II.

Apám úgy döntött, hazatelepülünk. Félt, hogy pedagógusként nem tud munkához jutni. Valószínűleg ezt előkészítendő átvonatozott velem a huszonegynéhány kilométerre lévő városba, Scharding-be. Délután lekéstük a vonatot, és kénytelenek voltunk hazagyalogolni, mert szálláshelyet hiába kerestünk volna, de pénzünk se lett volna elég és este tíztől kijárási tilalom volt. Gyorsított menetben, szinte futólépésben haladtunk. Ránkesteledett és ekkor ért bennünket a meglepetés: egy hosszú menetoszlop száguldott el mellettünk, olyan sebességgel, mintha nappal lett volna, pedig az utat nem világították meg fényszórókkal. Évek múlva olvastam, hogy infravörös látcsöveikkel fekete és szürke színekben kiválóan látták az utat.

A hazatérés előtt táborba kellett vonulnunk. Azt hiszem, amerikai ellenőrzés alatt létesült menekülttábor volt. Derengő emlékeim szerint kellemes, tiszta létesítmény volt, igaz, a termekben 20-25 ember zsúfolódott össze. Jól lehetett tisztálkodni a közös zuhanyozó-mosdókban, a WC-k is nagyon rendesek voltak.

Egy-két emlék-morzsa innen: Lackó bátyám, aki 14 éves volt akkor, nagyon segítőkésznek bizonyult, idegenekkel szemben is. Állapotos asszonynak kellett segítség: azonnal ugrott és cipelte a bőröndjét.

Apám szinte állandóan a hazatelepülés előkészítésével foglalkozott, járt az irodákba, olvasta a hirdetőtáblán megjelenő friss híreket.

Azt hiszem, itt kezdtünk ismerkedni az angol nyelvvel. Valami tanfolyamra jártunk, ahol az első mondat így szólt: „I fasten the horse to the tree”. Milyen agyalágyult pedagógiai rendszer kezdhet ezzel, mai fejjel nehéz felfogni!

A haza-utat ismét marhavagonokban tettük meg. Féltünk az orosz katonáktól, legalábbis a szüleinken érezni lehetett az idegességet, amint az (ausztriai?) „demarkációs vonalhoz” közeledtünk. Nekem most úgy tűnik, hogy magas töltésről néztük a lentebb ácsorgó „patrolt”. Szegényes egyenruhájukon kívül nem volt min elcsodálkozni, az ellenőrzés se lehetett valami hátborzongató, mert nem maradt róla emlékem. A hazatérés nagy öröme is váratott még magára. Nem tudom, szüleim és testvéreim mit éltek át, én változatlanul nagyon idegennek éreztem mindent.

Talán valahol itt mesélték azt a sztorit vagy tréfát, hogy egy magyar úgy ment át a zónán, keletről nyugatra, hogy fogott egy vödör meszet, meszelőt és szép fehérre lemeszelt minden km-oszlopot. Senki nem kérdezett tőle semmit, se az oroszok, se az amcsik. Még az is lehet, hogy megtörtént.

Miért, miért nem, móri nagynénénkhez vezetett az utunk.

Emlék-morzsák:

Valamikor régen kaptam egy elegáns zsebórát Apámtól (hogy kapott helyet és őrződött meg az 5 bőröndben?). Ez az óra 10 kg kristálycukrot ért, hatalmas kincs volt az ínséges időkben. Ennyiért cserélte ki a hátsó udvari épület élelmiszer-raktárát kezelő orosz GH-s. Ilyen csoda is volt: nem tőlünk lopott, hanem  saját tönkrement országától.

Ugyancsak az egyik hátsó helyiségben találtunk valami ócska sparhertot (fiatalabbak kedvéért: fatüzelésű konyhai tűzhely). Betüzeltünk és beledobtunk a tűzbe öt töltényt. Süketítő durranással feldobódott a levegőbe a sparhert öntöttvas teteje és az egész helyiséget korom-pernye borította. Milyen lehet egy vadabb robbanás közelről? (A nagyváradiakat nem láttuk, „csak” hallottuk!)

Apám valahogy sakkpartnerévé vált a két házzal arrébb bekvártélyozott orosz őrnagynak. Ez mentett meg minket egy szörnyűségtől.

Egy szörnyűségtől, ami életem egyik legfélelmetesebb emléke. Bent voltunk épp a házban, amikor két orosz katona rontott be és géppisztolyt szegezve ránk, terelt be minket a hálószobába. Apámnak valahogy sikerült átrohannia az őrnagyhoz és óriási szerencsére otthon is találta. Az még időben megjelent és pisztolyt rántva, ordítozva parancsolta ki a betolakodókat a házból. Mi – micsoda szerencse! – megúsztuk.

