Erdély (Transylvania) 2007-ben (3)
Kocogtunk tovább Marosvásárhelynek. A helyzet bizony nem változott, szép zöld dombok, kisebb erdőségek, sok fenyő és két jármű-kígyó. Az idő csak rohant (vérvörös falábakon - mondaná József Attila). Többször mondtam nejemnek, telefonáljon Lövétére, időben le kell mondanunk a délutánra jelzett 'beugrást', most már tuti, hogy ha megtennénk ezt a kitérőt, vagy több tervezett programot kellene kihagynunk vagy lekésnénk a szállást. Legalábbis vaksötétben keresgélhetnénk. Nem és nem, hátha.
Marosvásárhely igen pozitív meglepetésként fogadott bennünket. Szépen renovált óváros, a főutca-tér széles sugárútként foglalta el a város közepét, az osztott autóutak között kettős fasor, azok között lámpasor üdítette a szemet. Az autóutak és a járdák között újabb fasorok. Világvárosi a hangulat. Igaz, itt ordít, hogy minden Trianon előtt épült: a Városháza, a Kultúrpalota, a Református Kollégium, a Római Katolikus főgimnázium, a Kadétiskola, a gróf Széchenyi István Felsőkereskedelmi és Polgári Fiúiskola és sok más. Nyilván hatással van a magyar érzés azonnali kialakulására, hogy tudja az ember: a magyarlakta területek központjában sétál. Az is hozzájárul a hatáshoz, hogy szinte csak magyar beszédet hall a központban ámuldozó (pedig a lakosságnak már 'csak' 48%-a vallja magát magyarnak). Körbejártuk a központot, megcsodáltuk a szecesszió építészeti emlékeit, a Kultúrpalota Zsolnay cserepeit. Bekaptunk valamit a McDonald's-ban (hogy gyors legyen), elsétáltunk a kettős fasor végéig, hogy rálássunk az Ortodox katedrálisra, a Plébánia-templomra. A sétány mindkét oldalán szép paloták sorakoztak, sok üzlet európai szintet képviselt. Talán itt lepett meg engem legjobban a kocsik minősége és ápoltsága: nem uralták a mezőnyt a régi Dacia-k, inkább az újak és népszerűeknek tűntek a Skodák. Egy pillantás a tabló utolsó képére mindenkit meggyőzhet a kocsipark ápoltságáról is.
Kicsit fájó szívvel hagytuk el Marosvásárhelyt, itt éreztük meg először igazán, hogy mennyire magyar mindaz, amit látunk. De menni kellett tovább, jócskán bent jártunk már a délutánban és a program fele körül tarthattunk csupán. A forgalom változatlanul masszív volt, hiszen ugyanazon a Bukarestbe vezető főútvonalon haladtunk. A tervezés során volt olyan elképzelés, hogy innen egyenest Szovátára megyünk, de Lövéte és Korond miatt választottam végül a Segesvár-Székelyudvarhely útvonalat, meghosszabbítva a lassú szakaszt. De ki láthatta ezt előre? Segesvárt ez az útvonal-módosítás hozta be a programba, semmi más megfontolás. Ezért maradhatott ki a részletes tervezésből. Be kell töredelmesen vallanom, hiba, baki történt. A város főterére érve jöttünk rá, hogy több betervezett programpontnál többet érhetett volna Segesvár. Ámultunk és bámultuk a várat, pár fotót készítettem és hajtottunk tovább, ezúttal csendesen káromkodva. Teljes joggal: Segesvár az UNESCO Világörökség része! Nem szabad kihagyni.
