Önéletrajz
helyett (Halaj kapitánynak) |
|
Aztán
jött Erdély jórészének
visszakanyarítása. Apám amúgy is állami iskolába kérette magát,
gyorsan áthelyezték Nagyváradra. Szép város volt és jó iskolába írattak
a szüleim: a Tanítóképző Gyakorló Iskolájába. Szamárköhögés
miatt késtem két hetet az első osztályból. Mikor aztán a katedra elé
állva jelentkeztem, illetve hát Apám odaállított, a tanító úr megkérdezte,
hogy hívnak? Mondtam, nyilván nagyon halkan, Halmos Anti. Aszongya erre:
Ne bántson senki. Nem
lettem tőle bátrabb. Egyszer
csodálatos hangversenyt hallhattam. A püspök celebrált misét a székesegyházban.
Szimfonikus zenekar játszott és nagy kórus énekelt. Pompázatos volt,
felejthetetlen emlék. Két
nagyszerű fürdőhely volt a város közelében, Félix-fürdő és Pünkösdfürdő.
Mindkettőt sűrűn látogattuk. Valamelyik medence szélén békák ültek,
és szép sugárban táplálták a medence vizét. Két
bérletem volt: a stadionba, mert akkoriban a NAC ronggyá vert mindenkit,
még a világhírű Fradit is. Meg a korcsolyapályára. Jó telek voltak
akkoriban, sokat kergettük egymást.
Eddig
szép és jó volt az élet. Szép lakásunk volt, jól berendezve, gazdag könyvtárral, igen gazdag Karácsonyokkal. Anyámnak nem kellett dolgoznia, sőt, a hatodik gyerek megszületésétől egy-két évig cseléd is volt a háznál. Pedig Apám a nemzet napszámosa volt. Tényleg az. Már felnőttként egyeztettük egy mozdonyvezető fiával: az ő édesapja jóval magasabb jövedelemmel rendelkezett, mint Apám. Aztán jött a háború. Nagyváradot érte az egyik legnagyobb szőnyegbombázás. 350 Liberátorról szóltak a hírek. A vasúti csomópontot verték szét. Mi fölötte, a domboldalon laktunk a Juhász Gyula utcában (pár lépésre attól a háztól, ahol a költő élt), a ház szuterénjébe mentünk le. A dübörgés elviselhetetlen volt, láttam, hogy mindannyian ordítunk a rémülettől, de a saját hangunkat nem lehetett hallani. A szuterén fala, amihez támaszkodtam, imbolygott, mint egy hajó a hullámokon. Mikor kimentünk, csak füstölgő romokat lehetett látni. Nagy szerencsénk volt, a legközelebbi bombatölcsér 20 m-re a háztól tátongott. Hánytunk. Amikor a bátyám, aki tejért volt, nagysokára megjelent bekötött fejjel az utcasarkon, Anyám kinyújtott karokkal megindult feléje és beleesett az árokba. 1944 június 2. ez a nevezetes dátum. Pedig a bátyám is szerencsés volt: csak az egyik szemére sérült meg, amit aztán egyetemista korában kioperáltak, mert begyulladt. Másnap vagy harmadnap összeomlottak a cserépkályhák, mintegy varázsütésre. A ház annyira megsérült, hogy rövidesen átköltöztünk a város kellős közepére, a Sas-palotába. Ott már csak távoli dübörgésnek hallatszottak az újabb és újabb bombázások. Soha
nem felejtem el az osztályfőnököm bátorságát. Másodikas
voltam, amikor kötelezték a zsidókat a sárga csillag viselésére. Szünetben
az ablakon kihajolva gúnyoltuk őket. Az osztályfőnök bejött órára,
szép csendben helyreküldött minket és vagy negyedórahosszat magyarázta,
hogy azok is ugyanolyan emberek, mint mi. Bátor ember volt. És nagy
ember. Azóta nem tudom elviselni a rasszizmust. Nemrégiben egy zsidó
site-on láttam egy névsort, a Nagyváradról deportált és eltűnt zsidók
névsorát. Hosszú névsor volt, nagyon hosszú. Ja,
láttam Horthyt fehér paripán lovagolni. Lehet, hogy a Szent Jobb ünnepén
volt? Nem volt jó lovas se, a paripa minduntalan oldalt táncolt. Egyszer
Apám elvitt a Városházára. Valami ügyet intézett. Ő – azt hiszem
– nagyságos címet használhatott. Emlékszem azonban, mélyen
hajlongott az őt fogadó kegyelmes úr előtt és távozóban farolt az
ajtó felé. Miért nem megy ki a fejemből? Egyszercsak
lázas levelezés indult. Apámnak,
aki iskolaigazgató volt, igazolnia kellett árja származását. Évekkel
később került a kezembe a „családfa”. Érdekes olvasmány, olyan
vegyes, mint ez a nagy magyar nemzet. Őseim közt van császári és királyi
