuzalokkal dekorálnak és féldrágaköveket, vörös korallt vagy azok üveg-utánzatait ágyaznak a felületükre. Ez utóbbiak kellemes lakásdíszek lehetnek, de nehéz kiválasztani az igazán mutatósakat, nekem az ősi vonalakat hordozó kancsók és olajmécsesek tetszettek. Ugyanezt a céhbeli technikát alkalmazva nagyon érdekes nyakláncokat és függőket készítenek, komolyabb kövekkel és a rezet felváltja a csont, amit többnyire elefántcsontnak hazudnak, de nem az,  volt árus, aki bevallotta lassan, hogy elefántnak elefánt, csak nem az agyara. Különleges termék a  korallszerű, Gocha-stílusú nyaklánc és karkötő. A fafaragásokra mint nem igazán mesteriekre emlékszem, bár készítenek komplett 'Tika Jhya' vagy Tiki Jhya (Tika Dzsija) ablakokat, amelyeket mintha kiemeltek volna valamelyik ősi palotából, iagzi mesterművek. Tibeti design alapján készült, ugyancsak művészi faragású bútorokat is lehet látni, kapni. A rézműves munkák külön csoportját képezik a 'faragott', hátoldaláról domborított rézlemez 'tablók'. Érdekesek a textíliák is, amiket főként tibeti menekültek készítenek: tarisznyák, mellények, takarók gyapotból és gyapot-gyapjú keverékéből. Kedvelt túrista-csemege a görbe gurka-tőr, a khukri, de a jó, míves példányokat meg kell fizetni. Ha szerencséje van a vándornak, elkaphat szép és egészen különleges kézműves alkotásokat is, mint az egészen kis átmérőjű, tömör, kalapálással formált cintányér, amelynek búgó hangja hosszan hallik, vagy az egyedülálló tibeti templomzászló, a tanka (thanka, thangka, thang-ka) jobb példányát. Ez utóbbit is és különösen a teljesen rendkívüli szépségű, bravúros technikai kivitelű aranyozott Buddha-szobrot (az 5 Dhyani Buddha egyikét) ajánlatosabb a Thamel-nek nevezett városrész boltjaiban keresni. A térről hat keskeny utcácska vezet ki, amelyekbe átcsorog a piac. Az alkudozás kötelező, a legrosszabb esetben is elérhető 30-40%, de sokszor a kikiáltási ár tizedéért is odaadják az árujukat. És vigyázni kell nagyon, több év India után is azonnal becsaptak egy 'csont' templomi oroszlán figura remek hong-kongi műanyag utánzatával.

A 'Himalayan Art' (65., 223. old.) felhívja a figyelmet, hogy a vallási témákkal foglalkozó művészetek ma is élő valóságként vannak jelen Nepálban. A 'Chitarakara'-k (Csitárákárák), ennek a művészeti ágnak a professzionális mesterei virágzó alkotók, akik fantasztikus memóriájukkal percek alatt reprodukálják az istenek és a panteon más alakjai ábrázolásának ikonográfiai részleteit. Mondanom se kell, hogy ezeket a mestereket nem a ázáni piacon kell keresni.

A velünk utazó gyerekek picinyek voltak, Amrita ötéves, a másik család sarjai kicsit nagyobbak, ebédre, pihenésekre vissza-vissza kellett térni a szállodába. Délután mégis meg tudtuk nézni a ma használt Királyi Palotát, ahol 2001-ben a királyi család ifja lemészárolta gyakorlatilag az egész családját. Magát a palotát sehol se találom, ha meglelem, adok hozzá linket. A kutatásaim azonban két nagyon érdekes eredményt hoztak. Megtaláltam a királyi család kiirtásának a leírását (angol), ahonnan a temetésről készített fotókra is rá lehet nyitni, egyszerűség kedvéért külön linket is biztosítottam. Ezek azért is érdekesek, mert a rövidesen sorrakerülő és több fotónkon megtalálható Pashupatinath (Pasupatinát) templomot és halottégető lépcsőit mutatják be ilyen kivételes alkalommal. A másik linket még érdekesebbnek találtam, annak "Late King Dipendra’s ‘katto’ ceremony over" fejezete (közel a cikk végéhez) azt a fantasztikus ceremóniát írja le, amikor egy 'tiszta' brámin, egy köztiszteletnek örvendő pap 84 'katto', azaz tisztátlan eledel elfogyasztásával megeszi, leeszi az eltemetett uralkodóról a bűneit. Ezt követően elefántra ültetik és el kell hagynia (gondolom, kivezetik) a Völgyet, a családját, mindent, hogy a bűnök ne kerülhessenek vissza. Ezt, mint ismert lehetőséget leírtam Indiám Bombay könyvében, de tényleges előfordulásáról csak most sikerül hírt adnom.

