Szonett

Lassan elballagok a pesti utcán...

Mondjunk búcsút kedves barátok.

Bár emlékem után nem fut szán,

Csillogó pelyhekben gondolok rátok.

Bohó kis nótáim elszórom rátok

S kérlek, ne nézzetek furcsán,

Imádkozzatok, ne fogjon átok

S örüljetek minden pillanat múltán

Mit kalandvágy nélkül éltetek.

És ne kelljen sohase félnetek

Könnyes búcsút venni jóbaráttól.

S ha szívetek ma búcsútól beteg,

Reátok bíbor palástot vetek

És fényes jókedvet e gyöngypohárból.

***

Betakart mindent az este

S mikor ránk vicsorgott Balambér

Virágot kaptam a kanapén

Ballada

Én, ki főnök voltam ismét

Hirdetem s el kell hinnetek

Senki se irigyelje tisztjét

Kit lágy szívvel áldtak az istenek

S higgyétek, itt csodák nincsenek

Kit bakónak szültek e világra

Osszátok bár poklok száz poklára

Nem lehet kiölni belőle a vért

Torkát fogva öli görcsös ágra

Zsengébbet, kit nem véd a vért.

Ajánlás

Herceg, vagy kinek azzá lenni vágya

Amikor a kötélen lógatsz másokat

Légy eszednél, s mikor a gyáva

Mocskos szíved kiveri fogad

Otthonod jusson eszedbe s az Ég

S amikor tőled kérik majd számon

Kit mikor s hogyan ért a vég.

A várban...

A várban

Épp csodára vártam,

Mikor nagy hasát az ég

Ráereszté a kék Dunára.

Konstatáltam: ha a folyó színe kék

Az operatőr nem lehet más, mint Sára.

S pityókás kedvemben lestem,

Mint ölelkezik Pesten

Füst s korom.

*

Vártam ott és elégtem,

Hamvaim betaposták a sárba.

Gyúrtam magamból könnyű légi gépet

S felszálltam ismét a Várba

Ti vagytok...

Ti vagytok, akikra vártam,

Akikkel hitben őrséget álltam,

Akikkel gondban-bajban együtt áztam,

Dideregtem, holtra fáztam.

Ti vagytok, akikkel hitben őrséget álltam,

Bajban dideregtem holtra váltan.

Sikongott bennem múlt s jövő,

Isten, s múltna vésző bús jövő

Felfordultam, ó  jaj, végem

Kihunyt csillagom az égen

Lelkem átszállt Garudára

S repül lelkek hócsúcsára

Ó jaj, végem, hát megöltek

Rámomoltak a rossz földek

Rámomoltak, eltemettek

Nem tudok segítni néktek

Végem, ó jaj, hátba döftek

Madarak hol darut költnek

Darut költnek, elrepülnek

S tort rajtam boszorkák ülnek

1994. február 28. 

Röpték

1.   Letéptem azt a hanga-szálat,

Ó balga költő, de minek?

Eb kutyával macskát hálat,

Ki fájdalmában széttépi a szálat,

S én néked nandu-madarat viszek.

S már régen nem hiszek, nem hiszek.

2.   Álom-bugyorban szörcsög a forrás

Böfögi belém a kénes bűzt

Az isten is belé dugja az orrát

Míg engem egy angyal szerelme űz

3.   Vártam ott és elégtem

Hamvaim betaposták a sárba

Gyúrtam magamból könnyű légi gépet

S felszálltam ismét a Várba

4. Ti vagytok, akikra vártam,

    Akikkel hitben őrséget álltam,

    Akikkel gondban-bajban együtt áztam,

    Dideregtem, holtra fáztam.

    Ti vagytok, akikkel hitben őrséget álltam,

    Bajban dideregtem holtra váltan.

    Sikongott bennem múlt s jövő,

    Isten, s múltna vésző bús jövő.

5.   Balga bárány béget a bálon,

Szavamat mindig szilárdan állom.

S ím:

Balga bárány béget a pályán,

S fehér kukacok híznak a máján.

6.   Éhség, zaba, éhség, zaba,

Üssön beléd az apám f....

Éhség, zaba, éhség, zaba,

Pokol-zene: éljen az ABBA.

7.   Ez tisztább mint a kristálytiszta víz:

Sebes sodrásban sodor minket a víz!

Ennél még szimplább az 1x1,

S alig rosszabb a négyzetgyök 1.