Számolgatva a még megteendő kilométereket, a nejem egyszercsak feljajdult: "Jesszusom, hát itt van még Bögöz is!" Kérésemre felolvasta, miért is jelöltem meg pirossal a térképen és azonnal eldőlt, hogy nem szabad kihagyni. Kár is lett volna! Miért, miért nem, nekem az ugrott be a templom freskóit látva, hogy Indiára emlékeztet a dolog. Ott fordul elő, hogy félreeső helyen (nagyságrendekkel csodálatosabb, mégis: Ellora és Adzsanta) csodálatos festményeket őriz meg sokszor csak a természet, elhagyott építményekben. Bögöz, Bögöz, ki is hozta a kulcsot és mutatta be a festményeket? Sajnos nem ugrik be. Nem lenne nagyon fontos, ha nem ezek az emberek jelentették volna a legtöbb kapcsot az ottani világgal. Nemcsak az adott létesítményekről kaptunk tőlük információt, hanem az őket körülvevő világról, Erdélyről is. A templomról a képek többet tudnak mondani, mint jómagam. A Szent László-, Szent Margit-legenda, az Utolsó Ítélet elevenedik meg a festményekben és szépek a mennyezeti kazetták is. Rovásírással írta fel a mester anno: "Atya Isten."
Székelyudvarhelyen fogadta el a feleségem, hogy Lövéte reménytelen és telefonált, hogy talán másnap gyorsabbak tudunk lenni. Szombat lesz és kevésbé forgalmas utakon fogunk mozogni. Itt láttunk először fordított felirati rendet, az utcanevek, közintézmények táblái, forgalomirányító táblák, az üzletek portáljai magyar-román sorrendben szerepelnek. Nem lehet másként józanul: a városka lakóinak döntő többsége, 37000 főből 35000 (!) magyar. És fontos kulturális központ ma is, a történelem során pedig többször játszott jelentős közigazgatási szerepet is. Ennek ellenére csak percekre álltunk meg, hogy szívjunk magunkba valamit a levegőjéből. Valahogy rettenetesen nehezen kászálódtunk ki a városból, rosszul van kitáblázva az útrendszer és a 3-4 magyar, aki nagy igyekezettel segített, csak megkevert minket.
Már a város előtt, ahogy letértünk a bukaresti főútról, enyhült a forgalom, a várostól északra, Szováta felé pedig már vidáman jártuk a hegyes-völgyes utat. Siettünk, késésben voltunk. A nem fontosnak felvett Farkaslaka szélén vezetett az út, mintha ráláttunk volna a Tamási Áron emlékhelyre (ez a szülőfaluja), de nem álltunk meg, szaporítottuk a kihagyott programpontokat. Korondot, aminek a fazekas-termékeit nagyon kedveljük, több helyen is megálltunk és csalódtunk. Amit nyitva találtunk, annak zsibvásár jellege messzire sugárzott, egy zsúfolt udvarra, majd az onnan nyíló elárusítóhelyre benéztünk, de elment a kedvünk a vásárlástól. Az útikönyv tanácsát követve, miszerint a főúttól távolabb lakik több, hagyományt ápoló fazekasmester, elkezdtük őket keresni. Egyikük portáljáig el is jutottunk, nagyon zárkózott hangulat uralta a házat és ami a kapu melletti kis vitrinben díszelgett, nem nyerte el a tetszésünket. Legyintettünk egyet, rossz kedvünk kerekedett és mentünk tovább. Megkerestük Parajdon a sóbányát, 'hátha' alapon, de zárva találtuk. Nyolctól egyig lehet látogatni és megtudtuk, hogy buszok viszik be a kíváncsi közönséget. A legfőbb informátor egy tíz év körüli kisfiúcska volt, az első félig-koldus, sókristályokat ajánlott bagóért. Mit kezd vele a jámbor turista?
Székelyudvarhely óta figyeltünk fel arra, mennyire népszerű Erdélyben Petőfi. Minden második iskola az ő nevét viseli, sok a Petőfi-utca és hébe-hóba a mellszobrát is lehet látni. Érdekes. És az egész vidék - Szovátáig - tiszta magyar.