Innen nyugatra, a Vishnumati folyón áthajtva jutottunk el a Swayambunath (Szvájámbunát) sztupához, Katmandu és egész Nepál egyik leghíresebb nevezetességéhez. Dombra épült, 300 lépcső vezet az épülethez. Több, mint kétezerötszáz éve ismert építmény, már ezzel is a rekordok könyvében a helye, de hatalmas tégla (írják!) - malter alapzata, kockás hajóján a 'mindent látó Buddha-szemek', amelyek pontosan a négy égtájra néznek és különösen a 13 tárcsából készült kúpos tornya, amelynek csúcsáról 'tibeti' imazászlók lengenek, minden sztupa legszebbikévé emeli, valószínűleg. Ateista létemre én is forgásba hoztam jópár imamalmot, amelyek az alapzat fala mellett rácsok mögött várják a hívőket. Szerzetesek, egyszerű hívők azonos rutinnal imádkoznak Buddhához ezen a gépesített módon. Bár 'Majomtemplomnak' is hívják a sztupát, nem ugrándozott körülötte több, mint a kalkuttai uszoda kertjében. Művészi fotót találnak róla a Nepál címoldalról nyitható 'Egy Himalája-utazás' fotógyűjtemény 'Kathmandu' rovatában. És most - rossz szokásom szerint - zavarba jöttem, mert ránéztem egy fotóra, amely a sztupa szintjén található tornyos fülkék csoportját ábrázolja és nem tudok rájönni, mik is azok? Van köztük nagyobbacska pagoda-épület is, ahol kiváló emléktárgyak árusítása folyik. A legjobb, ha megtekintik Alfred Molon fényképeit, ezek pontosan visszaadják az építmény környezetét, nagyszerűségét, hangulatát.

A szállodával együtt járt a nepáli Kaszinóba szóló voucher. Este magamhoz vettem egy óriási vagyont (pár rúpiát) és elhajtottam a nem tudom, melyik szállóhoz, amelyik a büszke üzemeltető rangját élvezte. Életemben másodszor jártam kaszinóban, valami pörgetős játékkal lassan megtripláztam a pénzem. No jó, ha ilyen szerencsés vagyok, nézzük meg a rulettet. Pillanatok alatt az induló pénzemnél voltam. De nem ez, amit mondani akarok, hanem azok a hihetetlen szélsőségek, amiket ez az ország felmutat: a legortodoxabb hinduizmus keveredik az európai klasszikus zene szeretetével (Kocsis Zoltán mondta Bombayban), a dzsessz művelésével (később hallottam zenekarokról, dzsessz-bemutatókról) és - íme - az Indiában, legalábbis akkoriban még ismeretlen Kaszinóval. Modern, légkondicionált, jól felszerelt kaszinóval, elegánsan öltözött és angolul jól beszélő személyzettel. Nagyon fura világ!

Az egyetlen nap alatt látottak is megalapozták bennem az érzést, hogy a legortodoxabb hinduizmus világában járok-kelek, de másnak aztán szájtátva bámulva a diválival kapcsolatos szertartásokat, végképp megerősödött bennem ez a hit. Egyetlen példát írok le. Valamelyik látnivaló felé hajtva észrevettem egy kaput, amelyik előtt gurka-kalapos puskás őr állt. Azonnal megálltunk, ez valami érdekeset jelent. A templom jelentéktelen lehetett, mert vagy nem is láttuk a magas faltól vagy elfelejtettem, hogy néz ki. Az őr a lábhoz tett puskáját kicsit keresztbe billentve a félig nyitott kapu felé jelezte, hogy tilos a bemenet. No nem, ezt látnom kell! A kapufélfákon körbeaggatott állat-belek is mutatták, hogy áldozatok bemutatása folyhat odabent. A figyelmeztetés ellenére közel léptem a kapunyíláshoz és benéztem a templomudvarra. Megállt bennem az ütő, pestiesen szólva: a templom udvarán 30-40 véres, levágott bivalyfej volt a nyakcsonkkal a földre helyezve. Az orruk irányát követve annyit még észleltem, hogy oltár felé néznek, lingam-oltár felé. Kalkuttában láttam, hogyan csapják le a kecske-áldozat fejét a Káli-templom udvarán, de ilyen hatalmas állatok tömeges feláldozásáról, ráadásul a békés Sívának, még hallani se hallottam! Nem vitás: Nepál az ortodox hinduizmus fellegvára!

