<<< Vissza

   III.

   Tanulás  

Jöttek a tanulás nyugodtabb évei.

A szentendrei gimnáziumot Apám nem találhatta kiválónak, átíratta mind a négy fiát a budai Toldyba.

1947-et írhattak és ez az év nagyon eseménydúsnak bizonyult. Annyira, hogy nem is látom tisztán, miként fértek el ezek az események egy éven belül. Valószínűleg összezavarodnak bennem.

Úgy dereng, hogy 12-évesen kezdtem a nyári szünidő alatt fizikai munkával megkeresni a ruhára-cipőre valót. Ez pedig – akárhogy is számolom - 1947. A Szentendrei HÉV névre hallgató nemes intézmény méltóztatott krampácsolóként alkalmazni. Kevesen tudják – tapasztalom -, mi a csudabogár ez a krampács és a krampácsolás? Hát, kérem szépen, a krampács egy félméteres nyéllel ellátott néhány cm széles kis-, de vastagfejű kapa, amivel 45-fokos szögben meghajolva kell megpróbálni a gazt kigyilkolni a zuzalékköves töltésből. Príma munka, különösen a csecsemőkort alig átlépett gyermekeknek. Igaz, én voltam a legfiatalabb a csapatban. Siettek is gyorsan megalázni. A második nap ebédszünetében rámrontottak a csapat „idősebb” tagjai, lehúzták a nadrágom, gatyám és megköpdösték a fütyimet. Ez a magyar kultúra. Melyik állatfaj is űz hasonló újonc-megalázást a befogadási ceremóniák során?

Életem egyik legpozitívabb élménye is 47-hez kötődik: ekkor sikerült – az Actio Catholica segítségével –  kijutnom féléves mentőakcióra Belgiumba. Szüleim gondosan felkészítettek az útra: felvettem egyetlen (rövid) nadrágomat, legjobb ingemet a kettő közül, Apám frissen barkácsolt egy motorkerékpár-sarut, összecsomagoltunk még néhány fontos dolgot és öcsémmel együtt felraktak a különvonatra.

Az út nem volt rövid, éjszaka is zakatolt velünk a vonat. Reggel csodálatos látvány fogadott minket: hegyek között kanyargott a gőzmozdony vontatta szerelvény. Mintha egy rövid szakaszon villanymozdonyt is kaptunk volna, de lehet, hogy ez már csak képzelődés. Akkor elképedtem azon, hogy a kanyarokban – az ablakon kihajolva - a teljes szerelvényt lehetett látni. Mint egy fürge kígyó tekergett a vonat a hegyoldalban. Néhány hófödte csúcsot is láthattunk, de a völgyek mélyén meghúzódó kis falvak és hegyes tornyú templomaik felejthetetlen látványt nyújtottak. Döbbenetes élmény volt az alagutak  hirtelen-váratlan vaksötétje, a felerősödő dübörgés-csattogás. Alagút alagutat követett, kezdett izgalmas lenni a dolog. Talán az egyik alagútban történt, hogy az öcsém elvesztette a saruját. Kiment a WC-re valamelyik szükségét elvégezni, észlelte, hogy kioldódott a saruja csillogó csatja, feltette a lábát a WC-csészére, a saru beleesett és – nem lehetett egyszerű - sikerült valahogy lehúznia.

Előkelő párosként érkeztünk meg Brüsszelbe: cigányosan barna bőrünk, koromfekete hajunk, sötétbarna, majdnem fekete szemünk még érdekes is lehetett, de a soványságunk, szegényes ruházatunk, az én sarum és öcsém mezitlába bizony Auschwitzot juttathatta az emberek eszébe.

Az akkori Brüsszelre nem emlékszem, az „elosztásra” annál inkább. Nagy, vagy számunkra, gyerekek számára nagynak tűnő üvegfalhoz vittek bennünket, mint kirakatba az eladásra kínált árut. A másik oldalon jelentek meg a válogató befogadó jótevők és mustrálták az árut, meghányták egymás közt, melyik gyerek tetszik, melyik nem. Azt hiszem, hogy a nem lelkesítő kinézetem ellenére hamar elkeltem. Az átmeneti mostohapapa köpcös, kopaszodó, borvirágos arcú joviális úriember, a mama duzzadt ajkú, mélykomor, kontyos hajzatú hölgy volt. Mint később kiderült, kiugrott apáca. Lobelle volt a családi nevük.

