<<< Vissza

Munkácson vegyesvállalatot hoztam létre ECHO-s koromban. A közelség, az évekig tartó állami szintű hitegetés ukrán oldalról, hogy Kárpátukrajnából vámszabadterületet csinálnak, a fiatal mérnökökből álló gárda vonzó lehetőségnek tűnt. Évekig tartó nyögvenyelősdi, szélhámoskodás következett, hihetetlen mennyiségű munkával se lehetett kivédeni a hol ügyetlenségnek tűnő, hol átrázás-jellegű kudarcaikat, a végén jelentős veszteséggel meg kellett szabadulni tőlük. Ideírom a vezetőjük nevét, hátha megóvok valakit tőle: Miroszlav Malejko. Ja, az alapításhoz az is növelte a bizalmat, hogy egy korábban kizárólag katonai kutatásokat végző intézettel kezdődtek a tárgyalások, annak igazgatója ajánlotta a cég vállalati Bt-jét (hogy is hívták ezeket nálunk?), a Pilot-ot. Pár év múlva bevallotta, sok baja volt neki is velük, dolgozni nem akartak, csak pénzt. A legények (stricik) szakterülete tengeralattjárók kommunikációs rendszere volt.

Rettenetes kálváriát jelentett akkoriban a Munkácsra autózás is. Az M3-as Gyöngyösig létezett, onnan örökké zsúfolásig telt kétsávos úton kellett vergődni a határig, ott pedig hosszú órákig várakozni a mogorva, durva, tahó vám- és határellenőrzésre a magyar oldalon. Aztán irány a híd, a rozoga, mindent leblokkoló teherautók között vergődni. Számtalanszor kezdtem el fenyegetőző sofőrök között előzni. A túloldali ellenőrzések pedig a poklot jelentették: papírokat kitölteni, odamenni valami bódéhoz, ott toporogni, amíg két-három emberrel nem végeztek, megvárni amíg a kocsit majdnem szét nem szedik, majd lecsorogni az épülethez és beállni ismét a sorba a papírokkal, kocsit otthagyva, majd vissza, kinyitni a kocsi minden lehetséges nyílását marcona, egy-egy szót kiköpdöső embereknek, majd kétszáz méter poros vagy sáros úton felfelé a sorompós kerítésig, ott cetli-ellenőrzés és akkor végre távozhatsz. Eközben minden szereplőről lógnak a fegyverek, a sorompóknál géppisztolyok. Brrr... Az egész nem egyszer eltartott 6-7 órát. Munkács talán 40 km a határtól, de irtózatosan rossz úton. Szélesebb, mint a hazai kétsávosak, de semmi széle, semmiféle sávok, táblák alig-alig és kátyú, nem akármilyen kátyú kátyú hátán, meg teljesen feltört aszfalt-felületek. Télen kb. Füzesabonyig viselhető el az út, onnan a határig és a határtól Munkácsig hó, jég és köd, sűrű köd. Hogy éltem túl a 15-20 utat, ki tudja?

Maga a város tűrhetően nézett ki, legalábbis a szovjet viszonyokhoz képest. Általában földszintes házak, de valamennyire karbantartva, a központban néhány emeletes épület, szocreál, pár emlékmű, üres vagy ócskaságokkal díszelgő boltok. A folyó, Latorca látványa felüdülést jelentett, de a városnak gondot is, évről-évre nagyobb áradások zavarták az életet. nem az időjárás változott, hanem a Kárpátok erdeit tarolták rendületlenül. A legszebb szálloda is ócska hodály volt, tornaterem méretű szoba, de koszos minden, csöpög a csap, melegvíz csak néha, étkezni az étteremben szinte lehetetlen, olyan rossz a konyha, a büfében lehet elfogadható, gyárilag készült ételeket, tejtermékeket kapni. Borsódzik a hátam most is, ha rágondolok. A város igazi átkát az utak jelentették: kövekkel kirakott ősi valamik, de annyira lepusztulva, hogy vagy bokáig járt az ember a lucsokban, sárban vagy porfelhőt húzott minden maga után. A vár viszont messziről mutatta büszke szépségét és látni lehetett a város szinte minden pontjáról. A magyar történelem talán legépebben megmaradt vára, talán háromszor is megnéztem. Meglepően igyekeztek karbantartani, folyamatosan renoválták és nem hamisították (vagy legalábbis nem nagyon) a történelmét, Rákóczi és Zrínyi Ilona olvasható volt az ismertetőkben.

Mutattak a várostól nem messze egy félbehagyott építményt, állítólag olyan teljesítményű lokátor-állomás építését hagyták abba a gengszterváltáskor, amihez külön erőmű épült volna és előle több falut ki kellett volna telepíteni, akkora sugárkárosodás érte volna a lakosságot.