Félnapos programként látogattuk meg a reptér közelében, a központtól észak-keletre elhelyezkedő Pashupatinath-ot (Pásupátinát) és Bodhnath-ot (Bódnát), másként Boudhanath-ot (Budánát). Pásupátinát kétségkívül a Völgy legszentebb hindu temploma és egyben temetkezési helye. A Bagmati folyó balpartján lévő Arany Pagodát csak hinduk látogathatják és elvileg a 'burning ghat', a 'halottégetés gat'-ja is zárt terület, egy hídon keresztül azonban baj nélkül megközelíthető. Az egész templom-komplexum jól áttekinthető a szemközti part teraszos domboldaláról, ahol lépcsők és ösvények vezetnek a ligetes dombtetőre. Érdemes ezt a kis kapaszkodót legyőzni, mert a látvány felejthetetlen, mini Varanaszi, azzal a különbséggel, hogy itt kevesebb az ember és - ha lehetséges - nagyobb az áhitat. Meglepően sok halottat égettek egyszerre és a folyó színe mély szürkévé vált a belé folyó-sodródó sok hamutól, szeméttől. Saját fotóim és a királyi család tagjainak temetéséről szólók is jó betekintést engednek ebbe az észbontó világba. Nagyon zavaró a sok árus, akik szent erővel bíró emléktárgyakat akarnak mindenáron rásózni a tapasztalatlan és ámuldozó látogatóra. A városban ritka koldusok is ide telepedhettek át, de kevésbé erőszakosak, mint Indiában.

A városon szélén, de körbeépítve, pár méterre a házaktól emelkedik a világ egyik legnagyobb sztupája, egyben a nepáli tibeti-sherpa kultúra központja, a Bódnát. Az építmény majdnem szóról szóra azonos a Szvájámbunát sztupával, feltűnő eltérést annyiban lát a laikus, hogy a torony nem egymásra épülő tárcsákból áll, hanem lépcsőzetesen szűkülő tömör szerkezet. Az imamalmokat itt az alapzatba süllyesztették. A sztupát az óra járásával azonos irányban körbejárni érdem, szerencsét hoz, ellenkező irányban tenni ugyanezt vétek, szerencsétlenséget okoz. A sztupa körül is sok az árus, itt azonban rendezett körülmények között, pultról, bódéból folyik a kereskedés. A környezet tiszta, jól karbantartott, buddhista kolostor és kis hindu templomok is tarkítják. Állítólag több, mint 12 000 tibeti menekült lakik a környéken, Kis Tibetnek is hívják a negyedet.

Valószínűleg ugyanennek a kiruccanásnak a részeként tekintettük meg a központtól északra, mintegy 7 km-re fekvő (hoppá! tényleg fekvő!) Sívát, aki egy óriáskígyón, Arantán piheni ki fáradtságait. Ez a hely a Budhanilkantha. Az isten ágyaként szolgáló kígyó szent fürdőmedence közepén érhető el, de csak papok vihetik be az áldozatokat, díszítik, ápolják az istent. Az egész szent helyről oly keveset mondanak az általam forgatott könyvek, hogy kénytelen vagyok megerőltetni a memóriámat. Zöld ligetben lépcsőkön kell leereszkedni a kis medencéhez, amelynek a Síva lába felőli oldalát megtöltik a hívők, akik imádkozva várnak sorukra, hogy fapallós átjárón eljussanak a papokig, akik átveszik tőlük az áldozatokat. Itt, a papok mellett kis harangok lógnak egy acélrúdról, azokat egyik-másik hívő megszólaltatja. A medencéből megmagyarázhatatlan eredetű és célú szép kőoszlopok állnak ki. Feldereng egy nagyobb szent medence is a közvetlen közelben, ahol a hívők szent fürdőt vehettek.

Apropos, csengők, harangok! Katmandut a csengők városának is hívják, mert minden lehetséges (alapvetően vallási) helyen használják őket. A nyelvüket sokszor úgy formálják, hogy a végébe fém-levélkét fűznek, amibe a szél bele tud kapni. Feltámad a szél és a város a csengettyűk, kis harangok csengésében fürdik. Gyönyörű gondolat!

