Erdély (Transylvania) 2007-ben (2)

A csucsai képek már érzékeltetik, hogy közben megváltozott körülöttünk a világ. Kizöldült, dombossá vált, mélyen szívtuk magunkba a tiszta levegőt. Na meg a párát. Mert ezúttal is előszedtem esőcsináló képességem, ami majdnem minden kiránduláson esőt varázsol a kék égboltból is. Négy napon keresztül csöpörgött az eső, párszor rövid zivatarban is részesített minket a természet-isten. Ezúttal azonban elég tisztességesen viselkedett: amikor kiszálltunk az autóból, csöpörgő eső-bébivé szelídült vagy elállt, néha kellett csak esernyőt használni.

Ez csak hangulat-szünet volt, haladunk tovább!

A következő tervezett megállónál, Bánffyhunyadon, illetve hát onnan Gyaluig kellett az esernyő. A híres református templom volt a cél, kívülről körbe is tudtuk járni, de a kulcsos embert (tiszteletes vagy sekrestyés) nem leltük. Nejemet és sógornőmet nem nagyon izgatta fel a dolog, ők már - szervezett túrán - sikerrel abszolválták a feladatot. Számomra a városka két esemény miatt marad emlékezetes: itt ért az első atrocitás és az első kemény NEM, amikor rendőrtől magyarul kértem tájékoztatást. Most tessék csodálkozni: az atrocitás magyar embertől ért bennünket. A hölgyek mondták, hogy Bánffyhunyad arról is híres, hogy gazdag romák kacifántos, pompázatos tetőzettel építik a kastélyszámba menő házaikat. Mivel az első házsorban rögtön több ilyen is akadt, félrehúzódtam és fotóztam. Egyszercsak jön szembe egy Dacia, átvág a mi oldalunkra, megáll szemben és kipattan egy középkorú, köpcös férfiember, vörösre dagadt képpel. "Ezek gazemberek, gyilkolni is képesek! És maguk ezeket tartják fotózásra érdemes érdekességnek?!" Összeszedtük magunkat és odébbálltunk. Nem lehetett tudni, mire képes, tán még tettlegességre is. Mint kiderült, a kapuját álltuk el éppen. A düh oka azonban nyilvánvalóan nem ez volt, hanem vagy roma- vagy romángyűlölet (nem hiszem, hogy nem romák építik ezeket a csúfságokat), esetleg sokra nem menő ember gazdag-fóbiája. Mi lesz veled Erdély? Ilyen gyűlölettel semmi. No, aztán, konstatálva, hogy a templom (az adott pillanatban) bevehetetlen vár, elkezdtük keresni az utat Kalotaszentkirályra. Mi sem természetesebb, mint hogy odamentem egy éppen mellénk parkoló rendőrhöz és megkérdeztem, beszél-e magyarul. NEM - mondta. Angolul? Rázta a fejét. Elkezdtem mondogatni a keresett község nevét. Ő meg szinte dühödten ismételgette kérdőjelekkel - lassan rájöttem - a román megfelelőjét: Szankraakármi. Végül bólintottam, mire rámutatott a cca. 50 m-re lévő elágazásra, hogy ott, aztán a jobboldali ágon (latin, francia kell hozzá?). Hogy melyikünknek volt igaza, csak a megbékélés istenei tudhatják. Bár csak 50% feletti lakosság nyelvét köteles beszélni a rendőr, mint Lövétén megtudtuk és itt csak egyharmad a magyar, meg turizmus, ugyebár, de én is megtanulhattam volna a román nevet (miért várjuk el araboktól, hogy latin betűket is használjanak?) Mi lesz veled, Erdély? Ilyen ostobasággal se sok! Nyeltem egyet és békésen elkocogtunk Kalota egyéb tájaira. Más lehet persze ilyen idegen, hideg közegben élni.

Nekem már itt elegem volt a csúf színekben pompázó vas-pléh kapukból, háztetőkből. Végigkísértek egész Erdélyen, sőt visszaúton a magyar határvidéken is. Ennyi fémkaput eddig csak orosz-ukrán vidékeken láttam, ott meg  a kárpátaljai magyarokat fertőzték meg. Később az ortodox templomok kupolái is bádogfedéllel virítottak. Utasaim tudták, a magyar turisták - az általános lekezelés részeként - csak bádogtemplomokként emlegetik őket. 