kamarás, akinek mindkét ágon tizenketted-íziglen kutyabőrrel kellett
anno igazolnia nemes származását, meg vasutas, akitől nem szoktak sok
papírt kérni. Volt erdélyi főúr vagy annak hitt valaki, sváb, meg északi
szláv. Dédnagyapám még Hlukovszky volt, arról magyarosított erre a
nemszeretem Halmosra, anyám dalmát Dobrovics. Azóta tudom, hogy csiszta
magyar vagyok! A városi kórházban mind több lett a sebesült katona. Egyszer Apám oda is elvitt. A folyosókon is katonák feküdtek. Fejük vagy kezük, lábuk átvérzett kötésben. Ők voltak a szerencsésebbek. Nem kellett azonnal amputálni az elfagyott testrészeiket. Don-kanyari szerencsétlenek voltak. Egyszer
meg egy rövid légiriadó után teherautó vágott át a téren, a lakásból
ráláttunk a reptérről szállított sebesültekre. Nem volt felemelő látvány. Ballagok
hazafelé a suliból, látom, hogy a szemközti járdán egy SS, meg egy
nyilas igazoltatnak valakit. Heves szóváltás következett, majd az
egyik egyenruhás pisztolyt rántott és lelőtte a civilt. Frontközelben
voltunk. Hallatszott már a front moraja. És diktatúra
volt, kurva kemény diktatúra. Csak hajlamosak vagyunk elfeledni. Meg
azt is, hogy Nagyváradon nem látott-hallott az ember románt. Ha valaki
nem magyar volt, az csak oláh
lehetett. Oláhul persze nem lehetett a hivatalokban eljárni, se oktatásban
részesülni. Miért hisszük, hogy szeretniük kellene minket? A
székesegyházban többször jártam, ott mindig béke és nyugalom, meg
pompa fogadta az embert. Nem
tudom, Apámnak miként sikerült megszerveznie, úgy „evakuáltak”
minket, hogy katonai teherautóra dobáltak fel bennünket, 6 gyereket és
5 bőröndöt, miközben a Sas-palota melletti két, a főtérbe nyíló
utca torkolatában magyar páncéltörő ágyuk lőttek a szovjet
tankokra. Röptömben vagy hogy a csudába láttam, hogy a jobboldali ágyú
vezénylő tisztje nem húzódott be az ágyú páncélzata mögé, hanem
a tankok tüzének kitéve magát, szálegyenesen állva és cigarettázva
adta ki a parancsokat: két fok jobbra, tölts, tűz! A háborút megjárt magyar tiszt mondta pár év múlva, hogy lehet, a mi teherautónk volt az utolsó, amelyik még kicsúszott a várost körülzáró szovjet gyűrűből. Szerencsések voltunk megint: megúsztuk a frontot, meg a kisebbségi megaláztatást, meg Causescu-t (hogy is írják helyesen?). Két felnőtt, hat gyerek és 5 bőrönd, de a bőrünk ép maradt. Mai
napig nem értem, hogy lehet elviselni minden
elvesztését, ami fél élet munkájának az eredménye? Bizonyára
sehogy. Mégis,
mikor valahol átraktak minket egy tehervonatra, marhavagonokba, Apám összetalálkozott
Kolozsvár sakkbajnokával és kihívta 15 partiból álló mérkőzésre.
8:7-re megverte. Légitámadások, le a vonatról, a töltés melletti árokba
hasalni, gépágyú-sorozatok, meg ilyesmi. Ők meg újra meg újra nekiültek
és játszottak. 6 gyerek, 5 bőrönd, menekülés, sírdogáló feleség
és sakk. Utólag is le a kalappal. Pedig csak másodosztályú elsőtáblás
sakkozóig vitte az 50-es években. Igaz, teljes vasárnapokat végigjátszott
önmagával. Meg vaksakkban a huszonvalahanyadik lépésben bemattolt
minket, a fiúgyermekei csapatát. Akkor
Mórig menekültünk, anyai nagynénénkhez. Pár hetet tölthettünk ott,
utolért minket a front. Hogyan menekültünk tovább, nem emlékszem. A második
szakasz Rajkáig tartott, apai nagybátyámhoz. Mondják,
hogy mindkét helyen jártam iskolába, de egy szál emlékem se maradt
ezekről a sulikról. A pedagógusokról se. Szürkék lehettek nagyon. Rajkán
két emlékezetes esemény történt. Egy páncélököl oly szerencsétlenül
sült el gyakorlat során, hogy a katonát, aki kezelte, a csőből kilövellő
gázok a hasán találták el, rögtön szörnyethalt. És
átvonultak a falun az országot megszálló
német csapatok. Az utakon tankok, teherautók és oldalkocsis
motorok dübörögtek, a vasúton tankokat és éneklő katonákat szállító
szerelvények követték egymást. A katonák csecsebecséket, harci eszközök
miniatűr alumínium modelljeit dobálták a bámészkodó gyerekeknek.