Megtekintve a két sztupát nem hessegethető el a gondolat, hogy Nepál amellett, hogy a hinduizmust - extrém oldalait domborítva - konzerválta, a buddhizmust se hagyta lenyelni, azt is magas szinten őrzi, ápolja. E tekintetben jobb, mint India.

Több olyan látnivalót ajánlok még az olvasó figyelmébe, amiket a memóriám nem vésett be az idegsejtjeimbe. Ilyenek a Singha Durbar, a neo-klasszikus palota, valamikor a hatalmat a királyoktól magukhoz ragadó 'Rana' miniszterelnökök palotája, ma a kormány titkársági irodája; a Bhimsen Tower, az Indra Chowk nevű téren található templom, az Akash Bhairab (Ákás Bájráb, Ég-isten), nagyon meglepő, rémes szörnyeteg isten-szoborral.

A mostani készülődésem jegyzeteiben látok még ki nem fejtett témákat, azt hiszem, csak felsorolni tudom őket. Írtam magamnak, hogy a Káli-oltár rettenetes lehet, csupa áldozat, csupa vér, akit izgat, megtalálja valamelyik linkben. Utalok arra is, hogy Katmandu (és nyilván egész Nepál) főistene Síva, hangsúlyozottan ő, bár ez se az emlékeimből, se a most leírtakból nem egyértelmű. Továbbá a látnivalók sorában találtam még három épületet: Basantapur Tower, Kathesimbhu Stupa, Hari Shankar Temple. Talán érdemes megkeresni őket is.

Két fontos helyről tudtuk, hogy 'kötelező' látnivalók és hogy Katmandu közelében találhatók. Meglepődtünk, amikor kiderült, hogy az egyik, Patan beépült Katmanduba, olyan, mintha Óbudára menne át az ember Pestről. Lalitpurnak is hívják, ami magyarra fordítva 'a szépség városa', de 'a művészetek városa'-ként is emlegetik. Egyike a Mállá királyságok fővárosának, a másik három Katmandu, Bhaktapur és Kirtipur. Rettenetes kínban vagyok, felvállaljam-e az általunk meglátogatott két királyi csoda leírását, hiszen már itt megakadok, mert történelemkönyvet kellene írnom, hiszen a 'Kathmandu Valley' (67) szerzőpárosa azzal kezdi Patan leírását, hogy éveket lehetne tölteni ennek az egyetlen városnak a tanulmányozásával, és szerintem semmi túlzás nincs ebben az állításban. Emlékszem, mi is úgy kóboroltunk az alig néhány négyzetkilométernyi területen, évszázadokat visszalebbenve a történelem, vallás, építészet és művészetek világában, mint akiket fejbekólintottak. Záporoztak az emberre a királyok, a templom-pagodák, a szobrok, a kizárólag finom faragásokkal épített és burkolt épületek, az ezredéves kövek. Minden másodpercet sajnált az ember, amikor valami megzavarta, valami miatt le kellett vennie a szemét erről az élő múzeumról. Azt hiszem, erős megalkuvásra készülök: írok valami tömör ismertetőt és adok több linket, fotót, amik kitágítják, kiegészítik az én tudásom. És könyörgök mindenkinek, ha teheti, utazzon oda, ha nem, nézzen meg minden TV-műsort, kiállítást, olvasson el minden könyvet, amit el tud érni Patanról és Bhaktapúrról. 

Lássuk, mire jutunk?