Kalotaszentkirály: szép templom, szegényes, szomorú község. Rossz utak, sok szegényes ház. Elmentünk olyan panzió mellett is, amivel kacérkodtam, szálláshelyet keresve, jó, hogy nem itt foglaltam. A templom szép, előkerült a pap is, de éppen hittanóra kezdődött, ezért kinyitotta a 'várfal' kapuját és szabadjára engedett bennünket. Még nem rabolhatták ki a templomát. Majd fogják! Rögtön a templom mellett lefotóztam két, az ottani környezetben jobbnak mondható házat. Nem rosszindulatból, csak hogy ezt is lássuk. Nem értettük, hogy viselheti Szentkirály az 'Európa község' címet. Itthon tudtuk meg, hogy bizonyos támogatások elnyerésével jár, a részletekkel nem foglalkoztam.

Az eső és a nem virágzó környezet tehette, hogy Kalotadámost is ejtettük már, amikor visszaúton felvillant a táblája, csupán 3 km távolságot ígérve. Nosza, gyorsan vettük a kanyart, 3 km-t biztos megér. Nem hármat, ezeret! A falucska tán még szegényesebb volt, kívülről a templom se sugárzott többet, mint a szentkirályi. A nejem mégis nekilátott a már megszokottá vált kulcskeresésnek, örömhírrel jött vissza: ha átmegyünk jobbra a kis hídon, balról mindjárt ott a harangozó háza, ki van dűlve a homlokfala. Puff, fura hír, nem? Közben én nézegettem a várfalba foglalt emlékkövet, nem tudtam teljesen kisilabizálni, ezért lefotóztam. Az esőben nem akaródzott a 150 m-t se gyalog megtenni, odakocsiztunk a lefóliázott (lefátylazott - akartam írni, a háború előtti előkelő női fátyol képe jelent meg előttem) házig, már jött is Vincze J. István úr, az áztatós dzsekibe (majdnem ködmönt írtam) öltözött harangozó. Nem volt hajlandó a felajánlott ülést elfoglalni, caplatott a kocsi mellett. Kedves kis emberkének bizonyult (a lámpás képen vele vagyunk), mindent megmutatott, fellibbentette a takarókat, mondta, mit kell fotózni és mesélt. Megtudtuk, hogy az írott kendőket konfirmáláskor hozzák ajándékba, akiket konfirmálnak. Rácsodálkoztunk az egyikre, mondta, az éppen én vónék (lefotóztam - az utolsó kép). Elmondta, hogy Dámos tiszta magyar község, a románok hamar otthagyják, mert nem tudnak mit kezdeni nyelvismeret nélkül. Pár vegyes házaspár mindig alakul, azoknak a román oldalával békében megvan mindenki. Nem volna itt nagy baj, ha nem lennének politikusok, szögezte le végül. Közben meg elfeledkeztem magáról a templomról. Nem kell sokat magyaráznom, a pár fotó, amit készítettem, elég jól ábrázolja kívül-belül. Az emléktáblával pedig ne kínlódjanak, íme, mit ad hírül: "Épült a torony 1800-ba / Ez a kőkerítés 1866-ba / - Került 1635 ezüst húszasokba - / Ez hely Isten háza / Jöjjetek ide imátkozni / Kérjetek és megadatik / - Metzette Kr. Sz. P. ref. pap -"