8.   Az élet csikorgó, fojtó REF-rén

Kinek szarvát letörte a REF-rém

Lepke voltam s átlibbentem az éjen

A sűrű, baltás, kemény éjen

S kormosan, tintásan, ahogy repültem

Öltem, öltem, s megint csak öltem

Kifakultan értem át az éjen

A sűrű, baltás, kemény éjen

S pajtásom, az erdő manója

Előjött az első szóra

S fáradtan, ahogy átzuhantam az éjen

A sűrű, baltás, kemény éjen

Pajtásom az ölébe vett és dajkált

Csókra csücsörítve csókos ajkát

Diadallal, mert győztem az éjen

A sűrű, baltás, kemény éjen

A csókot veres kéjjel fogadtam

S csókra csókot magam is adtam

Nászunk fénye kigyúlt az éjen

A sűrű, baltás, kemény éjen

S szárnyaim tarka dalra gyúltak

Lángoltak, szivárvány-színben úsztak.

1994. február 27.

M7-es sztráda, 64-es kilóméterkő,

1994 március 5., 15h 05 p

Félelem nem villant bennem,

Tán csak döbbent csodálat,

Mikor ráugrottam a korlátra

Mint egy dühödt állat.

Táltos paripám hangtalan

Ágaskodott és mint a villám

Csapott agyamba, hogy tán

Utolsót feszül jobb ikrám?

Mint kaszkadőr suhantam

45-fokos szögben a falon

Mikor szemlencse-sejtem felírta:

120-at majszol ez a Fantom!

Csattanva huppantam vissza

E világba s idegem minden ága

Nyelte azt az 50 métert,

Mi kapu volt  a Másvilágba.

Félelem nem támadt bennem,

Tán csak döbbent csodálat,

Hogy a kapu halkan zárult.

Hiába kopogtattam Nálad,

Te, aki ha vagy, most jó voltál:

Megrugtál és leütöttél,

De hagytad, hogy a béna csendben

Újraéljem ezt a röptét,

Mi lépés volt a Túlvilágba.

Csúszva-szikrázva kimért 50 lépés,

Füvön bevégzett Ég-kísértés

S el nem hangzott isten-kérés.

Filmesek, ha szépet akartok látni,

Bujjon belétek ördög s veszély

S 3 mp-el a halál előtt

Fénnyé válik néktek az éj.  

***

Vívódás

Vérző szívemnek

Komor keservei,

Mik érted égnek

Siker, Hírnév s Szerelem.

Az első leányhoz

Kinézek az ablakon a világba:

Vajh, halandó emberi szem mit láthat?

Sötét, komor az éj.

Mintha tinta fröccsent volna széjjel,

Fátylán által csillag csillog pislákoló fénnyel.

A sötét éj életemnek hű képe,

S az öröm a csillagoknak visszfénye,

Melyet felhő takar:

Lelkem komorsága.

De a felhő foszladozik végre,

Mert nagy erő taszítja a mélybe:

Lángoló nap perzselő sugára,

Ébredő szívemnek első dobbanása,

Kit te gyújtál lángra

Hőn szeretett lányka.

Budapest, 1951. december  

***

Komor dalok égetik a lelkem,

Nem vagyok az, akinek kell lennem!

Nem tudom a szívemet kitárni,

Egy megértő barátot találni.

  *

Nemrég hittem, hogy vagyok valaki,

Vagy ha még nem, de leszek valaki,

Ám lassanként minden remény elhagy,

Lelkemen az utolsó lék befagy.

  *

Zord, kemény tél dúl lelkemben mostan,

Nem leszek többé, ki eddig voltam.

Vagy süllyedni fogok menthetetlenül,

Vagy harcolni fogok verhetetlenül!

  *

És ti – oh, emberek – ha eltűnni láttok,

Tudjátok meg: ti ástátok alattam az árkot!

Mert ha volna köztetek egy igazi férfi,

Aki lelkem magas szárnyalását érti:

  *

Lennék én valaki,

Lehetnék még valaki!

Budapest, 1951. december 11-12.

Béke

Béke, élet s boldogság:

Az igaz szentháromság.

Három szó

És mégis egy!

Harcolj érte,

Áldozd élted,

Mert ez az új isten,

Kinél szentebb nincsen!

Háború, halál és ínség,

A tőkének dús fizetség.

Három szó

És mégis egy!

Küzdjél ellene,

Nehogy véletlen

A vérnek e szörny-istene

A világot vérrel szórja tele!

Budapest, 1951. december 12.

Bús árnyak

Oh, természet, szertelen természet,

Hogy tehettél vélem ily merészet?

Lelkem csúf rongyokból varrogattad össze,

Csak egyetlen rózsabimbó bújhatott meg közte.