Patan a rendkívül ritka élő múzeumok egyike, a ma (1982) ott élő 59 000 lakos 'szorosan kötött' newari (nevári). Meg kell jegyeznem, hogy nem ismerik pontosan a neváriak eredetét, egyesek szerint tibeti-burmai eredetű nép, mások szerint indiai betelepülők. Az én fülem indiainak érzi őket, persze egy 'fül', érzés súlyosan tévedhet! Az elektromos áramon és útburkolaton kívül nem sok változott az elmúlt néhány évszázad alatt. Maradt mélységesen hindu és a művészetek -  beleértve a kézművességet - otthona. Az épületek magukon, magukban hordozzák például a fafaragás legmagasabb szinten űzött művészetének termékeit és bár nincs olyan épület Patanban, amelyiknek a kora Kr. után 1400-nál messzebbre vezethető vissza, a fafaragás művészetének gyökereit legalább ezer évesnek értékelik a szakértők. És a fafaragók ma is ugyanolyan remekműveket alkotnak a hagyományos (a templomokon, palotákon látható) motívumok felhasználásával, mint tették egy évezreddel ezelőtt. A Katmandu-völgy legszebb bronz-plasztikái is patani műhelyekből származtak, ahol a dél-indiai viasz-fogyasztó technológia csúcs-eredményeit elérő, bűvész-mutatványnak is beillő szobrok készültek, a legapróbbak is egy hétig, a viasz-forma megalkotásától az öntvény cizellálásáig. A 'Kathmandu Valley' részletesen foglalkozik a Patanban is nagy népszerűségnek örvendő legfontosabb nepáli ünneppel, a Dasain-nal (Daszejn?), amelyik megint a hangzása alapján az indiai Dassera-t juttatja eszembe. Igen, megnéztem, ugyanarról az ünnepről van szó, Ramának Ravana felett aratott győzelmét ünneplik itt is, ott is, Durga istennővel együtt, aki a győzelem egyik legfőbb segítőjeként központi figurája az ünnepség-sorozatnak. A mi szempontunkból a dolog érdekessége, hogy a tíz napig tartó Dasain ünnep alatt mutatják be az állat-áldozatokat, mégpedig nem csak a templomoknál, hanem minden családban, ahol egyáltalán megengedhetik maguknak. És az áldozati állatok köre szinte végtelen: bölények, bárányok, kecskék, csirkék, galambok esnek áldozatul. Mi tehát lehet, hogy a hindu Újévet használtuk fel a túrára, de a nepáli Dasain utolsó napjait töltöttük Nepálban. Az állatok vérével felszentelnek minden járművet, mivel az áldozatokat Bájrábnak mutatják be (ezt a csavart nem tudtam lekövetni), aki minden mozgás mögötti isteni erő. A nepáli légitársaság Boeingjeitől kezdve a motoros riksáig minden mozgásra alkalmas eszközön ott látni a vért (l. a saját képeim gyűjteményében, a 'Katmandu - Hanuman' képsor alján a motorkerékpárt). Csodálkoztam feljebb, milyen nagy számban áldoznak fel bivalyokat. Most látom a 'The Illustrated Weekly of India 1974 október 27.-i számában, hogy a gurkák erejéről és ügyességéről híres fiatalembert választanak az állat lefejezéséhez és a műveletre egyetlen kardcsapással kell végrehajtania. Ha nem sikerül neki, a bivaly vérével bekenik az arcát és szégyenben zavarják el. A feláldozott bivalyok egyébként Mahishasura-t (Mahisaszura) jelképezik, a bivaly-démont, akit Durga ölt meg valamikor a mitológiai múltban.

Jól elkalandoztam az építészettől, magától a várostól. Pedig a város központja, a Durbar Square nagyobb és pompázatosabb, mint a katmandui. Pompázatosabb, mert itt majdnem minden épület fából faragott varázslat, amelyek pedig nem, azok a tégla-, illetve kő-templomépítészet remekei. A királyi palota egyik kisebb oltárának bejáratát sikerült akkor lefotóznom, amikor az egyik feláldozott állat belei díszítették a kapu felső keretét, míg a két oldalsón növényi áldozatok láthatók (l. a 'Patan - Pasupati' fotó-sorozat 'Patan - 10' képét). Patan jelképe lehetne a tér két végén, magas kőoszlopon látható arany- vagy aranyozott bronzszobor egyike, akár a Narendra Mállá királyt, akár a térdeplő Garudát ábrázoló, de szívdobogtatóan szép isten-szobrok néznek a térre a palota faláról is. A tér központi helyét foglalja el a nyolcszögletű Krisna-kőtemplom, amely amellett, hogy építészeti remekmű, a nyolc oldalával az előtt a nyolc feleség előtt tiszteleg, akik állítólag szatít követtek el, amikor királyi férjüket hamvasztották! Ismert, hogy 1723-ban épült. A tér egyik oldalán pagoda-templomok sorakoznak: Degutale, Taleju, Hari Shankar, a Krisna-kőtemplom szomszédságában pedig a Jaganarayan templomot csodálhattuk. A tértől mintegy 700 métert kell sétálni, hogy a ritkaságszámba menő nepáli tégla-templomépítészet gyönyörű példányát, az Ezer Buddha vagy Mahabauddha templomát láthassa a vándor. A kék és vörös színekben pompázó templom minden téglájának vagy tégla-csoportjának külső felületére domborművet faragtak: kis Buddha-figurákat, virágokat. 