Emlékszem a stuka-modell kecses formájára, szép kivitelezésére. A
front közeledtével ismét teherautóval
menekültünk tovább. Hat gyerek, öt bőrönd. Spot-emlékek maradtak meg a menekülésnek erről a szakaszáról. Valahol Bécs alatt, éjszaka, a hegyek között defektet kapott a teherautó. Ki tudja miért, a sofőr nem állt meg, ledarálta a gumit az abroncsig, majd azon zötykölődtünk tovább. Üvöltözés, káromkodás, mifene. Valahol a síkon állt csak meg és foglalkoztak a kerékcserével. Apám
minden alkalommal, amikor a járgány megállt, elszaladt élelmiszerért.
Nyilván koldult a parasztoktól.
Volt, hogy csak néhány nyers tojást tudott keríteni. Nagy lelkesedéssel,
viccelődve magyarázta, hogy milyen remek falat a nyers tojás, és példát
mutatva maga hörpintette fel az elsőt. Bár testvéreim sorban éltek a
lehetőséggel, én nem tudtam legyőzni az undoromat. A mai napig nem
maradhat nyers fehérje a lágytojásban. Inkább 3 és fél perces
legyen, de fehéredjen ki a fehérje. Az
egyik pihenőre igen kellemes ligetben került sor. Igaz, a hangulat háborús
volt: katonák, harci eszközök és menekülő civilek kavalkádja. Itt láttunk
először léglökéses vadászgépet.
Nem lehetett más: nem túlságosan magasan húzott el, a fák között nyíló
égen a sebessége jól érzékelhető volt, legalább duplája volt az
addig látott harci gépekének. Német lehetett, nem keltett riadalmat. Mittich
mellett egy tanyánál - vagy nevezzük inkább farmnak - kötöttünk
ki, valahol a mostani német-osztrák határvidéken. Emlékszem,
ott kaptam életem legnagyobb verését Apámtól. Említettem már, hogy
mint pedagógus se volt híve a verésnek, minket is ritkán bántott. Az
osztrák gazda azonban bepanaszolt, hogy engedélye nélkül szedtem gyümölcsöt
az egyik almafájukról. Magyarul: hogy loptam. Így volt, két almát is
megettem. Nem dereng, hogy lett volna bűntudatom, lehet, azt hittem, hogy
ahol lakik az ember, ott minden fogyasztható. Apám előszedte meggyfa sétabotját
(hogy és miért menekítette éppen azt az öt bőröndön kívül, a fél
világon át, ki tudja?) és úgy elverte a fenekem, hogy két napig nem
tudtam rendesen ülni. Bizony, megtanultam a fogalmat: a másé. A többi emlék-morzsa már háborús. Az ott nyugatról közelgő front moraja napról napra erősödött. Ágyúzás volt inkább, mint bombázás. A templomtoronyból kilőtték az órát. Szórakozásból-e vagy, mert megfigyelő-pont volt a toronyban, nem tudni. Többször húztak el a tanya fölött Spitfire-ek mélyrepülésben. Az egyik gépágyú-sorozatot „köpött” váratlanul a fejünk felett, ugrottunk is vissza a folyosóra a ház hátsó bejáratától, ahonnan lestük ezeket a szép, de félelmetes fenevadakat. A bátyám meg is örökítette, lerajzolta őket a naplójában. A kieső tanulmányokat pótlandó valamennyiünknek naplót kellett vezetnie. A botladozó mondatokból érdekesen bontakoznak ki a harci események, ahogy mi, gyerekek láttuk-hallottuk azokat. A gyerek-rajzok meglepően jól adják vissza a repülőgépek, tankok, dzsipek, teherautók jellegzetes formáit is. A
rettegett „front” egy amcsi dzsip
képében jelent meg, amelyik az elesett faluhoz vezető úton érkezett.
Egyszerű, lezser egyenruhák, rohamsisak, meglepően kisméretű géppisztoly.