Két kirándulásra emlékszem. Az egyik alkalommal elvittek a Kárpátok lábához, az egyik völgyben szép erdőséggel körülvett vadászkastélyhoz, ott elfogadható ételt varázsoltak és itattak. Akkor a hegyvonulat szépnek tűnt, amikor azonban Kievbe menve átmentem a Kárpátokon, nagy csalódás ért: a fáknak nyoma se volt (messze a fák természetes határa alatt) és az egész vidék inkább lankásnak tűnt, mint  komoly hegyek láncolatának. Igaz, mögöttem volt már a Himalája. A másik út télen, egy üdülőhöz vezetett, ahol egy picurka kampós sífelvonót is ápoltak, szökőévenként egy síelő, ha igénybe vette. Én kipróbáltam, túléltem. Az út oda egyébként kellemes volt, erdős vidék, elég jól ápolt falvak és Huszt. A várat csak messziről néztem meg, nem sok maradt belőle. Nem véletlen, hogy már Kölcsey is bús düledékekről írt.

A magyar lakossággal kapcsolatban kevés élményem maradt. A városban járva hallható volt a magyar beszéd, de egy-két emberrel hoztak össze. Azt állították, hogy a magyar lélekszám 30% körül van és hogy általános vélemény szerint egyenlőségjelet tesznek a magyarok és cigányok közé, magyarul, a többi etnikum szemében nem népszerűek a magyarok Munkácson.

A hivatalos ügyek intézéséhez párszor át kellett ugranom Ungvárra is. Ungvártól se voltam elragadtatva, bár a központ jóval izgalmasabb, a középkori és a közelmúlt évszázadaiban emelt épületek harmonikus egységet alkotnak, így a város valamivel európaibb, mint Munkács. Templomai is elkerülték a barbár pusztítást. Érdekes, hogy nem érzékeltem a méreteit, százezernél jóval több lakosa van és az egész Kárpátukrajna központja, én mégis vidéki kisvárosnak éreztem. Magyarabbnak is, bár sejtelmem sincs a magyar lakosság arányáról.

Megemlítem itt Beregszászt is. Nem jártam ott, csak egyik hazautamon találkoztam magyar pedagógusokkal, akik Lvovban szálltak fel a vonatra. Hosszasan beszélgettem a jólöltözött csoport tagjaival és búcsúzás előtt, egyszerű kíváncsiságnak engedve megkérdeztem, a három ország közül, ahová Beregszász néhány évtized alatt tartozott, melyiket fogadnák legszívesebben hazájuknak. Nem hittem a fülemnek, amikor Csehszlovákiára szavaztak, teljes egyetértésben. Meg is indokolták: az volt a legdemokratikusabb, illetve az egyetlen, amelyik nem diktatórikus hatalomként viselkedett.

Két városról kell még szólnom: Lvovról (Lemberg) és Vinnyicáról. Mint olyanokról, ahol jártam.

Lvov messze a legszebb város Ukrajnában. Gondolom legalábbis, hogy amikhez nem volt szerencsém, nem lehetnek jobbak, szebbek, mint a lengyel Lemberg. Pár pillanatig ingadoztam, leírjam-e ezt a kijelentést, de mind sűrűbben merül fel bennem az a gondolat, hogy a nemzeti karaktereknek döntő szerepük van ilyen lokális kérdésekben is, hogy ne beszéljünk az egyes országok, népek fejlődéséről, otthonteremtő-szépítő képességéről. Ezért se helyes talán, illetve biztosan (sok egyéb szempont mellett), hogy társadalmi-politikai-gazdasági rendszerek szerint osztályozzuk a világot és ölünk halomra, állítunk pellengérre embereket teljesen indokolatlan mércék alkalmazásával. Erről most ennyit. Lvovban fél napot töltöttem talán, de elbűvölt. Elbűvölt, mert a nagy szovjet mocsokból kiemelkedve megőrizte ősi, középkori, mittudoménmikori szépségeit, valamilyen csoda folytán nem hagyta lerongyolódni az értékeit. Én nem tudok bizonyítékokkal szolgálni, de tessék ráklikkelni a fenti linkre és elhinni nekem, hogy ami szép és varázslatos ott látható, az nem a Nagy Szovjetunió, még kevésbé a nacionalista Ukrajna szülötte.

Vinnyica üzleti ügy, ennek megfelelően nem sokat tudtam foglakozni a várossal. repülőgépgyár volt az úticél és arról szól ez a törpe mese. Meg nem mondom, ki-mi vezetett oda, biztos nem repülőmérnöki mivoltom volt a döntő szempont, hanem az azidőtájt szokásos fémhulladék vagy valami hasonló szar. Megérkeztem egy hatalmas birodalom kapujához, az onnan látható épületek méreteiből következtetni lehetett arra, hogy nem cuclisüveg-gyárat látok. Kiderült - ha jól emlékszem -, hogy a SZU óriás-szállítógépeinek egyikét (vagy többjét) gyártó üzemhez érkeztem. Most teljesen mindegy (mert nem is emlékszem részletekre), hogy miről tárgyaltam, mire jutottunk, bekuttanthattam valami részletébe az üzemnek és belesápadtam. Amire a szovjet (orosz-ukrán-kirgiz-akármi) ipar akkor képes volt, az egy kis ország aggyal rendelkező kifutófiának sok volt. Egy pillanat alatt fel lehetett, fel kellett fogni, hogy sok rettenettel, felesleges és iszonytató vérfürdővel, vad diktatúrával ez a rendszer, ez a birodalom olyan potenciált teremtett, amire másoknak évszázadokra volt szükségük.

Ezzel együtt nem szeretném, ha egy unióban kellene az ukránokkal (rettenetes, hogy ilyet leírok) együtt élnem.