Ma is, ha rájuk gondolok, mélyen meghajtom a fejem. Már ahhoz bátorság kellett, hogy egy ilyen topis kölyköt magukhoz vegyenek, de a fél év alatt, amit náluk töltöttem, hetedik gyereküknek érezhettem magam, semmi különbséget nem tettek a saját hat gyerekük és köztem. Szobrot érdemelnének.

Előkelő kupéban utaztunk Bruges-ig (flamandul Brugge, Bröhö-nek ejtik), süppedő plüss ülések, villogó fém-alkatrészek, asztalka, vastag, színes folyóiratok. Hatalmas porfelhőket húzott maga után a vonat, amikor sebességét fikarcnyit se csökkentve száguldott át az állomásokon. Nekem nem volt olvasnivalóm, unatkozva próbáltam kikukucskálni az ablakon. Úgy dereng, hogy ők foglalták el az ablak melletti  üléseket.

Először találkoztam a gazdagsággal vagy akár csak jóléttel járó jelenséggel, hogy valami feleslegessé válik. Amikor a Lobelle-ék leszálláshoz kezdtek készülődni, jól és szegénységben nevelt gyerekként siettem összeszedni az újságokat, folyóiratokat. Leintettek: hagyjam a csudába. Azokat a gyönyörűséges, színes fotókkal teli folyóiratokat is. Szégyelltem egy picit magam. Mint többször a következő napokban.

A házuk kétemeletes sorház volt, pompázatos kapubejárattal és parkszerű, nagy kerttel. A kaput a kerttel összekötő széles (talán boltíves), márványpadlózatú folyosóról jobbra nyíltak a társalgó-fogadószoba, az ebédlő, a mellette lévő konyha, és az emeleti hálószobákhoz vezető lépcső, balra az iroda-raktár együttes. A papa textil-nagykereskedő volt.

Nap mint nap csodálhattam a ház gazdag bútorzatát, díszítő elemeit, berendezéseit. Ami teljesen zavarba hozott, az a fürdőszoba volt: valamelyik fölső szinten, a hálószobák között nyílt a számomra teremnek tűnő, csupa tükör, csupa addig nem látott kozmetikum és az első pillanatban inkább úszómedencének tűnő süllyesztett káddal pompázó fürdőszoba. Nagy réz csapokból csobogott belé a víz, amikor a néni készítette nekem a fürdőt. Lépcsők vezettek le a vízhez, rézkorlátba lehetett kapaszkodni. A törülköző lepedő-méretű volt, valamelyik fiú papucsába kellett lépnem. Borzasztó zavarban voltam. Nagyváradon minden bizonnyal fürdőszobás-WC-s lakásban laktunk, de Pomázon lavórban mosakodtunk és a kertben lévő klotyóra jártunk. Sokáig megemészthetetlen volt a különbség.

Ja, öt fiúból és egy lányból állt a gyerek-sereg, a legfiatalabb fiú, André volt egyidős velem. A legidősebb fiú, Camille már a papa mellett dolgozott, ketten egyetemre jártak, Colette akkor került el valami intézetbe.

Jaques védőszárnyai alá kerültem, az ő szobájába kvártélyoztak be, fél évig jó barátságban éltünk.

Másnap a néni felöltöztetett. Jártuk a boltokat, leginkább a csodálatos cipőkre emlékszem és a boltra, ahol a kis legény körül többen nyüzsögtek. Cipőkanállal segítettek. Varázslatos világ volt.

Szertefut az agyam, mesélnék a házról, a suliról, a városról, a rendről és fegyelemről, tisztaságról, szokásokról (gazdag emberek szokásairól), mire futja az időmből?

Flamand család volt, de mondat közben váltottak flamandról franciára és vissza. Egy nyelvvel se volt könnyű megküzdenem, de egyszerre kettővel?

Nagyon vallásos római katolikus nevelés folyt, a gyerekek naponta jártak áldozni. Szeptemberben beírattak az egyházi gimnáziumba, azt hiszem, hárman jártunk oda. Menet mindig betértünk a templomba és áldoztunk. Nem szerettem.

A sulit se. Átkozottul nehéz volt: flamandul folyt a tanítás, arról tanultam még két nyelvet, franciát és latint. Ez csak az egyik fájdalom volt, a másik, hogy még a magyarországi porosz oktatáshoz képest is nagy volt a merevség, ridegség. Kukkanni-mukkanni csak akkor lehetett, ha feleltették az embert. Ott kaptam a második „felekezeti” pofont. Fegyelmezett oszlopban vonultunk valahonnan az osztályterembe és az ajtó előtt érthetetlenül hosszasan kellett várakozni. Vágtam valami fintort és a csuhás azonnal, a szomszédaimat félrelökve odarohant és adott egy hatalmas pofont.