Később tudtam meg, hogy a Magyarországot felszabadító/megszálló szovjet hadsereg nagyrésze, pl. a II. Ukrán Front egyrészt távolkeletiekből, másrészt feltételesen (ha jól harcolsz és megúszod) amnesztiát kapott bűnözőkből állt. Nem mintha a hasonló viselkedés nem lett volna elég általános (és nem fordulna elő más harcoló hadseregeknél is).

***

Eltelt egy-két hónap, mire Apámnak sikerült álláshoz jutnia. Pomáz, újságolta nagy örömmel. Pomáz lett a harmadik stabil pont az életemben, Bakonysárkány és Nagyvárad után.

Ismét marhavagonba költöztünk, a vándorlásból csak annyi villan, hogy a Budapest-Szentendre HÉV-vonalon a ma már alig ismert Filatorigátnál, az állomáson vesztegelnünk kellett, talán csak egy napig. Apám papír-ügyeket intézni és szállást keresni előrement Pomázra, őt kellett megvárnunk.

A Vattay utcában jutott bérelt lakáshoz. Földszinti ház utca-frontján laktunk, volt benne két szoba, konyha, talán mosakodási lehetőség is. Kicsit sötét volt, az utcai ablakokat hatalmas gesztenyefák árnyékolták be.

Nem messze volt a foci-pálya. Alig telepedtünk le, elkezdtük a mérkőzéseket látogatni. Az egyik meccs után körülvettek bennünket a falu suhancai. Új kölykök, pláne az új tanító fiai, fel kell őket szentelni. Lökdösődtek, anyáztak, a szokásos strici-módszerekkel provokáltak minket. Lackó bátyám előlépett és felajánlotta, hogy ő megvív négyünk nevében a banda által kiállított „bajvívóval”. Szegény! Elfogadták az ajánlatát, jól helybenhagyta a rutinos verekedő, de aztán elengedtek minket. Ilyen az élet bicskás faluvégen. És ilyen remek bátyám volt.

Az utcai ablakból látni lehetett, hogy a sokrétegű rakottszoknyát viselő nénik egyike-másika megáll az út közepén, leguggol, úgy marad egy darabig, oszt megy tovább. Fekete foltot hagytak maguk mögött: pisiltek a drágák. Meg kell hagyni, jó technikával dolgozhattak, ha az alsószoknyát nem hagyták helyben. A cipővel, harisnyával nem lehetett gondjuk, mezítláb közlekedtek tavasztól őszig.

Sok szerb (később délszlávra keresztelte őket az ostoba politika) élt és él mai napig is a faluban. A legjobb pajtásom is az volt, ott lakott „srévizavé”. Sokat futkostunk az utcán, játszottunk főként náluk, mert egyke volt, nem zavartunk mást. Egyszer vizet kértem tőle futkosás után, 100%-os szeszt öntött a pohárba. Jól megtréfált, fuldokoltam jó ideig. Nem lehetett igazi 100%-os, mert maradandó sérülés nélkül megúsztam.

A Váci Kegyes Tanítórend Szentendrei Gimnáziumába, mint legközelebbi komoly suliba íratott minket Apám. Jó suli volt, papok (szerzetesek?) és civilek egyaránt okítottak bennünket. Jó tanuló voltam ott is, de két rosszaságban féktelen. Nagymesteri rangra vittem a kulcsokba tömködött és szögekkel „lefojtott” gyufa-fejek durrogtatását. Spárgát kötött az ember a kulcs fejére és a szögfej alá, hagyott jó félméteres hurkot, és a hurok végét fogva nagy lendülettel  falnak verte a szög fejét. Akkorát szólt, mint egy ágyú. Az igazi siker az volt, amikor a kulcs szétnyílt, mint a rossz ágyúcső. A másik élvezet, amit naponta többször űztem, a lépcsőkorláton hasra fekve lesiklás. A második emeletről indulva a földszintig lehetett siklani, mert a fordulókban lekerekítettek voltak a korlátok. Ezért kaptam az első – és egyetlen jól megérdemelt – pedagógus-pofont. A latin-tanárunk várt a lépcső alján, egyenest a karjai közé estem, majdnem ledöntöttem a lábáról. Apró ember volt, de kemény pofonokat osztogatott, megfogta-csípte a nebuló pajeszát, annál fogva felhúzta az áldozat fejét, ami féloldalas pozíciót vett fel, majd nagy lendülettel adott egy pofont. Én is ilyenben részesültem: felejthetetlen!