Szovátára este 8 után érkeztünk meg, magyar szállóban, a Danubius kezében lévő Hotel Faget-ben foglaltunk két szobát. Nehezen találtunk rá, mert a híres 'magyar' üdülőhelyen a magyar szállodák is sokáig rejtve maradtak előlünk. Mikor végre megtaláltuk, az első pillanatban ugyancsak meglepő hírrel fogadtak: nem tudtak az érkezésünkről. Lassan kiderült, hogy az iker-szállóban, a Hotel Bradet-ben szállásoltak el minket. Kérdésemre, hogy mi az oka, netán az a jobb, megnyugtató igen választ kaptunk. Hogy miért tettem fel így a kérdést? Szemmelláthatólag igencsak lerobbant állapotok uralkodtak a Faget-ben, már a hallban érzékeltem: ósdi bútorzat, kopott szőnyegek.... Ha a Bradet a jobb a kettő közül, milyen lehet a Faget? Összekötő hídon lehetett átjutni, a liftek is működtek, de a szobák az utolsókat rúgták: zuhanyozó-függöny nuku, a zuhany-rózsa spirálja szakadt, a hölgyeket vaksötét fürdőszoba fogadta és nem volt jellemző a tisztaság. Kiderült, hogy takarítást tekintve félbehagyott szobát kaptak. Át akarták őket telepíteni, de nem moccantak, inkább vállalták a póttakarítás kellemetlenségeit. Rövidesen megjelent a nagydarab szőke takarítónő és munka közben kellemesen eltársalgott velünk. Egy kefehúzás, egy mondat arról, hogy valamelyik gyermeke "kiment" - mint kiderült, Magyarországra. Így mondják: kiment. Idegen világ, nem otthon, amiről így beszélnek egy etnikum gyermekei. Másik kefehúzás, nem nagyon javulnak az állapotok, agyon kell dolgoznia magát, mennek el az emberek, most is reggeltől dolgozom és ugye beesteledik lassan (már nem lassan, de tényleg strapás lehet). Valami idegenes kiejtést éreztem a beszédjében, megkérdeztem, magyar-e? Szinte sértődötten mondta az igent. Készítettem pár képet az erkélyről, mielőtt végleg lement volna a Nap. Gyönyörű, barátságos, egészséges vidék, igazi üdülő-paradicsom.
Megtudtuk, hogy az étterem 10-ig tart nyitva, nosza elindultunk a tóhoz, sétálni egyet. Mint az egyik fotó láttatja, közben besötétedett, készült a város születésének sokadik évfordulójára rendezett majális színpada, bódéi, muzsika is szólt. Az esti fényekben is érzékelni lehetett, hogy rendkívül kellemes lehet Szovátán üdülni. Már jövet láttunk néhány régi villát, tudta a magyar arisztokrácia, hol kell kipihenni a gazdagság és elitség fáradalmait. Tátra, Lillafüred, Szováta... Az új épületek is mutatják, vissza fog térni a magyar, nem magyar elit, visszanyeri az üdülő-paradicsom a régi fényét, előkelőségét....az alsóbb rétegek kárára. Majdnem elfeledtem, a tó érdekessége egyrészt, hogy kiterített medve-bőrre hasonlít, innen a neve: Medve-tó, másrészt, hogy a tó sósziklákon képződött, de a felszínére két patak édesvizet hord. Az édesvizű pár centis réteg szigetel, nem engedi kihűlni az alatta felmelegedett (ablakként átereszti a meleg napsugarat) 2-2,5 m vastag sós réteget. Csuda, nem? És - mint a Holt-tenger - a fürdőzőt a felszínen tartja.
A lerobbant szálló étterme jónak bizonyult, mind az 'á la carte' vacsora, mind a svédasztalos reggeli kárpótolt bennünket valamennyire a szobák állapotáért. Hogy ne legyek nagyon kemény a Danubius-szal: valamelyik alkalmazott szerint rövidesen felújítják ezt a két szállodát is, mint pár hónappal ezelőtt a harmadikkal, a Hotel Sovata-val tették. Jó lesz iparkodni, jönnek a pénzesebb vendégek!