Esteledett, siettünk tovább. Kolozsvár előtt 15-20 km-rel foglaltunk szállást Gyaluban, romániai magyar utazási irodánál, román panzióba. Vila Cionca a becsületes neve. Szép, rendes, tiszta épület, 2x2-ágyas apartman. Nem igazi, mert egy kis előtér és a közös fürdőszoba egészítette ki csupán a két szobát, de rendesen bútorozott és  mindkét szobában TV (magyar csatornák is) szórakoztatta a vendégeket. Talán a legfontosabb számunkra az étterem volt, ahol nagyon ízletes vacsorát és tupírozott reggelit kaptunk. Tupírozott, mert 2-2 kért tojással szemben 3-3 tojásból készítettek rántottát. Az első pillanatok kissé zavarták a nejem, morcosnak találta a jó ha 20 éves mindenes kislányt. Pedig csak az angol ritka használata okozhatta a gondot. Vacsoránál aztán érthetővé vált minden: szegény teremtésre hárult minden, a rendelések felvételétől kezdve, a kiszolgáláson keresztül a csetres összeszedéséig, miközben a portaszolgálatot is el kellett látnia. (Lusta oláhok?)

*

Rég aludtam olyan jót, mint Gyalun. Úgy látszik, érdemes hullára döglesztenie magát az embernek. Majdnem lekéstem a reggelit, amit 1/2 8-ra ígértek. Nem sikerült, mert 8-kor tették csak az asztalunkra a tojásokat. 

A második nap ettől az apróságtól eltekintve jobban indult, mint az első: felszakadozott a felhőzet és valamivel lazább volt a forgalom. Pillanatok alatt beértünk Kolozsvárra és az ugyancsak otthon beszerzett térképünket követve hamar megtaláltuk a magyarok számára híres-nevezetes főteret, amit ma újra békésen ural Mátyás király lovasszobra. Érdekes, hogy az ember hajlamos a teret tényleg köréje 'forgatni', azt mondani például, hogy és mögötte magasodik a Szent Mihály-templom. Útitársaim még feltúrt teret láttak, ahol a megszállott nacionalista polgármester ásatásokat végeztetett alapvetően azzal a céllal, hogy ezzel indokolja a tervét, Mátyás szobrának eltávolítását. Az idiótának az se jutott eszébe, hogy Mátyásban román vér folydogált, nyugodtan megoldhatta volna a magyar etnikummal szembeni vitáját ennek deklarálásával. Mit lehet persze várni tőle? Politikus volt az istenadta.

Óriási programot terveztem erre a napra: Szovátáig kellett eljutnunk úgy, hogy közben megnézzük a Tordai- hasadékot, körülnézzünk Marosvásárhelyen, Segesváron keresztül eljussunk Székelyudvarhelyre, onnan 'beugorjunk' Lövétére a kedves székely hölgy-ismerősünk szüleihez, testvéreihez, majd Farkaslaka érintésével eljussunk Korondra, Parajdra és végül Szovátára, a szálláshelyünkre. Így a kolozsvári programunkat eleve szűkre szabtuk, majd sietősre kellett fognunk. Belezavart még az elképzelésekbe, hogy a gyalui panzió tisztasága és az étkek ízes volta ellenére engem elkapott a hasmenés. Nem kell gonoszkodni, kedves olvasó, akárhol és akármikor előfordulhat utazáskor: nem egészséges az ember bélflórája (én többszöri bélsikálás után voltam), más a levegő, a pára, esetleg a por, a hőmérséklet és máris 'megszalad' vagy 'bedugul' az emésztőrendszer. 