Itt (is) bajba jutottunk a világbajnok infláció miatt. Valameddig elsősorban élelmezési gondjai voltak Anyámnak. A napi menü többnyire a következő (és hasonló) volt: reggelire keserű tea és sózott nyers uborka egy falat kenyérrel, ebédre köménymag-leves és paraj-főzelék, netán puliszka, vacsorára egy szelet zsíros- vagy margarinos kenyér, egyetlen szelet párizsival és megint tea. Később sor került csalán-főzelékre is. Amíg Anyánk el nem árulta, miből főzte, nyugodtan fogyasztottuk parajként. Aztán is, nem volt rossz! Nem csípett feldolgozás közben se, a titok: kesztyűben kell szedni és azonnal leforrázni. A többi rutin spenót-főzelék főzés.

Eljött azonban a pillanat, amikor a rádió óránként mondta be az egyes papírpénzek pillanatnyi értékét, inflálódását. Születtek a millió-, majd milliárd-pengők, végül (?) a B-pengő (billió-pengő). Apám délután meghozta a havi fizetését, szétosztotta a négy fia között és másnap nem volt elég a tandíjra. Hogy oldódott meg ez a tandíj-gond, nem emlékszem.

Egy darabig azt ettük, ami a kertben megtermett.

A moziban két tojással lehetett fizetni az egy előadásra szóló jegyért.

Apám rendszeresen bejárt Pestre az Ecserire. Egyszer vagy kétszer engem is magával vitt. Nem tartozik a kellemetes emlékek közé: álldogálni egy nyitott bőrönd mögött és várni, hogy egy-egy használt inget vagy pulóvert megvegyenek bagóért. Az öt bőrönd holmi lassan, de biztosan fogyott tovább.

A mai napig hordom magamban ennek az éhezésnek az emlékét: nem tudok kenyeret kidobni, a tányérra feltett ételből maradékot hagyni. Nem pitiánerség, hanem közel két évig tartó éhezés zsigerekbe ívódott emléke!  

Általában se voltunk gazdagon eleresztve: folyóvíz nem volt bevezetve, kútról kellett behordani a vizet és fazékban melegíteni mosdáshoz, ami lavórban történt, a kis "gazdasági épület" végén, a kertben volt a klotyó, télen rettenetesen hideg, meg semmi tisztálkodási lehetőség, ketten aludtunk egy ágyban az öcsémmel.

A klotyó ajándéka az aranyér, maradandó emlék.

Ilyen körülmények között is sokat olvastunk, zabáltuk a könyveket.

Ja, általában is zabáltunk, amikor jobbra fordult egy kicsit az életünk. Akinek a bolt volt a reggeli sora, két kétkilós kenyeret kellett hazacipelnie, egyebek mellett, ennyi elfogyott estére. Ha meg nagy ünnep jött és Anyánk tudott palacsintát sütni, 80 alatt nem állhatott meg! Két sütővel és dobálva sütött, hogy jusson valamire.

Apám mesterembernek se volt rossz. Miután nem volt pénz lábbelire, autó-, és motorkerékpár gumikból, meg bőr-csíkokból eszkábált kiváló, strapabíró szandálokat. Remekül nézhettünk ki bennük!

Hm, hogy is úszhattuk meg az akkoriban nagyon hidegre sikeredett telet, amikor –30 fok alá is süllyedt a hőmérő? Lehet, hogy 49-ben volt, talán már Belgiumból hozott cipőkben jártam? Lesz még róla szó.

Közben kikiáltották a köztársaságot. Apám mondta - az I. Világháború hős (lemészárolt) honvédjeinek emlékműve előtt - az ünnepi beszédet. Miért ott? Az volt az egyetlen szobor a faluban.

És aztán augusztusban megszületett az új pénz, a Forint. Tényleg ünnepi hangulat volt, nagy kő gördült le a szívekről: befejeződött egy rettenetes, kiszámíthatatlan, embernyomorító korszak.

Még 46-ot írhattak, amikor házhoz jutottunk. Egy kiebrudalt sváb család házát „utalták ki” nekünk, mint sokgyermekes pedagógus családnak, bútorostól, mindenestül. Én akkor nem értettem az aljasságot, ami számunkra bizonyos mértékben kompenzálta a háborús veszteségeket: a sváb család pár személyes holmit vihetett magával, mindenük ott maradt, mint nekünk Váradon. A sors érdekessége, hogy a házat később a kisebbik húgomra hagytuk, aki sváb fiatalemberhez ment feleségül. Legalább az etnikum, ha nem is a tulajdonos, visszakapott valamit az elrabolt vagyonból. Az eredeti tulajdonosokról nem tudtunk meg soha semmit.