Búbánat és öröm, kesergés, vad vérzés,

Mind-mind rongycafatok, bús emberi érzés,

Az újjongó öröm, hiúság, reménység,

Mind temiattad van ifjúi vénség!

Oh, bár téphetném szét mind e rongyot

S vethetném dögnek, mint véres koncot.

S habár életem volna is az áldozat,

Megvalósít’nám régi bolond álmomat,

Kiszabadítnálak lelkemnek szülötte,

S míg pokolkín között hánykolódnék üvöltve

Te meglátnád e bús-sötét világot,

S nyitnál violaszín pompázó virágot,

Szentséges szent szerelem!

Budapest, 1951. december 12.

  ***

Hej, ha tudnám, mi bánt engem,

Miért borul el a lelkem

Világa?

Nem lennék tán ilyen árva,

Megnyílna szívemnek vára

Előtted!

Mért bujdokolsz én előlem,

Nem lesz így ember belőlem

Sohasem!

Jöjj szívemért kis leányka,

Egyetlen kis virágszála

Lelkemnek.

Te léssz sebem gyógyítója

S nem leszek többé mostoha

Kivetett!

Lantom komor keservei

Megszünnek érted esengni

Szerelem!

Hívni majd víg nótát ádnak,

Mik majdan tégedet áldnak

Kedvesem!

Budapest, 1951. december 18.

Vívódás

Bolondos, balga, bátor falka

Tépi, szaggatja lelkemet!

Kik vagytok, hogy egyre-másra

Szülitek sötét versimet!?

Hah, hogyha ostort fognék kezembe,

S kergetve, űzve, tépve bennetek,

Dühöngve csapnék szét köztetek,

Hogy testem bíborra fesse véretek,

Vajh akkor is űznétek fáradt lelkemet

Sötét homályba, hol zúg a vadon?

Nem! Inkább od’adom néktek testemet,

De hagyjátok nékem lantom s dalom!

Budapest, 1951. december 18.

Félévre

Bolond nagyot tettem:

Jeles rendű lettem

Félévre!

Hej, biz ennek ára

Sok éjjelnek álma.

Megérte.

Most is ezer törpe

Öltözteti pőre

Szememet.

Takarója párna

S körülfolyja fáradt

Testemet

Felfrissítő álom.

De régóta várok

E percre!

Budapest, 1952. január 23.

Lázban

Beteg vagyok.

Szemem könnybe lábad,

Emelve kemény, súlyos vádat

Ellenem.

Agyam lüktet,

Homlokom lángoló tűzként hevül

S valami megmozdul – ah – itt belül.

Megmozdul,

S rémület szökik belém,

Lappangó árny közelg felém,

Csúszva-lopva,

Vigyorogva

Fonja körül fejem,

Játszik velem.

Rádöbbenek:

Sokat mulasztottam eddig.

Mint mikor a kígyó vedlik,

Védtelen a testem,

Mert keveset edzem.

Fel tehát, fel sportra!

Erősít mind: torna,

Úszás, atlétika,

Mindenható gimnasztika.

Jertek, jertek, nyúzzatok,

Jó erőssé gyúrjatok.

Budapest, 1952. január 23.

Új tavasz

Lelkem csapongó madár,

Nyugtot sehol sem talál:

Egyszer öröm-vihar kél,

Elmém ezer tűzben ég.

Máskor dermedt téli táj

Lepi szívem, nagyon fáj!

S merre daloló kedvem csapong,

A bűvös vidék – látod – jajong!

Aranyos tó

Lenn a völgyben,

Ezüstös hó

Csillog ködben.

Zöld a berek,

Nádat terem

Zugoványos lapályon.

Megfürödve,

Megmerülve

Hullámidban     

–       Óh, be jó! –

Te csodás tó,

Ifjú szívem táncra kél.

Dalaim

Vidáman szólnak,

Szerte tündöklő fényt szórnak,

Ezer gyöngyöt habbal fonnak

Csokorba.

Öröm és tűz

Messze ragad,

Szélvész űz

És terhes csapat:

Sötét felhő kél az égen,

Félve rohanok az éjben.

Csattog a villám,

Pattog a menny!

Köröttem a vészes mocsár,

Sok éhes kém, ami ott vár!

Elhalkul a nóta,

Nem hallik a móka

Ajkamról.

Tévelygek a viharban,

Sírni lehet csak abban

És jajongni,

Mint börtönnek két fala közt

Félőrülten harsogni!

De mindennek vége szakad

Egyszer,

Vihar után legsímább a

Tenger.

Elül a szél,

Nem sikong a nádszál,

S nem hiszed, hogy

A halálra vártál.