Túléltem. Azt mondják most a Lobelle-gyerekek (70 év felett), hogy félelmetes gyorsasággal tanultam meg flamandul. Lehet, másként is. Havonta rangsorolták a 40 feletti létszámú osztály nebulóit, megszámozva őket: X az első, Y a második és így tovább. Decemberre a 23. lettem.

Azt sajnálom rettenetesen, hogy a flamandból semmi se maradt, a franciából is csak annyi, hogy valamit megértek belőle, ha olvasok vagy lassan beszélnek hozzám.

Feledhetetlen élmények sora villan fel, ha emlékeim között kutatok.

Volt valami ünnep, aminek a fénypontja passió-játék volt. Az esti sötétben varázslatos előadást élvezhettem, csak ámultam és bámultam: csodálatos megvilágításban, pazar díszletek között, színpompás kosztümökben tömegnek tűnő szereplőgárda játszotta el Krisztus kereszthalálát. Úgy dereng, hogy mindezt egy tó partján épült színpadon adták elő, az események szinte belefolytak a tóba. Miért, miért nem, a csoda görögtűzzel, tűzijátékkal zárult. Gyermekkorom egyik legszebb élménye volt.

Na, itt fel kell rázni az agyamat, valami nem stimmel. A passió-játék helyszíne a város közepe volt, talán a Városháza előtti tér, a színpad szinte összeépült a káprázatosan cizellált középülettel. A tavon és partján valami egészen más történetet adtak elő, de mit is? Ez egyelőre függőben marad.

A város egyébként maga a csoda. Majdnem Velence-sűrűséggel csatornázott, a csatornák jórésze  hajózható, a belső csatornák össze vannak kötve a várost övező körgyűrű-csatornával, ami viszont az Oostendébe vezető hajózható csatornával. Bizony, kisebb tengerjáró hajók – emlékeim szerint – felhajóztak Bruggéig, de komoly belhajózás - teljes bizonyossággal állíthatom - járta ezeket a csatornákat. Csak ködös emlék, hogy tisztességes méretű és forgalmú kikötője is volt a városnak.

Számomra, szárazföldi patkány számára a halpiac is elképesztő élmény volt. Ember ki nem találná, hogy a halpiac a város egyik legnevezetesebb épülete volt, téglalapalapú nagy valami, egyik rövidebb oldalának a közepén emelkedett az elég magas, világhírű harangtorony. A torony azért örvend  ilyen nagy hírnek, mert 82 harangot tart a bendőjében,  pohárnyi méretűtől több tonnányiig. És a harangokat nem csak modern óramű vezérli automatikusan, hanem a torony földszintjéről „manuálisan” is, helyesebben szólva kézzel-lábbal is lehet kezelni. A falon található jónéhány kallantyú, amelyek rángatásával szólaltathatók meg (nyilván) a kisebb harangok, a fali billentyűzet előtt pedig a padlón olyasféle „pedálok” vannak, mint az orgonáké, azokon ugrálva kell vezérelni a nagyobbakat. Andrét küldték el velem, hogy vigyen föl a toronyba. (Ha jól értettem, ő is először járt fent, mert 1 kemény frank volt a belépődíj. Lehet, félreértettem valamit.)  Csodálatos volt a szerkezet is, ezer függőleges szál, azokról leágazó vízszintesek, millió kallantyú, kalapács, meg a kilátás is, az egész várost lehetett látni, a kis legény most egy szinttel feljebbről csodálkozhatott rá a tetőkre, mint Wienerneustadtban. Szerencsém is volt, épp megszólalt valamelyik negyedórás dallam, a végén valamelyik nagy harang is, bizony majdnem elszédültem. Pedig valahogy ügyeltek is arra, hogy ne legyen senki nagyon közel a harangokhoz. Akkor-e vagy máskor, de láttam játszani is a harangokkal, rendkívül furcsa jelenség volt az ugráló zenész, de még érdekesebb a kellemes dallam, ami ilyetén formán született. Sokszor a városban járva is megállt az ember, megálltak a járókelők, hallgatni, hogy az éppen játszó művész mit tud kihozni a harangokból. Úgy tudni, messze földről vándoroltak oda harangjátékkal foglakozó zenészek.