Első lépésként a főteret és környékét jártuk be, útikönyvünkkel a kézben. A Szent Mihály-templom szép, különleges, engem főként a csodálatos arany szószék és az orgona varázsolt el (két egymás melletti gyenge fotó a második sorban). Szépek, láthatólag nem nagyon régen renováltak a tér épületei, a Bánffy-palota, a Városháza, a Continental szálló, a Rhédey-ház. Be-bekukkantottunk a térre nyíló utcákba, érdemes lehet nagyobb sétákat tenni. Mi kis kört tettünk, megnéztük (kívülről) Mátyás szülőházát, bekukkantottunk egy volt kolostorba, ahol most zeneiskola működik. Lefotóztam az evangélikus templomot is (remélem, jól emlékszem), majd elindultunk a református templom keresésére, főként a nevezetes Szent György szobor miatt (Itt a másolata áll, az 1373-ban készült eredeti nem tudom, merre található. Hoppá, megvan: a prágai Hradzsin udvarán!). Úgy látszik, a szobor mindig hátulról kapja a napot: rajtam kívül az útikönyvünk fotója is sötét arccal mutatja be. Számomra a templom többet adott, mint a szobor, egészen más zsánerű, reneszánsz szószéke pazar, itt is érdekes az orgona, de a templom különlegességét a híres erdélyi családok XVII.- XX. századi temetési címerei adják, Erdély történelme 1664-től kezdve megtalálható itt. Egy tablót bemutatok címfotóként és a Kolozsvár-tablón is. Részben az egyirányú utcáknak is köszönhető, hogy menetközben 'szemet vethettünk' több nevezetes épületre, láttuk a Görögkeleti Székesegyházat, a Román Operát, a Babes-Bólyai Egyetemet, ahol éppen diplomaosztás lehetett, az I. Báthori Líceumot. Végül - WC-t is keresve - elkocsiztunk a párszáz méterre lévő Házsongárdi temetőbe, Erdély nagy halottainak panteonjába. Az illemhely ott van, közvetlenül a bejárat után, jobbra (ajánlom mindenki figyelmébe), de a temető méretei beláthatatlanok. Fél napot és kalauzt kell szánni rá, keresgélni semmi értelme. Találomra kiválasztottuk az egyik sugárutat, mentünk 60-70 m-t, de igazán nagy hírességet nem láttunk. Sógornőm - akinek egyik fő óhaja volt ez a temető - így is megköszönte, hogy elmentünk oda, legalább képet kapott, milyen is ez a nevezetes hely - mondta.

Mielőtt elbúcsúznánk Kolozsvártól, teszek két megjegyzést. Az egyik: már Nagyváradon érzékelhető volt, hogy a parkolás kérdését nem övezi olyan lázas harácsolási vágy, mint otthon (különösen Budapesten), Kolozsvárott a főtéren is 100 forintnál kevesebbe került egy óra. Soha, sehol, senki sem erőszakoskodott, fenyegetett, büntetett parkolás ügyben. A másik: a főteret fotózgatva többször mentem át zebrán és feltűnt - amit aztán végig, az egész utunkon tapasztaltunk -, hogy az autók szigorúan megállnak a zebráknál, ha csak azt látják is, hogy valaki le akar lépni a járdáról. Vagy kemény szigor eredményezheti vagy nagyfokú tolerancia embertársaik iránt. Nem fejthető meg négy nap alatt. Ilyen kemény zebra-előnyt eddig csak Franciaországban láttam.

Kolozsvár szép, szebbnek tűnt Nagyváradnál. Érdekes módon mind Kolozsvárról, mind Brassóról találtam olyan megjegyzést, hogy Románia második legnagyobb városa. Most ellenőriztem Wikipedia-nál: Kolozsvárott 318 000-en laknak, Temesváron 317 000-en, míg Brassón 'csak' 283 000-en. A bevezető útvonal itt se tükrözött világvárosi képet, kifelé meg akadályversenyt játszottunk, útépítés, torlasz, beszűkülés, kátyú, eltartott egy darabig, mire kivergődtünk.

