Önigazolás

Két kérést teljesítek, ha megírom ezt a nehéz leckét.

Barátaim, filozófus-történész házaspár bíztatott, írjam meg az életem, hisz az egy csöpp történelem. Óriási a hiány hiteles történelem-morzsákból – mondják -, pedig hát azokból áll össze a kép.

A Petőfi gimnázium öregfiúk találkozóinak szervezője, Halaj kapitány szinte aznap kérte fel a társaság tagjait, írjanak magukról pár sort.

A pár sorból füzetecske lesz, de a folyamat is hosszúnak ígérkezik: állandó időzavarral küszködök.

Ha menet közben kérdése van az olvasónak, bátran tegye fel, minden bizonnyal segíteni fog abban, hogy kerek, hiteles történet kerekedjék a tollamból.

Önvizsgálat is, a javából!

Kis faluban születtem, Bakonysárkányon, ahol Apám volt az egyetlen tanító. Kántortanító.

Konok ember lehetett: épített a parasztok segítségével olyan uszodát, hogy a szomszéd nagyközségből is sokan szekereztek át hétvégi fürdőzésre, meg szervezett - addig hangszert se látott parasztokból - olyan fúvószenekart, hogy Székesfehérvárott is felléptek.

  Egyikből se maradt semmi.

Ott láttam először traktort, cséplőgépet, drótostótot, biciklis csengetős fagylaltost, ott hallgattam először muzsikát kristálydetektoros rádión, amit Apám Fehérvárról hozott, és amit a fél falu csodált.

1938-ban bevezették a villanyt. Vele együtt megjelent a rádió.

Aztán autót is láthattam, egy távoli rokon robogott be vele a faluba.

Ha repülőgép húzott át a falu felett, kirohantunk az utcára, bámulni a csodát.

A legnagyobb élmény talán mégis a traktor-cséplőgép együttes volt. Szájtátva bámultam a két hatalmas gépet, az őket összekötő, hangosan csattogó gépszíjat, a mindent ellepő port. Sokáig nem tudtam elszakadni az etető ember látványától. Vellával adogatták neki az összekötözött kévéket, amiket egy mozdulattal bontott meg, majd a széteső kévét  beadagolta a zakatoló etetőbe.

Mire emlékszem még Bakonysárkányról?

Anyám öt gyereket szült ott, az ötödiket 29 évesen. Jól nevelt bennünket, aki még bilin ülő volt, azt ültette is keményen minden reggel. Volt, hogy hárman ültünk sorban. Csak az eredmény bemutatása szabadította fel a trónolót. Március 15.-én rövidnadrágot kaptunk, meg mezítlábra vetkőztünk, ami azért is hasznos volt, mert ha zivatar jött, remek dolog volt a sarat dagasztani a főutcán.

Már kerti törpe méretben is agyabugyálhattuk egymást rendesen. Volt, hogy szüleim este magunkra hagytak. Mikor megjöttek, meglepetve konstatálták, hogy nem ég a villany. Felgyújtották és előparancsoltak bennünket az asztal alól, ahol valószínűleg nem szelíd birkózás folyhatott. A lábamból mindenesetre ömlött a vér. Volt is ejnye-bejnye!

Ha jók voltunk (nem verekedtünk), kaptunk két fillért és a szemközti boltban vehettünk érte csokoládé cserebogarat.

Valamelyik testvéremet kupán vágtam egy kaviccsal. Gúnyolt vagy mifene.

Két baleset ért ott. Az Apám építette uszodának mosóteknővel indultunk neki az öcsémmel és a teknő az uszoda közepén elsüllyedt. Apám kihúzott minket.

Biciklizni a templom körül tanultam és az a fránya templom mind közelebb jött, végül majdnem ellökött, a kezem durván lehorzsolta. Nna!

Apám nem vert minket, nebulói közül is csak egyet, aki állandó verekedő volt. Mikor megunta, adott neki akkora pofont, hogy az osztály közepétől a kályháig tántorgott. Apámnak talán jobban fájt (lelkileg), mint a kölyöknek.  

Három kirándulásra emlékszem.