Patant nem tudom elhagyni, anélkül, hogy ki ne emeljek ide a baloldali oszlopban nyitható 'Patan-1' linkről egyetlen fotót, az 'Arany Kolostor'-ról. Nem emlékszem rá, lehet, nem is láttam. Viszont a szíven belesajdult, amikor találkoztam vele a Web-lapon. Gyönyörűséges, különlegesen keleti, és buddhista (Hiranyavarna Mahavihara a becsületes neve, amiből a Mahavihara nagy kolostort jelent), valószínűleg a buddhista emlékek egyik legvarázslatosabbja!

Patanból érhető el Jawalakhel, a tibeti menekülttábor, ahol elég nyomorúságos körülmények között élik tisztességes életüket a kínai megszállók elől menekültek: nem könyöradományokra várnak, hanem dolgoznak, alkotnak, elsősorban szép szőnyegeket készítenek. Valami apróságot mi is vettünk.

Indiával ellentétben, ahol a művészeti alkotásokat, templomokat belülről is szemlélhette az ember és számtalan kiváló múzeumi gyűjteménnyel ismerkedhettünk meg, Nepálban szinte kizárólag a külcsínt láthattuk. Sokáig gondolkodtam, foglalkozzak-e itt az ország művészetével, de félek, a nagyon hézagos saját ismeretanyagból nem telne a forrásokból merített leírások életszerűvé tételére, ezért inkább csak utalok olyan Web-oldalakra, amelyekben lapozgatva áttekinthető - nyelvismeret nélkül is - a gazdag anyag. Két forrás, a Nepál művészete és vallásai, valamint a Nepál festészete a létező alkotásokkal foglalkozik, a Nepál elrabolt művészeti értékei viszont azzal a csodálatos és mennyiségileg elképesztő kincsről, amit az utóbbi években raboltak el és amelyek pótolhatatlan veszteséget jelentenek. 

Emlegettem dinasztiákat, királyokat, nem tehetem meg, hogy legalább vérszegény vázlatban, tőmondatokban ne írjak Nepál történelméről. Önökkel együtt tanulom.

Az első híradás 'Ni-po-lo'-ról kínai utazótól (Hsuan-tsang) származik. Leírja a földrajzi helyzetét, azt, hogy gabonát termelnek és csupa virág, meg gyümölcs. Vörösréz pénzérméket használnak. Évszámról nem tudok. A vörösréz pénzérmékről (is?) tudni, hogy a 'Lichhavi' (Liccsavi) dinasztia uralkodott akkortájt, akik az 'Avira'-k által meg-megszakítva uralkodtak egészen a Kr. u. VIII. századig. A dinasztia egyik tagja, Amashuvarma (Amasuvarma) 639-ben a tibeti királyhoz, 'Srong-tsen-gam-po'-hoz adta férjhez a lányát és ezzel egyben utat nyitott a buddhizmus előtt. Érdekes, de mennyire az, hogy a buddhizmus nem közvetlenül Indiából származott át a királyságba, hanem megjárva a fél világot, a legmagasabb hegyek felől érkezett! A hinduizmus azonban előbb vert gyökeret, aminek bizonyítéka az a kőszobor, amelyik Visnu-Vikrantát ábrázolja és 467-ben készült.

A Liccsavikat öt évszázad sötétség követte, alig maradt fenn valami, érmék, kőszobrok, néhány kézirat. Feltételezik, hogy az indiai Gupta királyok foglalták el Nepált és azt is, hogy a Bengálban akkor nagy teret nyert tantra-kultusz is erőteljes hatással volt az országra. 

A XII. század végén került hatalomra Ari Deva, a Mállá dinasztia megalapítója. A Mállák hozták létre a fentebb leírt négy fővárost és mindazt az építészeti és más művészeti kincset, amik ezekben a városokban láthatók.

Nepált egy kis város, a Katmandutól 80 km-re fekvő Gurkha harcias királya egyesítette. Prithvi Narayan Shah 1767-ben indította el a hadműveletet, ami két év alatt vezetett a négy királyság leveréséhez. Két generáció uralkodott és terjeszkedett zavartalanul, az ország mind nyugaton, mind keleten jóval a mai határokon túlra terjedt. Shah unokája azonban az angolokba ütközött és harcok bontakoztak ki. Az 1816-ban, Segauli-ban megkötött béke a ma is létező határok közé szorította Nepált. 

