| Romania - Románia | ||
| Bucharest - Bukarest | Oradea - Nagyvárad | Transylvania - Erdély |
| Brasov - Brassó | ||
| A mai Romániához három emlékem kapcsolódik.
Az első emléksort - az akkor éppen visszacsatolt Erdély városához,
Nagyváradhoz kötődőt - az "Önéletrajz
helyett...."-ben írtam meg, tessék rákattintani a linkre és
elolvasni a megjelenő oldal első felét.
A második egy átutazás emléke, amikor a bolgár tengerpartra vonaton utazva Románián keresztül tettem meg az út jelentős részét. Az első meglepetés a brassói pályaudvaron ért, ahol mindenki magyarul beszélt. Nem vártam, hogy ilyen érintetlenül megmaradhat a magyarság egyetlen városban is a román nacionalizmus tengerében. Egy napra megszakítottam az utamat Bukarestben, gyalogosan nem sokra futotta az időmből, elég szegényesnek tűnt a város, talán egy görög-keleti templom képe az, ami szépet jelentett. A harmadik találkozás ugyancsak egy - ezúttal autóval tett - átutazás volt. Feleségem éveken keresztül emlegette, hogy szeretne Erdélyben tölteni legalább pár napot. Egy Bulgáriában töltött nyaralásból Románián keresztül jöttünk haza, azt mondtam, ha az után, amit ez alatt a fél nap alatt lát, tapasztal, még megmarad az óhaja, vállalom Erdélyt. A bolgár-román határon tortúrában volt részünk, Bukaresten egy közlekedési rendőrből szinte erőszakkal lehetett csak kicsikarni pár szavas eligazítást, a falvak akár XIX. századi elmaradottságot, szegénységet tükröztek, az utak pocsékok voltak. Nagyvárad előtt egyetlen egyszer és csak pár percre álltunk meg, hogy bekapjunk pár falatot. Két helyen láttunk szépet: a Brassói Havasokban üdülőhelyek sora mellett haladt az út, a gyönyörű hegyeken kívül szép épületek, ligetek és virágos környezet enyhítette az addig látottak és átéltek miatt kialakult nyomasztó hangulatot. Táblák utaltak arra is, hogy sífelvonóknak is lenniük kell a hegyekben. Mielőtt elhagytuk Romániát, bementünk Nagyváradra, megnézni a gyerekkor városát. Kíváncsi voltam ráismerek-e a Sas-palotára, amelyből teherautón menekítettek bennünket. Ahogy megálltunk a téren, rögtön mutattam, melyik épületről van szó, majd elindultam arra. Az épület előtt öten-hatan beszélgettek egy csoportban, messziről láttam, hogy magyarok. Odaléptem és rákérdeztem, ez-e a, amit keresek. Igen, ez volt valamikor régen a Sas-palota, mondták, most román neve van. Honnan tetszik tudni az eredeti nevét. Itt éltem. Mikor? '42-'44-ben - mondtam és besöpörtem az általános csodálkozást. Váradról hazafelé indulva a város szélén megkérdeztünk egy ötven körüli férfit, jó irányba megyünk-e? Igen, mondta, csak tovább egyenest. Nem vinnének magukkal? Tudtuk, költői kérdés volt, mégis szomorú búcsú Erdélytől. A fenti Erdély linken családom tagjainak tavalyi (2003) útjairól készült fotók láthatók. Talán előbb-utóbb le is írja valamelyikőjük a visszaemlékezéseit. |
| Links |