Talán a budapesti volt az első. Három éves lehettem, amikor Apám felcipelt magával Pestre, és amíg ügyes-bajos dolgait intézte, anyai nagybátyámnál helyezett el. Viktor bácsi igen nagy ember volt, az OTBA-palota gondnoka, akinek naponta frissen mosták a fehérneműjét, hófehér köpenyben járta a csillogó-villogó tisztaságú kórházat és nagyot köszöntek neki az alkalmazottak. Reggel fehér géz-kesztyűt húzott és úgy tartott szemlét, hogy meg-megállt egy-egy ajtónál és az ajtókeret felső peremén végighúzta a kesztyűbe bújtatott mutatóujját vagy végighúzta valamelyik szekrény tetején. Ha csak elszürkült a kesztyű, volt hadd-el-hadd. Éjszakára is nála maradtam és keveset aludtam. Az épület tetején volt többszobás lakásának hatalmas ablakain a város fényei villództak, furcsa, kísérteties képeket rajzolva a falakra, a villamosok csilingelése pedig, mint manók zenéje tette még rémisztőbbé a fényözönt. Ha becsukom a szemem, ma is látom-hallom ezt a rémképet.

 A Balaton össziskolai kirándulás célpontja volt. Felejthetetlen emlék a tihanyi visszhang. Hihetetlennek tűnhet,  hogy 9-szer verte vissza az apátsági templom a mára süketté vált Echó-dombról felé kiáltott szót. Ha nincs több program, ezzel az eggyel órákat töltöttünk volna. Rettenetes kár, hogy sikerült ezt a csodát (is) tönkretenni az elmúlt évtizedek alatt.

Emlékezetes az is, hogy a tó partjának homokjában kotorászva percek alatt tízével tudtunk összeszedni a helyiek által „kecskeköröm”-nek elnevezett képződményeket: az évezredekkel ezelőtt itt hullámzott tenger kagylóinak megkövesedett maradványait. Nem őrződött meg belőlük egyetlen darab se, valószínűleg Nagyváradon maradtak.

Nagy élmény volt a sétahajókázás is. Kis hajó lehetett, amin átszeltük az akkor végeláthatatlannak tűnő Balatont. Minden porcikája izgalomba hozott engem csakúgy, mint az iskola nebulóit: a hatalmas horgony a hajó orrában, a réz kémény, a mentőövek, a kapitány, amint fülkéjében tekergette a kormánykereket, a hangos dudaszó. Minden bizonnyal kapitány szerettem volna lenni, a vizek ura. Az egyik nagyobbacska suhanc azonban kellemetlen közjátékot okozott: felmászott a korlátra és azon egyensúlyozva tett néhány lépést. Apámnak nagy lélekjelenlétre lehetett szüksége, hogy rá nem ijesztve leparancsolja onnan. Egy-két pofon bizony elcsattant az esemény után.

Az első külföldi utam is Sárkányhoz kötődik. Távoli osztrák rokonainkat látogattuk meg Wienerneustadtban. Két dologra sikerül visszaemlékeznem csupán. A lakás vagy talán teljes ház eleganciájára, gazdagságára és arra, milyen csodálatos szépségű tető-erdőre nyílt kilátás a lakás valamelyik ablakából. Kitárulkozott a világ a kis falusi gyerkőc előtt.

Azt csak évek múlva tudtam meg, hogy a nyugdíjas pedagógus jövedelme többszöröse volt Apám valaha-volt legmagasabb fizetésének is. Szomszéd országok, gyökeresen más gondolkodás és gondoskodás a jövőről.

Folytatás >>>

Nyiregyháza, 1923

Ópapáék Karácsonya, 1935

Bakonysárkány 1934

Balról: Anti, Lackó, Ili, Lajcsi, Sanyi

Snúrozunk?

A sárkányi főutca

Apám nagy műve: az uszoda

Apu, Anyu, Manci, Baby

Baby néni és Napóleon

Én vagyok ölben?

Lackóval, Lajcsival

Gabi, 43.06.28

1942.06.21

Anyu és 6 poronty, 42

Ópapa 1932-ben a rajkai Dunán