Az angolok árnyékában egyetlen Shah uralkodhatott, 1846-ban ugyanis a király egyik unokaöccse, Jung Bahadur Rana kiirtotta az uralkodó elitet, a Kot-mészárlásnak nevezett puccsban és 104 éves teljes elszigeteltségbe taszította az országot, amiben a Ranák - mint miniszterelnökök - kegyetlen terrort tartottak. A gyors külső változások, fejlődés a palotáikban házifogságban tartott királyokban felébresztette a 'királyi felkelés' vagy forradalom (minek lehet ezt nevezni?) gondolatát. Több változást akaró csoport fel is vette velük a kapcsolatot (a többesszám a 67. forrásé). Az uralkodó Rana lecsapott, megint több mint 100 embert tartóztatott le, az öt vezéralak közül kettőt felakasztatott, kettőt golyó által kivégeztetett, az ötödik brámin volt, akiket a törvény védett, őt életfogytiglanra ítéltette. A szörnyű bűn: titkos kapcsolat létesítése a királlyal. Fura helyzet, mintha ősi mesét olvasna az ember.

Tíz évvel később, egy piknikre utazva, a király, Tribhuvan Shah hirtelen letért az útról és bemenekült az indiai nagykövetségre, majd Indiába repült, ahonnan sikeres felkelést indított és 1951-ben mint az új Nepál atyja tért vissza. A Rana 18 hónapig maradt a miniszterelnöki poszton, reformokra kényszerült, majd nyugalomba vonult és Indiában telepedett le. Hm, többoldali tolerancia? Azóta a királyi család igyekszik vagy kénytelen demokratikus reformok útján haladni és fokozatosan modernizálni az országot.

2001-ben Nepál ismét meglepte a világot. A királyi család egyik ifjú tagja, állítólag részegen és mivel nem engedték elvenni a szíve választottját, kiirtotta majdnem az egész családját és öngyilkosságot követett el. Az 'uralkodó elit' gyorsan elsimította a világméretű botrányt és trónra emelte a megmaradtak rangidősét. Félhettek az összeomlástól, forradalomtól.

Nem véletlenül! Az országban mintegy két évtizede forradalmi erők formálódnak, felkelések indulnak, mindeddig csak napokig tart a lángjuk. Ez a folyamat is fura képlet Nepálban, a legerősebb csoportok maoisták, amikor a maoista szellem rég megbukott Kínában. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, kapcsolat létezik a nepáli maoisták és az indiai naxalite-terroristák között.

A logikus kérdést, hogy a dolgos nép és demokratikus rend miért nem tud gyorsabb haladást elérni, nem kísérlem meg megválaszolni. Félek, hogy a természeti viszonyok, óriási földrajzi távolságok, tőkehiány, magasan képzett munkaerő hiánya mellett a vallási fanatizmust is meg kellene említenem a fékek sorában. Nepál a mai napig a nagyon szegény országok sorába tartozik. 

A visszaút a határig eseménytelen volt. Nem tértünk vissza Katmanduba, hanem egyenesen délre ereszkedtünk le a határig. Kevesebb szerpentinnel kellett megbirkózni. A táj végig gyönyörű, erdők, meredek völgyek, tiszta égbolt. Néha elővillantak a fák közt a Himalája csúcsai, majd eltűntek. Nem sejtettem, hogy 14 év múlva visszatérünk Amritával.

Az olvasmányaim közt találkoztam olyan hírrel, hogy Katmandu a világ legszennyezettebb levegőjű városai közé tartozik. Nem nagyon érthető, a magas hegyek között miért szorul meg a világ szennye? Mert Nepál maga biztosan nem termel annyi mérgező gázt, hogy önmagát tudja veszélyeztetni. Lehet, hogy jól láttam: savas esők pusztítják a gazdag erdőségeket.

Nepál- remek fotókkal

Katmandu-2

Katmandu-3

Katmandu-4

Pashupatinath

Buddhanilkanta-1

Buddhanilkanta-2

Patan-2

Patan-Museum

Bhaktapur-1

Bhaktapur-2

Bhaktapur - fotók

Pokhara 

Pokhara (Devil's Fall)

Pokhara - fotók

Annapurna