*
A harmadik nap a legnehezebb, tartják a síelők. A mi utunknál ez nem igazolódott. Annak ellenére, hogy lekéstük az első két buszt Parajdon és ezért ismét csúszással kezdtük a napot, ez bizonyult a legkönnyebbnek és sok szempontból a legkellemesebbnek. A parajdi sóbánya izgalmas látványosságnak ígérkezett. Az útikönyv annyit mond a méreteiről, hogy tartalékai egész Európát évszázadokig eltartanák, de valahol azt olvastam, legalábbis úgy dereng, hogy Európa vagy tán az egész világ legnagyobb sóbányája. Az is lehet, hogy keverem valamelyik másik erdélyi sóbányával. A lényeg, hogy (zsúfolásig teli) Ikarusz busszal lejtős aknán viszik az embert hosszú percekig, mígnem egy platóhoz ér. Ott ki kell szállni és acél zsilip-kapukon keresztül át kell menni a belső vájt csarnokba, onnan pedig keskeny falépcsőkön, szűk aknában le kell lépkedni (cca. 150 lépcsőfok, saccolom) a 400 m mélyen fekvő bánya már elhagyott csarnokaihoz. Istentelenül rosszak az ott készült fotóim, mert a kis gépünk vakuja pár méterre hat csupán, a fényérzékenysége pedig nem elég a gyengén megvilágított nagy belső terek vételére. Amelyeket a tablóra tettem, mégis visszaadnak valamit arról az otthonosan, barátságosan kialakított tér-rendszerről, amelyik ma légúti betegségben szenvedők gyógykezelésére szolgál. Vannak beutaltak, de helyiek és turisták is megvehetik az olcsó jegyet és 4 órát tölthetnek odalent. Jelölik, melyik csarnok szolgál az enyhébb betegek, melyik a súlyosabbak gyógyítására. Van játékterem gyerekeknek, felnőtteknek, le lehet telepedni és piknikezni, büfé is rendelkezésre áll, sőt a hívők az ökumenikus kápolnában imádkozhatnak is. A késés ellenére lassú sétára késztetett a levegő és a látvány. A bánya túlsó végén is falépcsőkön kellett felkapaszkodnunk egy kis teremig, ahol padok segítettek a buszra várakozást elviselhetővé tenni. Ebben a teremben több festményt is meg lehet bámulni, nekem nem tetszettek. Találtam viszont egy vízszintesre forgatott fej-domborművet, amiről azt mondja a táblácskája, hogy női fej. Pedig szerintem Adyt faragta ki valaki a szürke sóból. A feleségem - ujjhegyét megnyálazva - megkóstolta az egyik fehér eret, azt mondja, határozottan lehetett érezni a só ízét. Megkérdezte az őr, érdekelne-e a még működő részleg? Naná! Kivezetett a busz-váróba, tettünk pár lépést és lenézhettem egy lift-aknába. Óriási csalódásnak bizonyult, őskori, muzeális lelet lehetett volna és a fejtés állítólag 40 m-el lentebb folyt. A kitermelt szürkeséget cső hozza fel a busz-váró terembe, ahonnan teherautók szállítják ki a lejtős aknán. Kiábrándító technikai színvonal. Privatizálni fogják - közölte az őr, német céggel tárgyalnak, amelyik meg fogja szűntetni a termelést és gyógyászatra kívánja használni az egész bányát. Azonnal megjelentek lelki szemeim előtt a kipucolt játszóterek, padok, asztalom, a modernizált kápolna és a pórnép által megfizethetetlen árak. Ámen!