Azt hiszem, négyen voltak, behajtottak az udvarba és az előjövő gazdától
megkérdezték – talán német szavakkal -, hogy van-e német katona a házban?
A nemleges választ követően nem óvatoskodva végigjárták a házat,
aztán el is mentek. Nem pingáltak a házra semmit. El voltunk foglalva.
Se könnyek, se örömködés, üdvrivalgás. Lehet, hogy a felnőttekben
csökkent a félelem, bennünk, gyerekben nem zajlott le érzelmi változás.
A később érkező hírt se nagyon értettük: vége
a háborúnak. Egyszerűen szerencsésen megúsztuk a háborúnak
ezt a rettenetes szakaszát, a frontharcokat. Mi,
gyerekek, kíváncsi jószágok lehettünk, többször tettünk baráti látogatást
az elérhető távolságra, egy ligetben táborozó amerikaiaknál. Sokmindenre
rá kellett csodálkoznunk, annyira idegen világ nyílt meg előttünk. Feltűnt
a fegyelmezetlenségük: a vigyázznak tűnő parancsra terpeszbe álltak,
kezüket hanyagul a hátuk mögé dugva, a rangjelzések szinte teljesen
hiányoztak, nem nagyon értettük, ki ott a főnök és ki a baka. A
dzsipjeikkel úgy bántak, mint valami játékszerrel: a bal lábukat
kitették a sárvédőre, a kormányt fél kézzel tekergették és állandóan
rágcsáltak valamit. Az orrunk előtt belefarolt egy dzsip a másikba,
leugrottak, kézzel megemelték és elhúzták az egyiket, visszapattantak
és mentek tovább. Elképesztően
el voltak látva mindennel. A cigarettát szinte szórták, az élelmiszereik
többnyire konzerv formájában kerültek elő a zsákjaikból, még a
szalonna-hasábokat is nagy, de kézzel nyitható konzervekből „csípték
ki”. Ez annál is inkább meglepő volt, mert addig egyáltalán nem láttunk
konzervet. Csokoládét
mindig kaptunk tőlük, talán konzerveket is hébe-hóba. Életem
egyetlen horgász-élménye ehhez a farmhoz kötődik. Apám kivitt minket
a közeli patakhoz, vágott nekünk egy-egy fűzfa-ágat horgászbotnak, kötött
rájuk egyszerű madzagot és a madzagvégekre kis szögekből kikalapált
horgot. Valami cöveket vert a földbe és azt jobbról-balról ütögetve
menekülésre késztette a gilisztákat, amiket csak össze kellett szedni
egy amcsik által elhajított konzervdobozba. A gilisztákat aztán
kegyetlenül rászúrta a horgokra. A madzagokon igazi parafa dugók szolgáltak
úszóként. Pillanatok alatt fogtuk ki az arasznyi halacskákat. Óriási
volt a lelkesedés! Párszáz
méterre tőlünk amerikai katonák „horgásztak”, jóval hatékonyabb
módszerrel: szappannyi plasztik-bombákat dobáltak a vízbe, amik a
vizet érve robbantak. Vagy kétszáz méterrel lejjebb egy ladikban üldögélve
szedték össze a hasukat villogtató, elszédített vagy megölt halakat.
Termeteseket is, a sok apró hal között. Hiába, a modern technológia
és harcmodor... A főúthoz is kiszaladtunk egyszer-kétszer, nézegettük a száguldó teherautó-oszlopokat. Biztos, hogy jóval gyorsabban közlekedtek, mint a németek. Megéreztük, hogy az áramvonalas motorháztető alatt robusztus erő lakozik. |
1943 Karácsonya |
Én, 43 körül |
|
Nagyvárad, még Gabi nélkül |
|
Sanyi nélkül |
|
A szüleim Ilivel |
|
Strandon (Várad v. Sárkány?) |
|
Nagyvárad, 1943.08.26 |
|
Nagyvárad, Sas-palota |
|
Ómamával (Sárkány?) |
|
Édesanyám és testvérei |
|
A Dobrovicsok |
|
Lujza néni és Lajos bácsi |
|
Jujza néni, Lajos bácsi, Manci néni és Gabi |
|
Rajka, '45 tavasza |
|
Pomáz, a főutca |
|
Anyu |
|
Anyu, akár egy mosónő |
|
Apu, Sanyi és én |
|
Kedvenc szórakozás |
|
Lackó és Gabi |
|
Lackó, Ili, Gabi |
|
Lajcsi, Ili, Gabi |
|
Lacika, Janek, Annuska |