Elkalandoztam a halpiactól. Fantasztikus világ! Átitatja természetesen valami leírhatatlan illat, amit már a tér túlsó oldaláról érezni és sűrűsödik, amint az ember belép ebbe a különleges világba. Halak eredeti állapotukban, kicsik, nagyok, hengeresek, laposak, kígyószerűek, feldaraboltak, eceteltek, akármi, rákok, centisek és nagyon vörösek, kétcentisek és fehérek, óriási languszták, kagylók, köztük a híres osztrigák, olyan kavalkád, amilyet nem tud elképzelni se olyan valaki, aki nem látott még ilyet vagy legalább valami más keleti bazárt. Mi, magyarok sokat nyerhetünk, ha az Unión belül belekóstolunk ebbe a világba és megtanuljuk a tengeri kincsek kultúráját.

Valamennyire beleszokhattam már az idegen világba, amikor a gyerekekkel elengedtek kirándulni Oostendébe. Azt hiszem két Lobelle-gyerek meg én ültünk biciklire és indultunk neki a gyerekek számára nem kis távolságnak. Rossz idő volt, erős szél fújt a tenger felől és talán csöpörgött is az eső? A városhoz érkezve már kellően fáradt voltam és az út se átallta emelkedni, keményen kellett taposni. Erős zúgásra lettem figyelmes, de a velem kerekezők szavát is nehéz volt érteni, csak sejtettem, azt magyarázzák, a tenger zúg. Fel kellett érnünk a parti útra, amely gátként védte a várost, hogy megértsem, miről is van szó: a talán tíz méternél is magasabb gáton a hullámok többnyire átcsaptak, a habok az út túlsó oldalán húzódó palotaszerű épületekig rohantak át az úton. Egy-egy toronymagas hullám „becsapódásának” hangereje majdnem a nagyváradi bombázáshoz volt mérhető. Beszélgetni nem, csak ordítozni lehetett. Szájtátva csodáltam a természet erejét és sokszor jut eszembe ez a jelenség, amikor a tengerrel küzdő vitorlázókról hallok.

Ja, mindjárt a Lobelle-palota leírásának a kezdetén meg akartam említeni, hogy volt egy helyes kutyájuk, aki/ami ugyebár átélte a második világháborút. Mesélik, a német megszálló katonák náluk lóháton jelentek meg, becsattogtak a márványpadlós folyosóra (mutatták nekem a patkók által okozott kagylós kitöréseket). Valamelyik übermensch rálőtt a kutyára. Nem találta el, de így is olyan fegyver-gyűlölet alakult ki a nyomorult állatban, hogy elég volt „rálövés” pozíciót elfoglalnia valakinek, a kutyára célzást imitálva, hogy az vicsorítva nekiugorjon a gúnyolódónak. Én egyetlen egyszer próbáltam ki a „manővert”, mégpedig úgy, hogy a folyosóról a park-kertbe nyíló üvegajtó belső oldaláról tetettem a célzást a kívülről bekéredzkedő kutyára. A szerencsétlen állat üvöltve ugrott neki az ajtónak és kaparta, döngette azt. Minden bizonnyal átharapta volna a torkom, ha be tudja törni az ajtót.

És az elnyomó hatalmasok elvárnák a legázoltaktól, hogy imádják őket!

*

Most kaptam meg Jan háborús visszaemlékezéseit és rá kellett jönnöm, hogy a gyermeki élményvilágot a tökéletlen memória és valószínűleg a nyelvi korlátok bizony eltorzították: nem az első németek lovagoltak be a házba, "csupán" egy tiszt, később; a kutyust csak a háború után szerezték, így nem tudom, a puska iránti ellenszenve hol és mikor született.

Abban is elbizonytalanodtam, Jaques volt-e a szobatársam. Lehet, hogy Jan?

*

   Folytatás >>>

Apu, mint angol hallgató

Lackó és Léna az esküvő napján

Ili érettségije

Gabi felnőtt

Anyuék és Panni a gyerekekkel

Lackó a központban

Camille

Jan

A harangtorony és a halpiac

Velencei csatorna és a harangtorony látképe

A ház kertjében, cserkésznek öltöztetve

A kert hátsó fala

Tommy, André, Sanyi és én Ostendében

Jan rajza

A Lobelle-család fiúi (csonka)

Pecsétesen

Tommyval

A Lobelle-klán és én, 1947.10.05

Lackó és Lobelle-mama