Félve bújik felhő alól

A megriadt Nap is,

Aludni tér éji bagoly,

Újra szól a haris...

Megrendülve köszöntöm én

Az új élet napját

S köszönöm, hogy védőn fölém

Kiterjeszté karját

Valaki.

Ám az öröm nem tart soká:

Beköszönt a hideg tél.

E megtépett halandótól

Hej, bizony, sok adót kér!

A hideg szél,

Eső és hó,

Apró-tüskés jégszemek

Meglopják a test erejét,

Dermesztik a lelket.

Ajkamra forr most az ének,

Örülök, ha ezt túlélem

Valahogy!

Néha kitör keserv árja,

Vagy tavasznak forrő vágya

Belőlem.

Akármilyen sötét lehet,

Érzem,

Érzem,

Tudom,

Vágyom,

Hogy eljön majd új tavasz!

Budapest, 1952. január 26.

Sárga a rózsa...

Sárga a rózsa,

Szálldos a nóta

Róla.

Virul a babám,

Sír ám az anyám:

„Baj vár!”

Ne sírjon anyám,

Szép lány a babám.

Az ám!

Azt fijam látom,

De félve várom

Lányom.

Sej, mert a szép nő

Sokat igéző,

S félő,

Hamar lesz csalfa,

Nem marad csacska

Mátka.

Nem leszel ura,

Csak egy kis fura

Figura.

Hervad a rózsa,

Elhal a nóta

Róla.

Budapest, 1952. február 6.

Naplemente

Lebukott a Nap a havasi bércről,

Arca tűzvörös lett, mintha volna ércből.

Utolsó sóhaja zúg az erdőn által

Fellebbentve róla esteli köd-árnyat.

Ádáz tusát ví ott az éj sötétjével,

Beszórja a havat lángoló vérével.

Ijedten a felhők száguldnak magasan,

Félve nézik: uruk hogy vész el a harcban;

Szégyenpírban égnek, juhászkodva gyáván

Nem segítik harcát, bár remegve várják

Fondorlatos estét, mely folyondár módra

Follya be a völgyet, terül a folyóra.

Az elesett vére szétfolyik a tájon,

Akár izzó láva az egész világon.

Lángtengerré válik hegy, völgy és az égbolt,

Mely mint nyugodt tenger fénylő azurkék volt.

Felmozdul a vidék, égő kíntól jajdul,

Jajjal sír az erdő, megriadt a zajtul!

Vad orkán kél a bérc forrongó méhéből,

Diadalt zúg a szél az éj győzelméről!

Végtusát ví a Nap a halálos ágyon,

Felemeli fejét, s körülnéz a tájon.

Vak homályt lát ott lent, lehanyatlik újra,

Lelkét fénynyalábbal a semmibe szórja.

Budapest, 1952. február 7.

Tudod-e ki vagyok?...

Tudod-e ki vagyok?

Hogy kit szeretsz?

Nem rohansz-e vakon?

S vakot vezetsz?

Tudod-e mért tetszem

Néked vajjon?

Mért imádsz engem

Olyan nagyon?

Ki voltam még tegnap?

Tűnő semmi!

És ki leszek holnap?

Haló semmi!

De ma sírunk ketten

Egymás után,

Szeretünk kedvesen,

Nagyon sután.

Budapest, 1952. február 12.

Mint egy tündér...

Mint egy tündér,

Vágyón, epedőn

Elém tűntél

Szívem, szeretőm.

Hulló csillag

Hull a szívemre:

Szemed villan

Reám igézve.

Feslő narancs

Duzzad pirosan,

Édes parancs

Mit szólsz nyájasan.

Aranyeső

Omlik válladra,

Éber erdő

Szövi száz dalba.

Cseng-bong, csattog,

Csobog kacajod,

Ingó-bingó

Karcsú alakod.

Puhán tetted

Pici tenyered

Tenyerembe

Egész életed.

Budapest, 1952. február 13.

Egy tanárjelölthöz

Nem való vagy tanárnak,

Megutálják, ha látnak

Ezt a csodás mesterséget:

Jobb vón a pokolban néked!

Mi a lényeg vajon, kérlek?

Hogyan folyik le az élet?

Azt mondjam tán: „Szép gyerek volt,

Sok nagyot tett, míg meg nem holt?

Nagy ember volt, kommunista,

Vagy legalább hegelista?

Szónokolt és hadonászott,

Feliratira vadászott?

Bürokrata volt Mister Stroom,

Maga után talicskát von?”

Mózes maga volt az író,

Népe fölött kemény bíró.

Nem volt soha kommunista,

Csak igazi patrióta!

