Warsaw - Varsó
"A lengyeleket szerettem legjobban, több oka is lehetett. A minisztériumi osztályvezető, aki a lengyel oldalt vezette a tárgyalásainkon, remek fickó volt, gyorsan szót lehetett vele érteni. Ha mégis elakadtunk, még vendégként, Magyarországon is előrántotta nagy életbölcsességét: éhesek vagyunk, ebédeljünk, tele gyomorral rögtön megoldjuk a problémát. Óriási mentőöv, érdemes megjegyezni. Szerettek minket és általában a magyarokat, sűrűn idézték a híres mondást: Polják, venger dva bratanki i po sabljam i po skljanki (ha jól mondom). Büszkén emlegették, hogy legjobb királyuknak a magyar Báthoryt tartják. Rendkívül érdekes és megrendítő, hogy amikor elvittek minket varsói városnézésre, a szokásos turisztikai látványosságokon kívül három helyszínnél álltunk meg hosszasabban: egy kis utcai emléktáblánál, amelyik arról szólt, hogy ott lőttek halomra a németek lengyel hazafiakat (a megemlékezés virágai a járdát is elborították), a várfalnak azt a pontját, ahol a cári akasztófák álltak és a Visztula-kanyarban azt az emlékművet, amelyet a varsói felkelés végén a nem messze húzódó szovjet frontvonal felé menekülők emlékére emeltek, akiket a németek az utolsó szálig megöltek, míg - mondták - a szovjet hadsereg végignézte az öldöklést. Nem szerettek se németül, se oroszul megszólalni. Köztünk az orosz volt a hivatalos nyelv, így azt kényszerből használták. Két emlékezetes eseményt kell elmondanom még, kikívánkozik belőlem. Az egyik Ilf és Petrov tollából is eredhetne. Vasárnap érkeztem meg Varsóba, megkapom a szoba kulcsát, letelepszem. Katonai szálló, zuhanyozó minden második szinten, nagy a meleg, pizsamára vetkőzöm, a törülközőt a vállamra csapom és húzom be magam után az ajtót. Ahogy a zár kattan, tudom, hogy a kulcsot az asztalkán felejtettem. Kicsit kínosan éreztem magam, amint ballagtam a portára, aholis közölték, hogy nincs mester-kulcsuk (vagy hogy is hívják a minden szobához jó kulcsot?), lakatost kell hívniuk, ami nem biztos, hogy sikerül, lévén vasárnap. Üljek le a hallban és várjak. Többen meglepődtek láttomra, pizsamás ember a hallban! Végül egy szomszéd asztalhoz telepedő társaság megkérdezte, mi a gond? Mikor megtudták, magyar vagyok, azonnal magukkal cipeltek egyikőjük szobájába és éltettük a lengyel-magyar barátságot (sok vodkával), mindaddig, míg hírnök nem jő, hogy nyitva a szobám. A társaság egyik hölgy-tagja szó nélkül átkísért és velem töltött minden estét, amíg el nem kellett utaznom. A másik esemény kéthetes hivatalos tárgyalássorozat közepére eső hétvégi kirándulás volt (nem ugyanabban az évben). Buszon utaztunk Gdanskba, onnan naszáddal Gdiniába, valamelyik helyen megszálltunk, majd vissza busszal. Kezdődött azzal, hogy megmentettem a haza becsületét. A lengyelek bridzselni akartak, de csak hárman voltak hozzá. Felhívást intéztek a magyarokhoz: állítsák ki a negyediket. Nem jelentkzett senki. Sokadik kísérletre megkérdezték, van-e köztünk valaki, aki már játszott bridzset. Jelentkeztem, elkaptak, az egész úton végig helyt kellett állnom, aztán azt mondták (mint Hadházy prof anno), hogy nem is megy ez olyan rosszul. Folytatódott azzal, hogy az államközi osztály magyar referense, egy nagyon csinos hölgy helycserével (hogy kinek a kezdeményezésére történt, ki tudja?) útitársammá vált, összemelegedtünk. Rendkívül kedves, szeretettől izzó férjezett asszony volt, de a szituáció miatt csóknál tovább nem jutottunk. Soha többet nem láttam, sajnos. A kirándulás minden egyéb szempontból nagyszerűen sikerült, mindkét város gyönyörű, a naszád pedig erősszeles, haragos tengeren száguldott velünk, a hullámok taraja sokszor átfutott a fedélzeten, kapkodtuk a lábunkat, mégis isteni élményként maradt meg az emlékezetemben."
Ez a Technika Külkernél töltött rövid időszak legkellemesebb országáról, embereiről szóló emlék. Alig van mivel megtoldani.
Varsóról talán pár megjegyzést. Valahol, talán a Kultúra (vagy micsoda) Palotájának a halljában (apropos, lengyel vicc: Honnan a legszebb Varsó? A Palota tetejéről. Onnan ugyanis nem látni a Palotát! - igaz, jobb nem is látni), talán múzeumban láttam Varsóról a II. világháború végén készült fotókat. Elmondhatatlan. Hatalmas területeken, mintha Budapesten egy-egy teljes kerületet látna az ember, néhány méter magas romhalmaz, abból nagyon ritkán kiemelkedik egy-egy falmaradvány. A háború egyik legtöbbet szenvedett városa, aki ott jár, vegye a fáradságot és nézze meg, jó emlékeztető arra, mi is a WAR (Mr. Bush!). Nagyon szépen helyreállították viszont már a hatvanas évek közepére a "Sztáré Mjaszto" (Öreg Hely) nevű középkori városrészt, többször jártam Varsóban, oda mindig elzarándokoltam, gyönyörködni egyrészt a szépségében, másrészt abban, hogy így is lehet ezt csinálni (nem úgy, mint nálunk, ahol most ébredünk rá, hogy tán ideje lenne helyreállítani a Budai Várat). Van egy park Varsóban, a neve biztos előjön a város Web-lapjáról (fenti sor), ahol Chopin szép szobra áll a park előtti téren. Csak azért említem, mert ott a mókusok (mások, mint nálunk, csíkos keletiek) bátran odamennek a sétálókhoz és ha azoknál van valami csemege a számukra, tenyérből esznek. Csak úgy mondom, no comment... Chopinról jut eszembe, hogy Varsó zenei élete se lehet rossz, bár nekem nem maradtak róla emlékek.
Két mondat Gdansk-ról (Danzig valamikor) és Gdynia-ról. Két szép úrhölgy, földet söprő selyemruhában, kalapban és napernyővel. Bájosan mosolyognak, bárki jő szemben. Nagyon rövid idő alatt elbűvöltek, talán a tenger szerelme és egy kedves hölgy vonzalma is hozzájárult a varázshoz.
A magyarok egyik közkedvelt síterepe, Zakopane viszont súlyos csalódást jelentett (valahol leírtam már). Tőmondatokban: a cseh-lengyel határ leprafészek, az út a határtól a városig korcsolyapálya, a város szocialista (sötét) realizmus, a boltok félig üresek, az éttermek semmilyenek és a konyha rossz, ömlött az eső, a csúcsra vivő kabinos liftre csakis erőteljes korrumpálással lehetett volna feljutni, a szállás gyenge. Mit lehet hozzátenni? Amrita lányom egyetlen öröme egy konflissal végrehajtott sétakocsikázás volt. Lengyel barátaim, remélem, megreformáltátok valahogy Zakopanét?!
Warsaw- Varsó