A következő célpont Gyergyószentmiklós, helyesebben az onnan elérhető Gyilkos-tó - Békás-szoros - Oltárkő természeti együttes volt. Az oda vezető 13A úttól nagyon féltem, mert a német térkép-site nem volt hajlandó foglalkozni vele. Az első 1-2 km igazolni látszott a félelmeimet, mert mintha felszántották volna, úgy nézett ki, döcögve lehetett csak közlekedni rajta. Aztán - mintegy varázsütésre - új, minden emberi normát kielégítő út úszott elénk. Élvezettel vezettem a mintegy 50 km-t: sűrű erdők, úszkáló apró ködfelhők, gyér forgalom, teherautóra, buszra nem is emlékszem, lovasszekérre igen. A jó autóval a csupa kanyar, csupa hullám úton hullámvasúton éreztem magam. Kacagtatónak találtam a megmászandó (Bucsin?) hágó riogató leírását is, lehetett vagy 1200 m, de olyan lankás vezetett fel és le, ami gyerekjáték volt, sőt élvezettel vettem. Visszatérek a szekerekre: olyanok itt Erdélyben, mint az orosz szekér. Dupla méretű mosóteknő (Édesanyám még az ötvenes évek elején is használt ilyet), alá kerekeket fabrikálnak, elé alacsony bakot, a kocsis feje épphogy a teknő fölé emelkedik. A 'Hegedűs a háztetőn' díszlete-kelléke lehetne akármelyik. Kicsit magasabb változatát roma ekhós-szekérként is láttuk az úton. Sátras-kasos szekér, a felnőttek gyalog bandukolnak mellette. A férfiakon fekete öltöny és széles karimájú, sombrero-típusú, de fekete kalap, a nőkön indiai színvilágot tükröző tarka, nagyon színes és bokáig érő ruhák. Ilyet Magyarországon már ritkán látni! Illedelmesen helyet adnak az autóforgalomnak.
Gyergyószentmiklós előtt pár kilométerrel a hegyek ellaposodtak, majd lapállyá szelídültek. Megjelentek a mezők, nyaralónak tűnő faházak, jobbra valami kis étterem-kocsma modern változata. A várostól nem sokat kaptunk, a hölgyek meg se álltak volna, én kiszemeltem magamnak az örmény templomot. A város közepén megálltunk egy templomnál, pléhtetős ortodoxnak nézett ki, de hátha... Az interiőr meglepően kellemes volt, egy hívő hölgy az ikonosztáznál hajtogatta a fejét és gyújtogatott gyertyákat, a hajó közepén pedig takarítónő mosta a padlót. Hívőt nem zavar az ember, megkérdeztem a takarítónőt, merre lelem az örmény templomot. Román volt a lelkem, kis türelmet kért, aztán mosolyogva kikísért minket a főúthoz és irányt intett, amerre a kocsink orra nézett: arra, mindjárt itt van. Ott volt, keresztény kinézetét nem lehetett már eltéveszteni. A titkait azonban nem tárta fel, zárva találtuk. Aznap este hatra hirdetett a hirdetőtábla istentiszteletet. Agyamba véstem az ugyanott olvasható URL-t, az örmény közösség Web-lapjáét. Ha valaki ettől a beszámolótól vár bebocsátást a templomba, tájékozódjon a fotó-tabló aljára írt Web-lapról.
A Gyilkos-tóig újra rossz út vezetett, illetve az eddigi (Tordát leszámítva) legrosszabb. Kátyús, helyenként alig járható út vezet a Kárpát-medence egyik legkiemelkedőbb turisztikai látványosságáig. A táj persze csodálatos, a szerpentin-kanyarokról mély völgyekben rejtőzködő falvacskákra látni, harsog minden az egészséges zöldtől. Nem érces, hanem bájos. Odafelé elmulasztottuk, de visszafelé megálltunk a Pongrácz-tetőn (1256 m). A kilátás tényleg szép, de messze marad az alpesi vagy pláne a himalájai kilátásoktól. Onnan lefelé ereszkedik az út és lassan elé tárulkozik a Gyilkos-tó, az újabb erdélyi különlegesség.
Marosvásárhely
Segesvár
Bögöz
Szováta
Parajd
Gyergyószentmiklós