Nem szólam kell, nem is frázis,

Sokat mondnak ilyet máris.

Hitvallása amit tett:

Nagy emberré ezért lett!

Budapest, 1952. február 18.

Lelkemhez

Nem hiszek néked, te ördögi fatty,

Isten és ördögök korcs fia vagy!

Mért tiporsz engem bosszú sarába,

Űzöl a poklok izzó honába?

Mért borufelhőt vonsz az agyamra,

Szárnyaló elmém mért vered vasba?

Hagyd, hogy a jóság rajtad uraljon,

Szívem örömmel, vígan mulasson.

Törd le bilincsem vérző szívemről,

Hagyd, hogy a népnek osszak erőmből!

Versem e hazát fényre derítse,

Szóljon a nóta boldogan, frissen!

Budapest, 1952. február 18.

Szikrák

Hiába, ilyenek ők,

Forróvérű fiatal nők:

Szerelemre vágynak, kéjre

Vadásznak, egy szatír-férjre.

*

Ne légy olyan árva

Kicsiny kis madárka,

Szállj, repülj velem,

Vidámítsd telem.

*

Csókolni vágyom

Ajkadat,

Simítni barna

Hajadat.

Budapest, 1952. február 29.

Szeretlek, szeretlek...

Szeretlek, szeretlek

Kínzó szerelemmel,

Igézel, igézel

Csillogó szemeddel.

Szomjúzom, szomjúzom

Mézes ajakadra,

Hadd fonjam, hadd fonjam

Karom derekadra.

Csípődet, csípődet

Oh! ölelni vágyom

Veled van, veled van

Minden forró álmom.

Szeretlek, szeretlek

Kínzó szerelemmel,

Igézel, igézel

Csillogó szemeddel!

Budapest, 1952. március 1.

Szánva-szánok, sírva-sírok...

Szépnek születtem, szerettek,

Szépnek születtél, szerettek.

Sokat sirattam, sirathatsz,

Sokat sirattál: siratlak.

Szép színész szaggatja szívemet,

Szép szeme színezi színemet.

Sok sóhaj simított semmiért,

Sok sóhajt siratok senkiért.

Szeretlek, szenvedek (szöszkét szeretek),

Szeretlek, szívemet szánom, szememet.

Senyvedek, sápadtan sírok, siratok,

Senyvedten, sóhajtva sírom siratod.

Budapest, 1952. március 3.

Születésnapomra

Hímes mező vadvirága vagyok,

E rabláncon árván elhervadok.

Csak mióta szépítgetnek, festnek,

Csak azóta élem rab világom,

Hulik szirmom a fonnyadó szárról.

Tizenhét évet éltem vadon,

Virítva frissen, szépen, szabadon,

Susogva ringva szellők szárnyán,

Üdítve fáradt Katicák álmát.

Bódultan csókolt Nap sugára,

Hűs harmat takart puhán, lágyan,

Langy nyári eső mossa ajkam,

Bohó méhecske zümmögök halkan.

Ám egyszer kacaj csilingelt csengőn,

Hiába sírtam esengőn, esdőn,

Kicsiny kéz tépett ki víg tavaszból,

S porba taposott csobogó parton.

Rohanok, rohanok, láncon húzva,

Kicsiny gyilkos, hogy reád boruljak.

Budapest, 1952. március 10.

Szerelem-e? vagy bolondság?...

Szerelem-e? vagy bolondság?

Ezer érzés kavarog bennem,

Veled van mindig fájó lelkem!

Mi ez ellen az orvosság?

Táncoltam véled,

Hozzám simultál,

Repestem érted,

S tudom, hogy untál.

Roptad a táncot

Vígabb legénnyel,

S szívem a vágytól

Tüzelve égett.

Fájt a mosolyod,

Ha engem nem ért,

S arcod komoly volt:

Pokollal felért.

Nem tudtam nézni,

Hogy idegen kar

Derekad védi,

és szívembe mart

Valami furcsa

Keserű érzés,

Mégse tolult az

Ajkamra kérdés:

„Szeretsz virágom,

Te, legszebb bimbó

A nagy világon,

Kedvemre nyíló?”

Sejtő sejtelem

Mellemre feszült:

Érted dűs szívem

Hiába hevül!

Mégis imádlak,

- Átkozva nevem -

     Epedve vágylak,

- Utálva lelkem - !

Így támadnak furcsa nóták,

Keserűk, bohók, buták, vígak,

Mik tűzzel égnek, könnyet sírnak,

Furcsa szívem viszik hozzád.

Budapest, 1952. március 12.