És most következik az egész út legnagyobb bakija, a Tordai-hasadék. Rendkívül erős forgalomban kacskaringóztunk Marosvásárhely felé, módunk volt élvezni a kellemes dimbes-dombos tájat, mert előzésre ritkán adódott alkalom. Kamion kamion hátán, teherautók, kétszer egysávos út. Kiolvastuk az útikönyvből, hogy két út vezet Tordáról a Hasadékhoz, északinak és délinek nevezett. Nem írt arról a könyvecske, melyik kellemesebb, így az első gyanús elágazás után, a járdára felugorva megálltunk egy hölgypárosnál: idős nénike falusias öltözékben és jólöltözött kipingált fiatalasszony. A nénike magyarnak bizonyult, a kipingált románnak, rohanvást búcsút vett a nénikétől. Igen, menjenek vissza (cca. 50 m) és forduljanak be a felfelé vezető útra, majd elágazásnál jobbra, onnan aztán ki van táblázva, meg akárkit megkérdeznek, mondja majd, hogy egyenest. A visszafordulással óriási szerencsénk volt, mert pillanatokon belül elkaptunk egy oda-vissza lyukat a vaskos forgalomban és az elágazás is ott volt párszáz méterre. Ettől kezdve már Tordán kátyús kövesúton kellett kapaszkodni felfelé, mígnem - még a helységen belül - elágazáshoz nem értünk. Ácsorgó férfiemberek mutatták is, hogy a baloldali ág az egyenes. OK, mentünk vagy két km-t, kiemelkedtünk a környezetből. Új elágazás, a baloldali ágon fél útlezárás és őr. Majdnem elindultunk jobbra, csupán biztonsági okokból kérdeztük meg a román őrt, hogy merre az arra? Mutatta, hogy őfelé. Puff, ki hitte volna? Innen az út rettenetessé változott: vízmosás-szerű, nagy kövekből alig hengerelt, csupa kátyú valamin ereszkedtünk kacskaringósan lefelé egy fészek-faluba, majd át rajta. Hosszas, csupa kanyar emelkedő következett, több km. Megérkeztünk egy platóhoz, jobbra kis nyaraló, előtte osztrák rendszámú kocsi. Tétováztunk, balra ereszkedik ugyan ez az útnak nevezett kocsi-kínvallató eszköz, de nem jobb kiszállni, hiszen a mondott távolságon rég túljutottunk? Aztán megjelent egy kocsi lentről, hát nekivágtunk. Honnan jöhetne, ha nem a Hasadéktól? Román kocsi volt, nem kérdeztünk. Vagy 3 km le-föl kanyargás után újabb plató, két magyar busz, pár kocsi, népes csoportok. Bámulnak lefelé. Mi is. Látjuk ám, hogy ott a Hasadék, szemben mutatja büszke bástyáit, de oda még legalább három km. Visz lefelé valami kőgörgeteg, de vissza lehet-e azon jönni. Kérdezzük az egyik magyar sofőrt: hát persze, ahol le lehet menni, onnan fel is lehet jönni. Aztán újabb kérdésre: mi emerről jöttünk, vagy egy km után aszfaltozott út vezet Tordára, csak a tavat kell jól megkerülni. Ereszkedünk lefelé a meredeken, kezd a torkomban dobogni a szívem: a kövek mérete fociig nő és az 'úton' keresztbe 50-100 m-es szakaszokon félkerék mélységű hullámok. Három szakasz, nyögöm magamban a végén. Sokmindent megértem életemben, Indiát, a Szahara szélét, de ilyet még nem ettem! Ajaj, mi lesz ebből? Gyenge állapotú, tán renoválás alatt álló turistaház, mellette üres kemping, valami büfé és - jaj, de jó - a turistaház mellett illemhely. Éltünk az alkalommal valamennyien. Jön három magyar a Hasadék fái közül, igen, itt van 150 m-re a bejárat, jegyet kell venni és addig mennek, ameddig akarnak. Én már nem nagyon akartam, mert minden idegszálammal a visszaúton gondolkodtam. Megkérdezem a magyarokat, láttak-e visszafelé közlekedő kocsit? Nem, de nagy gázzal biztos feljutnak. Tipikus rossz tanács, nagy gáznál kipörög a kerék és vége, se le, se föl. Csendben elkocogtam azért a hölgyekkel a bejáratig, majd az első rozoga fapadlójú hídig, szép-szép, de nem kell belőle másfél km, amennyi a hossza állítólag. Visszafelé indulva bevallottam, hogy zabszem van, tessék bekötözködni, ablakokat kinyitni, hogy minden nyikkanást, koppanást észleljek, és se jótanácsot, se nyafogást, rémüldözést nem szeretnék hallani. Főként a hullámoknál, de egyébként is rézsút véve a kőrengeteget simán felértünk. Szótlanul a déli út felé vettem az irányt. Igaz, a városkán valahogy keresztbe át kellett menni, ez se volt rövid, de nem pokol.

Folytatás>>>

Bánffyhunyad

Kalotaszentkirály

Kalotadámos

Kolozsvár

A Tordai hasadék