Apropos, etnikum. Pomáz egyik végét cigánytelep csúfította. Büdös, koszos, nagyon nyomorúságos telep. Történt azonban még a negyvenes években, hogy a falu cigánysága létrehozott egy ipari szövetkezetet, valamilyen szegkovácsok néven. Szorgalmas, rendes népeknek bizonyultak, pár évvel később már tűzoltó-készülékeket gyártottak és olyan elsőrangú minőségben, hogy exportálni is tudták. Nem vagyok biztos benne, hogy a telep teljesen felszámolódott, csak remélem. Mindig eszembe jutnak, amikor a cigányságot szapulják, hogy csak inni, lopni, meg gyereket csinálni tudnak.

Helyet szorítok itt pár játék felsorolásának. Ezek talán a legnépszerűbb játékok, amiket a rongylabda-focin kívül űztünk akkoriban:  

- cérnaspulni-traktor (fogtunk egy üres cérna-spulnit, a két "kerekét" kicikcakkoztuk bicskával, fogtunk egy gyertyát, levágtunk belőle egy szeletet, fúrtunk a közepébe egy lyukat, azon áthúztunk jó erős gumigyűrűt úgy, hogy az egyik hurka kívül maradjon, abba pálcikát dugtunk, a gumigyűrűt áthúztuk a spulni hengeres üregén, a spulni túlsó végén a hurkába bedugtunk egy hosszabb pecke, ami túlért a cikkcakkozott karimán, azt feltekertük és az egész szerkentyűt leraktuk a földre, ment-mendegélt, amíg a gumi le nem tekeredett;

- reaktív gőzhajó: fogsz egy tojást, minkét végét "kifúrod" tűvel, kifújod belőle a tartalmát; deszkából kivágod a lapos hajótestet; hajlítgatsz drótból állványt a tojásnak; a hajótestre ráteszed az állványt, meg alája gyertyát, a tojás egyik lyukát leragasztod, a másikba öntesz (jó, ha van injekciós tűd) annyi vizet, hogy a tojás vízszintes helyzetében ne érjen a lyukig, ráteszed a tojást az állványra, meggyújtod alatta a gyertyát és pár pillanat múlva gőzt fújva a lyukon elindul az ellenkező irányba az egész szerkentyű (ja, ha vízreteszed!);

- sárkány-építés, -eregetés: kemény munka (mármint az építés), kell hozzá finom, egyenes, vékony nádszál, selyempapír, nagyon könnyű cérna és ugyancsak könnyű zsineg, azaz horgászzsinór - ebből összeszerkeszted a sárkányt; az eregetése szuper-élvezet, szinte semmi szélben is felszáll, ha kicsit nekifutsz annak a semminek, aztán fogod a zsineget, lassan eresztesz rá, ha ereszkedik, ráhúzol, mikor emelkedik, megint engedsz, ha a ráhúzás nem elég, futsz pár lépést: már meg is tanultál hátszélvitorlázni!

- ugrálósdi, amit ki kell rajzolni homokban, járdán, a szoba közepén (ha gyorsan el tudod tüntetni, mire a szülők hazajönnek): két négyzet előre, aztán három széltében, aztán mittudoménmár; fogtok kavicsokat, pénzt vagy gombot, előre dobjátok és ugrálva kell érte menni, meghatározott szigorú előírások szerint; ezt inkább a kislányok kultiválták;

- ugrókötél, ma is próbálkozom vele néha, ha százig nem megy, valami bajom van; cifrázni már nem tudom, pedig az volt az igazi;

- hajók kilövése kockás papíron, különösen unalmas órákon nagy élvezet, de hiszen ezt kell, hogy ismerje mindenki;

- snúrozás: pénzdobálás falhoz vagy vonalra, akié a legközelebbi, az összeszedheti a többit is, meg egyéb trükkök;

- csiga: ez azért fontos, mert Kubában találkoztam vele, ott ma is - magas művészi fokon - játsszák a gyerekek és ott élő magyarok elcsodálkoztak rajta, hogy ismerem (hogy lehet nem ismerni?); Kubában kicsit más, trükkökre mennek a gyerekek, például a földre tett tenyerük mellett indítják és átugrasztják a tenyerükre, mi inkább az időtartamra mentünk, ostorral csapkodva a csigát igyekeztünk a pörgését meghosszabbítani;

- ja és a gombfoci, de akinek ezt magyarázni kell, az nem érdemli meg a magyarázatot!

   Folytatás >>>

Pomáz, az iskola

HÉV-bérlet, 1948

...és a hátoldala

Sanyival, 1948

Barátom, Tóth Béla és Sanyi

Sanyival a ház előtt

Pózolok

...és megint

Szerettem és értettem a módját

Ez aztán igen!

Nevetni is tudtam

Lackó

Dandy, 1954 (?)

Póz-menet

Lackó '53-ban

Lackó Kazányban

IZS

Anyu bérlete

A belga